Lili heteket töltött törökülésben az ágyán, ölében a laptoppal. Ha nem küldte el ötven helyre az önéletrajzát, hát egyre sem, s persze mindegyiken egy kicsit változtatnia kellett, hogy kidomborítsa a munkához közelebbi énjét.

A motivációs levelek írásába is belefáradt már. Lassan úgy érezte, többet dolgozik munkanélküliként mint előtte.

Nem mintha nem nyert volna felvételt éppen olyan kaliberű helyekre, mint amilyen a Le Barnier is volt, de Lili ezúttal nagyon is meg akarta gondolni, mibe kezd bele. Amikor Franciaországba érkezett, még sokkal nyitottabb volt, valahogy így került a kávézóba is. De tanult a hibájából, és már olyan munkát szeretett volna, aminek tényleg látja értelmét, és amit valóban a magáénak érez. De...

Csak felsóhajtott, félrerakta a laptopot, és a tenyerébe temette a homlokát.

Fabien többször eszébe jutott, de mindannyiszor kiverte őt a fejéből. Jobbnak látta így.

Naponta sétálni ment, hátha szembe jön vele egy felhívás egy szimpatikus hely ablaküvegén. Így talált rá arra az aprócska könyvesboltra, ahova rögtön be is adta a jelentkezését, de végül mást vettek fel helyette.

Az idő szorította. A házinéni, akinél lakott, habár még kedves volt vele, de ki tudja meddig marad az, tudva, hogy Lilinek nincs munkája.

Ráadásul a médiában már nyüzsögtek a hírek a koronavírus járványról, az emberek féltek az ismeretlentől, senki sem tudta, mi fog következni.

– Be nem vallaná, mert makacs, mint egy öszvér, de szerintem Henri nagyon is megbánta, hogy kirúgott – hallotta a telefonban Thècle panaszos hangját. Lili szomorúan elmosolyodott.

– Honnan gondolod?

– Nem gondolom, érzékelem, a saját bőrömön! Mióta nem vagy, majd megszakadunk, és iszonyatosan nehéz megbízható munkaerőt találni.

Aztán az anyja hívta Magyarországról, aki szokásos sértődöttséggel kifejtette, hogy Lilinek itt az ideje hazatérnie. Lili csak csendben végighallgatta, nem mondott rá se igent, se nemet, mert tudta, hogy egyetérteni nem tudna, nemet meg hiába is mondana.

Aztán egy másik szám hívta, mentetlen, valószínűleg az egyik helyről, ahova pályázott.

– Tessék, Liliána Magyar.

Az elején azt hitte, telefonbetyárkodás áldozata, mert pár másodpercig senki sem szólt bele.

– Hallo?

– Szia Lili.

A gyomra máris görcsbe rándult, önkéntelenül is kihúzta magát, a szeme tágra nyílt.

– Fabien?

– Igen, én vagyok. Rosszkor hívlak?

– Öhm, nem. Nem.

– Nálam maradt a felmondásod. Onnan tudtam a számodat. Nem akartam elolvasni, csak miután hetekig nem láttalak a Le Barnierben, gondoltam...

Lili nyelt egyet. – Ó... értem. Azon a papíron nem írnak valami szépeket rólam.

Fabien hümmögött. – Felháborító, amit tettek veled. Beperelted őket?

– Nem. – Hirtelen nem tudta, hogy magyarázza ki azt, hogy nem lenne ügyvédre elég pénze. – Nem akarok pereskedni.

– Pedig megnyernéd. Én tanúskodnék melletted, az biztos.

Lili halkan elnevette magát. Ez jól esett neki.

– Viccen kívül, a Le Barnier nem ugyanaz nélküled – kontrázott Fabien, hallva, hogy jókedvre derítette Lilit. – És mondd csak, van már másik munkád?

Lili sóhajtott. – Keresek, gőzerővel.

– Éppenséggel van egy ötletem. Ezért is hívtalak.

Fabiennak ötlete? Talán kellékes a színházban, vagy ilyesmi. Lili azt gondolta, nem is lenne olyan rossz. Mindig is vonzották a művészetek. Még takarítani is szívesen ment volna oda, szinte látta magát, ahogy partfissal a kezében a sorok között titkon csillogó szemmel lesi a próbákat.

Meg aztán jól esett neki Fabien törődése. Azok után, ahogy elváltak, főleg. Lili tényleg azt hitte, hogy ők ketten nem látják egymást többé, most pedig úgy cseverésztek, mintha a régi ismerősök volnának.

– Miről lenne szó?

Fabien hangjába izgalom keveredett. – Talán az lesz a legjobb, ha megmutatom. Ma ráérek. Tudunk találkozni?

Lilinek aztán tényleg semmi fontos dolga nem volt a semmitérő önéletrajz küldözgetéseken kívül.

– Jó. Ebéd után? Mondjuk egykor?

– Remek.

– Melyik színházhoz menjek? A Molière-hez?

Fabien halk hümmögést adott ki. – Nem, a színházban megszorítások vannak, a járvány miatt ott biztosan nem lesz új munkahely, lehet, hogy néhány darabot is le kell venni a repertoárról.

Lili felemelte a szemöldökét. – Akkor...? Fabien, valójában milyen jellegű állásról lenne szó?

A vonal végén lévő rövid csend kissé nyugtalanítóan hatott. – Találkozzunk, és elmondom. Ne aggódj, nem foglak semmi rosszba belerángatni, nem vagyok se mlm ügynök, se embercsempész.

Hát pedig pont azoknak a hirdetései olyan titkolózók, mint most te vagy.

– Mondom a címet.

Lili sietősen lejegyezte egy cetlire, majd elköszönt Fabientól. Ahogy kinyomta a telefont, az ölébe ejtette, és kerek szemmel bámult maga elé.

Gyorsan evett valamit, aztán felkerekedett. Az utazástervező a 16. kerületbe vezette, s ahogy Lili haladt előre, egyre inkább az az érzete támadt, hogy tehetős negyedbe érkezett. Az utcán kevesebb volt a szemét, a házak falán nem éktelenkedett graffiti. A busz egy körforgalomnál tette le, majd Lili nézelődve lesétált a zebrán. Viszonylag forgalmas út volt, világos, magasba futó, egymáshoz épült házakkal. Lili összehúzta magán a barna ballonkabátot, s megkötötte a derekát. Lépett még párat, aztán a telefonja szerint az úticéljához ért. Egy csöppnyi zöldséges előtt állt, annak bordó ernyője alatt. Az utca másik oldalán egy park, a sarkon egy fodrászat. Sétált még előre egy keveset, miközben felnézett a napfényben fehérlő zsalus ablakokra. A szépen ívelt kovácsoltvason táncoltak a minták, melyek mögül kötelező jelleggel buggyant ki egy-egy balkonláda futóvirág.

A háznak élénkkék duplaajtaján ugyanolyan mintájú kovácsoltvas fedte az üveget. Minden olyan rendezettnek tűnt, de Lili fejében ott szaladgált a kérdés, hol van a munkahely? Jobbnak látta, ha megcsörgeti Fabient.

– Azt hiszem, itt vagyok – nézett körül.

– Megyek! – hangzott a gyors válasz, pár pillanat múlva nyílt az élénkkék ajtó, és Fabien nézett ki mögüle mosolyogva. – Gyere csak.

Lili érdeklődve lépett be a kapualjba, mely habár sötét volt, egyáltalán nem árasztott bizalmatlanságot magából, mint sok másik. Fabien átvezette őt egy tiszta, fehérre festett, szintén kovácsoltvas korláttal díszített lépcsőházon miközben folyton beszélt, érezhető izgatottsággal a hangjában.

– Örülök, hogy eljöttél. Nem akartam telefonban elmondani, szerettem volna, ha látod a helyet, és... – megemelte a vállát – legfeljebb azt mondod, nem. A döntés a tied, nem foglak semmire rábeszélni. De azért... azért csak nézd meg.

Lili némán pislogott, és várta a továbbiakat. Észrevette, hogy Fabienon valami szokatlan. Végigmérte. A ruhája. Pontosabban épp annak az átlagossága. A férfi egy egyszerű kék farmert viselt egy még egyszerűbb barna pulóverrel. A kávézóban az öltözete mindig valahogy egyedi volt, így vagy úgy kifejezésre került vele művész léte. Itt meg ilyen snassz cuccban futkos. Mi ez a hely?

– Szóval, Ana néni. Sajnos megbetegedett. Már hetek óta a kórházban van, vagyis a szanatórium részében. Megműtötték, és a doktorok szerint a gyógyulás útjára lépett, de azt mondja, elfáradt, nem akar már többé dolgozni. Ha kiengedik, a lányához költözik vidékre. Nos, az ő helyét kellene átvenned.

Lili szótlanul hallgatta Fabien monológját, és követte a folyosón, míg a férfi meg nem állt egy ajtó előtt. Lilinek voltak kérdései, de egyelőre csak besorolt Fabien mellé, aki egy kulcsot vett elő.

– Ana néni? Ő talán... titkárnő volt? Ez egy iroda?

Fabien a zárba helyezte a kulcsot, és csak annyit mondott sejtelmesen, hogy – Nem egészen.

Ekkor Lili hirtelen észrevette az ajtó mellett a csengőt, alatta az árulkodó névvel: d'Aboville. A szájához kapott, majd Fabienra szegezte ijedt, kérdő tekintetét.

– Te itt laksz? A lakásodra hívtál?

Fabien bűnbánó pillantást küldött felé, aztán mégis inkább mosolygott, és előre intett. – Gyere be.