– Hogyan? Ezt komolyan gondolod? – Thècle szájából majdhogynem kiesett a szívószál, ahogy előrehajolt az asztal felett.

Lili elmosolyodott. – Igen. Teljesen komolyan.

Thècle tovább hápogott. – De hisz ez... huh, elég meredek! Nem gondoltam volna rólad. Mindig meg tudsz lepni valamivel.

Lili szeme felcsillant. – Tudom.

Az idősebbik nő nevetett. – Na, végre, ezt már szeretem, ezt az önbizalommal teli lánykát! Bárcsak többet láttam volna ebből a Le Barnierben!

– A Le Barnier ideje számomra már lejárt. Tovább kell mennem, nem nézhetek hátrafele.

– És nem félsz? Vagy legalább izgulsz?

Lili bólintott. – Ó, dehogynem!

– És mondd csak – Thècle kortyolt egyet az üdítőből –, arra gondoltál már, hogy talán csak Fabienért csinálod? Mi van, ha ez egy tévút?

– Igen, gondoltam erre is. Tény, hogy ő ébresztett rá. Vagyis inkább a hiánya. Ha nem megy el, talán még mindig a semmiben vergődöm. De nem miatta csinálom, magam miatt. Ahogy mondtam, tovább kell mennem, egyszerűen csak ezt érzem. Talán tévút, de ha nem próbálom meg, örökké bánni fogom.

– És ha elbuksz? Nem azért kérdezem, hogy erre készítselek, csak jó számba venni minden lehetőséget. Érted.

– Értem. Akkor megpróbálom máshol. És ha ott sem, és máshol sem, akkor talán mégsem ez az én utam. – Lili széttárta a kezét, és vágott egy szeletet a sütiből.

Thècle hátradőlt, és elégedetten szemlélte Lilit, majd bólintott. Mosolyogva szólalt meg. – Az én bölcs kis madárkám.

Lili nevetett, és jóízűen lenyelte a süti tetejéről a tejszínhabot.

*

A ventilátor unottan fordult aznap már ki tudja hányadszorra a vizsgáztatók felé. Fabien morcosan könyökölt az asztalon, orcája gyűrődött az ökle alatt. Már rohadtul unta az egészet, főleg ilyen melegben. Mellette a hosszú asztalnál a vizsgabizottság tagjai valószínűleg hasonlóan éreztek. Este hat fele fordult az idő, tehát körülbelül a hatodik órájuk telt el a vizsgáztatással. Volt pár érdekes jelentkező, de a színművészeti iskola sokat kért a jelentkezőktől, Fabien pedig őszintén unalmasnak tartotta a hosszas küszködéseket.

És voltak arcok, akiket mintha tavaly is látott volna. Nem is lett volna ezzel semmi baj, de mintha tavaly is ugyanezeket a hibákat követték volna el... Fabien sóhajtott, és a másik kezére támaszkodott. Oldalt pillantott Gabyra, s a szemével üzent neki. Pedig ők már túl vannak a beszédalkalmasságin, a pszichológiai alkalmasságin és az általános műveltségi teszten. Milyen lehetett a többi?

Egy ifjú puhány-titán szavalt éppen patetikus pátosszal míg egy köszönömmel csendre nem intették, Fabien fellélegzett, és már nem is figyelte, mennyi pontot írnak a vizsgáztatók a lapra, körülbelül úgyis sejtette. Aztán összehúzta az előtte fekvő paksamétát, s a szembeni órára pillantott. 5 óra 56. Négy perc alatt már nem lehet senkit meghallgatni, ez a felhozatal meg nem fogja őket túlórára bírni. És engem sem.

– Van még egy utolsó jelentkező.

Ne már. Fabien oldalra nézett, ő, mint színész nem sok beleszólást kapott se a döntésbe, se a dolgok menetébe a színiigazgató és a színházrendező, a tánckoreográfus és az énektanár mellett, hát csak ezzel a kétkető tekintettel üzent nekik, ők azonban észre sem vették, az igazgató felállt, nyitotta az ajtót, és behívta a jelentkezőt.

– Liliana... Mag...yar?

Fabien a név hallatán elfehéredett, s egy ideig nem mozdult. Bámulta, ahogy az igazgató maga elé engedi Lilit, s közben szabadkozva mosolyog rá. – Talán nem jól ejtettem ki a nevét, kérem, segítsen ki.

– Ön képességeihez mérten a legjobban ejtette ki. A középső hang nem létezik a franciában.

Fabien nem tudta, nevessen vagy a fejét fogja. Lili tényleg azt mondta Constantin Leblancnak, a Molière igazgatójának, hogy a „képességeihez mérten"? Fabien az ötvenes zöldzakós férfire kapta a fejét, most vajon azon nyomban kipenderíti Lilit? De az igazgató úgy tett, mintha mi sem történt volna, sőt mosolygott, és visszaült a helyére. – Meg szabad kérdeznünk, hova valósi?

– Magyarországról jöttem. – Lili kedves, nyitott arccal megállt középen a vizsgabizottság előtt.

Fabien még mindig csak kapkodta a fejét, fel sem fogta, hogy Lili tényleg itt van. Lili, akit... De várjunk csak, Lili átment a beszédalkalmasságin? Nem mintha Fabient zavarta volna az a bizonyos sokat emlegetett akcentus, de úgy tűnik, a színi iskola beszédtanárait sem annyira. Ami viszont már sokkal meglepőbb. Vagy láttak benne fantáziát. Fabien felkapta a fejét, a tekintete összetalálkozott Liliével, mindössze egy pillanatra, de...

A rohadt életbe. Még mindig...

Hirtelen mintha lelkiismeret furdalása támadt volna, olyan nyitott füllel figyelt, Lilire, amilyen még a legelső vizsgázónak sem jutott. De aztán úgy döntött, nem érdekli, mindez mennyire fair vagy sem. Elvégre én nem pontozok, csak asszisztálok. S a színészethez kell némi szerencse is.

A rendező kérdezett először. – Mit tud kezdeni az akcentusával?

– Logopédia órákra járok, de azt gondolom, előnyömre is válhat egyes szerepekben. És természetesen nyitott vagyok a további tanulásra.

A rendező bólintott, aztán csendben irkált valamit a lapra.

A színiigazgató folytatta. – Mi volt a legnehezebb szöveg, vagy szituáció, amivel valaha próbálkozott?

– Shakespeare. – jelentette ki Lili egy bólintással. – Illetve rögtönzés.

– Színpadon?

Lili nyel egyet. Egy rövid pillanatra Fabienre kapta a tekintetét, majd gyorsan vissza az idősebbekre. – Igen.

– Ön modelkedik, igaz? – lapozgatta a koreográfus az önéletrajz mellett a portfóliót. Fabien is a képek felé pillantott.

– Igen. De azt gondolom, a színpadon tudnám leginkább kibontakoztatni magam.

Constantine Leblanc komoly, őszülő, szigorú férfi volt. Bólintott, s az órájára nézett. – Két perc múlva hat. Győzzön meg minket, hogy érdemes maradnunk.

Lili rájuk mosolygott. Sietve kiosztotta a repertoráját, majd elszavalt egy monológot, amelyet az igazgató választott ki. Fabien árgus szemmel figyelte, hallotta a hibákat, és oldalra sütött tekintettel látta, amint mellette a pontokat adó vizsgabizottsági tagok mindent lejegyeznek. Aztán visszanézett Lilire. Vidd le a hangsúlyt. Ez az. Igen, ez egy rohadt jó megoldás volt! Ebbe még többet, többet...! Fabien összeszorította, majd kiengedte az öklét, szinte együtt szavalt Lilivel gondolatban. Aztán a másik oldalra sandított Gaby felé, és fegyelmezte magát.

Az öreg Constantine-nek valami nagyot kell durrantani, valamit, ami odavág, egy egyszerűen csak jó szavalat kevés neki!

Az igazgató felsóhajtott. – Köszönjük. Nézzük a kötetlen szituációs játékot. Ehhez először is választani kell valakit a jelen lévő segítőink közül, Monsieur Fabien d'Aboville és Madame Gaby Grinda áll rendelkezésére. Tudnia kell, hogy bármelyiküket is választja, színészeink nem befolyásolják a végeredményt, a pontozás teljes mértékig a mi feladatunk.

Lili értőn bólogatott, aztán elmosolyodott. – Monsieur d'Aboville-t választom.

Fabien felállt, s lassan Lili mellé sétált. Megállt vele szemben.

Lehetetlen volt, hogy a vizsgabizottság tagjai ne figyeljenek fel arra, ami akkor történt. Anélkül, hogy akár Fabien akár Lili egyet is mozdult volna, a levegő elváltozott körülöttük. Vibrált, szikrákat szórt, felpezsdült. A teremben nagyobb lett a csend.

– Oldalt talál kellékeket, ha szükséges.

Lili behúzott két széket egymás mellé, bár nem egészen szemben egymással. – Egy vonatfülkében utazunk – jelentette ki. A rendező bólintott.

Fabien leült az egyik székre, Lili vele szemben a másikra. Fabien keresztezte egymáson a lábait, Lili úgy tett, mintha görnyedt háttal egy könyvet olvasna.

– Kezdődhet.

Lili felnézett, majd vissza a könyvébe. Fabien is egy érdeklődő tekintetet küldött felé.

– Hova utazik?

– Óh... Párizsba – így a meglepett válasz Lilitől. Szó szót követett, és pár perc kötetlen beszélgetés után az igazgató azt kérte, jelenítsék meg, mi történik ugyanezekkel a szereplőkkel hét év múlva.

Lili felpattant a székről, felkapta az asztaláról a kiosztott papírokat. – Tessék, itt van az újságod! – vágta oda neki sértődötten. Fabien unottan megköszönte, és belemélyedt az „olvasásba".

– Mindig csak ezekkel foglalkozol, rám már nem is figyelsz!

A férj lapozott egyet. – Hogy mondod?

– Hát éppen ez az! – Lili széttárta a karját. – És mindig csak itthon ülünk! Sosem megyünk sehová!

– Hova akarnál menni már megint? Múlt hónapban voltunk anyádéknál!

– Ó, te megveszekedett bolond! Már bánom, hogy hozzád mentem!

Fabien felpattant, s mérgesen Lilire mutatott. – Én pedig bánom, hogy elvettelek! – Az „újság" minden egyes lapja szétrepült a földön.

– Tessék, most szedhetem fel ezt is, s ezt is én, ugye?

– Mert mindig csak ezen jár az eszed, a rendrakáson! Régebben azt mondtad, vetkőzz, kívánlak, most meg azt, vetkőzz, beteszem a mosást!

– Igaz, még mosnom is kell... – Lili egészen elgondolkodott. – Add az inged!

– Látod! – panaszkodott Fabien, de azért kigombolta az ingjét, levette, s gombócba gyűrve Lili kezébe nyomta. – Nesze!

Lili szerepe szerint meglágyult kissé a férfi közelségén, egyik kezével átkarolta a vállát, s tekintetével kedvesen marasztalta. – Ne menj. A hétköznapok felőröltek minket, de talán tudod, hogy még mindig szeretlek.

Fabien csendben, halk, de azért meghatott hitetlenséggel szólt. – Szeretsz? Hát van ilyen?

– Hogyne volna.

Aztán Lili magához ragadott egy tollat, s a földön fekvő papírok mellé telepedett. Hívta Fabient, aki szintén letérdelt vele szemben, és figyelte, mit csinál. Lili kettejük feje fölé terítette az inget, persze csak féloldalasan, hogy a vizsgáztató nézőtér lássa őket.

– Gyere, bújjunk el a takaró alá, ahogy régen. S nézd, rajzolok neked valamit. Ezt régebben szeretted. Aztán írok is mellé. Látod?

Lili írt a papírlapra, hosszasan, Fabien viszont egyáltalán nem figyelte a betűket, ő Lilit nézte csendben. – Engem te érdekelsz.

Lili leszakította a lap alját, babrált valamit az ing zsebével, lehúzta magukról, mosolyogva átnyújtotta Fabiennak.

– Köszönjük – szólt közbe a színiigazgató.

Fabien felállt, érdeklődőn követte Lilit a szemével, majd felöltözött, és visszaült a székre.

A koreográfus dicsért, s kérdezgetett még pár dolgot Lilitől, aztán pár beszéd- majd mozgásgyakorlat következett, a rendező pontszámokat írt, Fabien meg igyekezett odasandítani. Vidd már arrébb a fejed, Leblanc, hadd nézzem!

– Köszönjük, a meghallgatásnak ezzel vége. Az eredményről értesíteni fogjuk.

Lili mosolygott, köszönt, Fabienre pillantott még mielőtt elfordult, aztán kilépdelt a teremből.

Ő lebiggyesztett szájjal nézett utána. Valahogy mintha üressé vált volna megint minden, Lili itt volt, de mégsem, s most már nincs sehol. Értetlenül nézett körbe, úgy érezte, mintha a világon kívül volna, a világon, amely ment tovább, de ő minta megállni akarna. A vizsgabizottság pakolt, nevetve, fellélegezve álltak fel az asztaltól, Gaby cseverészni kezdett velük. Fabien gyorsan belelesett a papírok közé Lili pontszámára. Ez nem rossz. Ezzel talán bejuthat. Örülnie kellett volna, mégsem tudott. Az iskolába bejuthat ugyan, de ő... ő még mindig hiányolja.

Hosszasan figyelte, ahogy Gaby elköszön, majd az igazgató is, aztán az énektanár tartotta szóval felesleges csacsogással, Fabien keresztbe font karral hallgatta, s bólogatott hümmögve. Aztán elment ő is. Fabien egy lemondó grimasz kíséretében végigsimította imént összegyűrt ingjét, s ahogy lepillantott, egy kis cetlit vett észre az ingzsebben. Nem tudta, mi az, emlékezett rá, hogy nem ő tette oda.

Kivette, széthajtotta.

Lili írása volt. Az a leszabott cetli, amire az imént írt, a jelenet alatt.

„Nem vagyok tökéletes. De meg akarok tanulni kevésbé félni, és kevésbé bántani téged. Szeretlek. Ha akarod folytatni, találkozzunk. Kinn várlak."

Fabien elrejtette a cédulát, és sietve felállt. Mennyi idő telhetett el? Talán már nincs is itt? Vajon meddig várt?

– Hova rohansz? – kiáltott utána a koreográfus, de Fabien kifutott a teremből az ajtón, amelyen a jelentkezők távoztak, lenyargalt a lépcsőn, s megtorpant az aula szélén, melyben nem olyan rég még kezüket tördelő növendékjelöltek nyüzsgése hangzott, mostanra azonban már csak kongott üresen. Az egyik kőoszlop mögött beszélgetett még két fiatal, egyikük sem Lili, s látszólag már ők is indulni készültek, egyikük a táskáját vette.

Fabien tekintete ugrált, de hiába. Talán túl sokat várt. Elindult előre. A rohadt életbe! Lili nincs itt!

Előkapta a telefonját, behozta rajta Lili számát, s megnyomta a zöld gombot.

Még mielőtt a füléhez emelte volna, már hallotta a dallamot. Oldalt kapta a fejét.

Lili a folyosón állt, vállát a falnak támasztotta. Balról rásütött a nap, halvány mosollyal emelte fel a telefonját, kinyomta, majd ugyanezzel az arccal felnézett Fabienra. Ellökte magát a faltól, és előrébb lépett.

Fabien is felé, aztán megállt. Megvárta, míg Lili lassan közelít.

– A Le Barnierben minden nap azon gondolkoztam, csempésszek-e egy cetlit a csészéd alá. Meg akartam tenni, de nem voltak meg hozzá a megfelelő szavaim.

Fabien kihajtotta az imént kapott papírdarabot, s megint átolvasta. – Most már megvannak – nézett fel újra Lilire.

Lili lépdelt még közelebb, s megállt. Felemelte a fejét.

Fab csendben mosolygott rá. Mosolya egyre örömtelibbé vált, aztán lehajolt hozzá, és átkarolta.