Egymásra néztek. Három-négy lépés volt csak köztük a járdán.

Talán nem is tudatosították, hogy mindketten végigmérték a másikat.

Lili maga elé húzta a táskáját, és belemarkolt a szélébe.

Fabien a taxi felé biccentett. – Jössz?

És Lili ment. Bátortalanul indult meg felé, Fabien kinyitotta neki a hátsó ajtót, ő pedig hosszasan feltekintett rá, mielőtt beszállt volna a kocsiba. Titkon figyelte, ahogy a férfi megkerüli a taxit, majd nyílik a másik ajtó is, és hamarosan már ott ül mellette.

Az ajtó csapódása után eltompultak az éjszaka halk zajai, a kocsibelső olyan lett mint egy anyaméh, ahol Fabien volt az ikertestvére. Mégis a levegőt szaporábban vette, mint szokta. Oldalra tekintett a férfire.

– Hova megyünk? – A színész szeme csillant a sötétben, ahogy Lilire pillantott.

– A Rue de Lazare 11-hez, kérem.

Fabien még előretekintett a sofőrre, s a kocsi elindult.

Lili halk izgalommal nézett körül. Az ablak védelmén keresztül csendesen pislogott Párizs elvonuló sárgás fénypontjaira, majd Fabien szemébe. A rádióból kellemes jazz zene szólt, mintha csak egy szórakozóhelyen lennének.

– Miért tetted? – kérdezte hirtelen a férfi. Bár nem volt éppen egyértelmű, mire célzott, Lili a tekintetéből mégis tudta, hogy arról a pár mikrofonba mondott szóról beszél.

– Két okból is.

– És megosztod velem, mi az a két ok?

– Egyrészt mert megtámadtak téged.

Fabien halkan nevetett, és a fejét a rázta. – Neem, az újságíróknak egyszerűen csak ez a dolguk. De támadásról nem volt szó.

Lili csendesen, és bizonyára hitetlenül nézhette.

– A showbiznisz ilyen, kérdeznek, válaszolsz, néha elég személyeset is... Ez van. – Fabien játékosan, talán kissé túlságosan is játékosan vonta fel a vállát.

– Egy pont után már kínos volt. A kezed elárulta, hogy neked is.

A férfi szeme kissé összeszűkült. Mintha nem tudná eldönteni, Lili szavai zavarba ejtő vagy jóleső érzéssel töltik-e el.

– És a második?

Ezt már nehezebb volt kifejezni. Lili előrefordult, a szélvédőn színes csíkokat húztak az autók fényszórói. – Egyszerűen csak egyedül voltál. Én pedig odakívánkoztam. A színpadra.

Adott magának néhány csendes másodpercet, mielőtt lassan visszatáncolt a tekintete Fabienéba. A férfi őt nézte, a homlokát mintha ráncolta volna, egy csepp meglepettség játszott a szája szélén, a szeme viszont csillogott. Lili állta a tekintetét, biztos volt az igazában, és abban is, hogy Fabien érti őt. Aztán a férfi egyszer csak elnevette magát, és megcsóválta a fejét.

– Nagyon érdekes lány vagy te, Lili. Egy pincérnő, aki belelát az emberbe.

– Ugyan, nálad nem érdekesebb, Fabien, egy színész, aki egyedül ül az asztalnál és bámul ki az ablakon. Ki tudja, mi jár a fejében olyankor!

Elnevették magukat, különösképpen egyszerre. Lili nem is emlékezett, valaha történt-e vele ilyesmi. Ő volt az első, aki abbahagyta a nevetést, és némi csodálattal létezett a pillanatban, megvárva, míg Fabien is a szemébe néz.

Valami rezdült köztük, a levegő. Az imént a nevén szólította. Fabien. Eddig mindig monsieurnek hívta.

– Szükségem van néha arra, hogy egy kicsit megpihenjek, és ne kelljen gondolkodnom semmin. Ezért szeretek a Le Barnierben üldögélni. Napközben csendes hely.

Lili bólintott.

– Honnan jöttél?

– Magyarországról. – Egyszer úgyis megtudja.

– Szép a kiejtésed.

Lili visszabámult rá.

– Igazán. És mondd, van vagy volt közöd a színészethez?

Megrázta a fejét. – Nem.

– Igazán?

– Igazán.

Fabien úgy tűnt, mint aki ezt nehezen hiszi.

– Na jó, amatőr színjátszókörök tagja voltam itt is ott is. De az más...

A férfi felemelte az egyik vállát. – Talán más.

Aztán... egy ideig nem szóltak semmit, mindössze a tekintetük beszélt.

– És mondd, hogyhogy mindig te hozod a kávémat? Ki vannak osztva az asztalok? Tudod volt, hogy elgondolkodtam, átülök egy másik asztalhoz, vajon oda is te jössz-e.

– Nem, csak... – Lili egy ideig vívódott, kimondja-e. – Szóval én csomó ideig nem is tudtam, ki vagy.

Fabien meglepett arccal válaszolt.

– Hidd el. – Bólogatott és a fejét rázta felváltva. – Egyszerűen csak...

– Csak?

– Szerettem odamenni hozzád. – Annyira zavarba jött, miután meghallotta saját szavait, hogy észre sem vette, hogy múlt időt használt. Fabiennal ellentétben.

– Szerettem? Miért, most már másik vendég lesz a kiválasztottad? – civódott vele kedvesen.

Lili nyelt egyet, lenyelte a múlt idő hibáját, és mosolyt faragott magára. Nem is sejti. – Nem, maradsz a kedvencem.

– Akkor elégedett vagyok – bólintott a másik még mindig pajkosan.

Lili azonban elfordította az arcát, és kifele bámult az ablaküvegen.

Hova vezet ez az egész? Hova is tartanak éppen így kettesben? Mi lesz ennek az éjszakának a vége? Lili, te végiggondoltad mindezt, vagy csak élvezed a pillanatot, és azt gondolod, jöjjön, aminek jönnie kell? Gondolkodj már!

Fabienra pillantott. Pontosan tudja, mit csinál. Egy kicsit sem rámenős, a lehető legjobb tempót tartja ahhoz, hogy tényleg a karjában kössek ki. Felsóhajtott. Igyekezett mosolyogni, bár a bőre fakó maradt.

Fabiennak, miközben csendben szemlélte őt, átfutott egy árny az arcán. Mintha megsejtett volna Lili aggodalmaiból valamit.

Lili előrefordult. A francba. Olyan, mintha belelátnánk egymás fejébe!

Aztán egy ideig a férfi is az utat szemlélte csendben. Lili közben észrevétlenül megleste a keskeny állát, a nyakát meg a göndör fürjeit. Egészen különleges módon jóképű. Nem úgy, ahogy egy magyar fiú lenne. Fabien ekkor felé fordult, s látva, hogy Lili őt szemléli, csendesen rámosolygott.

Lili igyekezett viszonozni a mosolyt, bár nem állta meg, hogy aztán le ne süsse a szemét.

A taxi hamarosan megállt. Kis, eldugott utcácska volt a Rue de Lazare, csendes és sötét, szinte csak egy sikátor. Ahogy Lili kiszállt, a kocsi kellemes bezártsága után megcsapta őt a hűvös, hirtelen szellő. Elindult a ház felé. Fabien ment vele. A taxi állt, a sofőr még nem állította le a motort.

Lili a korlátba kapaszkodva fellépdelt a bejárati lépcsőn, hallotta, ahogy Fabien követi. Aztán az ajtónál megfordult, ujjait összekulcsolta maga előtt. Épp csak felpillantott az előtte magasodó Fabienra, és... Milyen más volt így, előtte állva. Milyen magas. Sokkal magasabb, mint kávéházi vendégként. Talán mert ennyire közel állt.

Női cipőkopogás hallatszott a járda felől, az egyik lakó érkezett haza. A lépcsőn felérve helyet kért magának, s kikerülte őket. Fabien egy kicsit előbbre állt, hogy a nő elférjen mögötte, Lili meg egészen a korláthoz szorult. A nő nagy kulcscsörgetés közepette nyitotta majd csukta az ajtót, aztán eltűnt. Fabien lenézett Lilire.

Lili megpróbált visszanézni Fabien szemébe, szinte parancsolnia kellett magának, hogy ne tekintsen félre. Fabien szeme világos volt, talán mogyoróbarna. Lili mellkasa észrevehetően emelkedett és süllyedt, a lány az ajkába harapott, majd szorosan összeszorította, és végül mégiscsak lesütötte a szemét. A lépcső köveit figyelte egy ideig, míg...

Egy ujj érintését érezte az álla alatt. Anélkül emelte a fejét, hogy Fabiennak erőt kellett volna kifejtenie.

Arra vágyott, mint hogy Fabien egyszerűen csak se szó se beszéd csókolja meg. Kísértette a gondolat, hogy visszacsókol, aztán már nyitja is neki az ajtót, s húzza maga után...

Mellette pedig borzasztóan tartott attól, hogy ha ez megtörténik, akkor az megpenget valamit nemcsak az érzékeinek, de a szívének a húrjain is.

Fabien egy kissé közelebb hajolt Lilihez.

Lili mellkasa megremegett, ahogy Fab ujjai az arcára simultak. Látta a férfi vágyódó tekintetét, ahogy az ajkaira pillant.

Ám ekkor felemelte a kezét, megérintette Fabien arcát, az ujjbegyei puhák voltak, az érintésben mégis volt valamiféle tekintélyparancsoló. Tenyerét végighúzta a borostájan, aztán – Köszönöm a fuvart – hadarta, majd hátat fordított neki, és veszettül kotorászni kezdett a táskájában a kulcs után.

– Lili?

A megszólított nyelt egyet zavartan, de nem állt meg, végül az ujjai közé akadt a kulcs, csörgetve halászta elő a táskájából, és...

– Lili...?

Fabien megérintette a vállát, ő pedig akármennyire is távolodni akart, most mégis olyan könnyedén fordult vissza a férfi keze alatt. Egy megnyerő ragadozómosolyra számított, ugyanmár-szerű szavakra, vagy legalább további vágyakozó pillantásokra, de egyiket sem kapott. Fab végtelen egyszerűen állt ott, a szemében nem ült hamisság, még Lili vállát is elengedte egy tenyerét mutató félmozdulattal. És nem szólt semmit.

Csak közelebb jött, egyre közelebb, miközben végig Lilit nézte, mint aki üzen neki, igen, jövök, és igen, figyelek, megállíthatsz.

Lili viszont valamiért nem tette. Érezte, amint a férfi a kezét a dereka köré fonja, majd kissé közelebb vonja magához. Aztán hirtelen átkarolta Fabien vállát, és egészen szorosan odabújt hozzá, mire ő végigsimított a hátán. Lili egy ideig nem mozdult, csak bennemaradt az ölelésben, és élvezte a hátát simogató kezet.

– Au revoir, Fabien.

Egy rövidke csend. – Au revoir.

Lili kifordult az ölelésből, nyitotta a zárat, egy gyors, utolsó pillantásra még rátekintett Fabienra, majd becsukta maga mögött az ajtót, amely nagyobb lendülettel szaladt ki a kezéből, mint ahogy azt tervezte. Talán azért, mert tudta, hogy az az ajtó most nemcsak némi fizikai távolságot von kettejük közé, hanem végleg elválasztja őket. Ennyi volt. Lili már nem megy dolgozni többé a La Barnierbe, nem siet többé a hatos asztal fürtös vendégéhez, és nem kérdezi meg tőle, szeretne-e egy hosszúkávét. A lehetősége arra, hogy a pincérnő álarca mögül mosolyoghasson Fabienra, ezzel az ajtócsapódással megszűnt.

Tudta jól, hogy ha reggel Fabien karjában ébredne, arra vágyna, hogy a férfi maradjon vele. Fabien viszont elment volna.

Nekidöntötte a hátát az ajtónak, és arcát a kezébe temetve zokogni kezdett. Fabien világosbarna tekintete az agyába égett, az illata még az orrában ült, s a borostájának érzete még ott táncolt az ujjbegyein. Az agya folyton csak azt ismételgette, jó ez így, de addig a szíve kifacsarodott, és bőgve kiáltotta, dehogy jó!

Végül eltolta magát az ajtótól, és felvánszorgott a lépcsőn.

Odakinn Fabien halkan felsóhajtott. Tűnődve nézte egy ideig az ajtót. A lépcső tetején egy négybe hajtott papírlap feküdt a földön, az imént eshetett ki Lili táskájából. Fabien felvette, kihajtotta, a La Barnier fejlécéről megállapította, hogy a nőé, de nem olvasta el, csak becsúsztatta zakójának belső zsebébe.

Holnap majd odaadom neki, gondolta. Legalább lesz alkalma beszélgetni vele. Hisz holnap Lili ugyanúgy ki fog jönni hozzá a hosszúkávéval.

– À demain – súgta maga, elé és végül csak elmosolyodott. Majd zsebre vágta a kezét, és lebandukolt a lépcsőn a taxi felé.