Daphnéval ellentétben Fabien nem éjszaka, se nem kora reggel jött vissza az ott maradt dolgaiért, ő fényes nappal nyitotta az ajtót, mintha csak haza érkezett volna. Lili felegyenesedett, letette a könyvet, és némán pillantott rá. Némi remény szólt belőle, hogy talán marad...

Fabien a szemébe nézett, hosszasan, felsóhajtott, de nem szólt semmit. Letette a kulcscsomót az asztalra, és elindult fel a lépcsőn.

Hosszú ideig pakolt, Lili nem ment utána, feleslegesnek érezte. Amikor azonban meghallotta, hogy lefele tart a lépcsőn, kilépett a konyhából, és szótlanul megáll a kanapé mellett. Nem igen tudott mást tenni, mint így csendben állva hagyni és nézni, hogy Fabien elmenjen. Legutóbb szerelmet vallott, kiabált, könyörgött, mindent kimondott, amit ezen felül tenni tudna, az már nem lenne más csak önmaga ismétlése, és... hiszti. Azt meg nem akart. Ezt az egyet egészen biztosan nem akart Fabiennak, hisztizni, akkor se, ha eredményt ért volna el vele.

És valahol, a szíve mélyén remélte, hogy Fabien értékeli ezt.

Hát Lili csak állt ott, mint ahogy a ballagó diákoknak sorfalt állnak az alsóbb évesek. Fabien egy hatalmas bőröndöt húzott maga után, kerekei nyomot hagytak a puha szőnyegen, s Lili lelkébe is valahogy így vésődött bele Fabiennak ez a pár lépése. Éppen megy. Végleg elmegy. Ezek az utolsó pillanatok, hogy itt láthatom. Talán az utolsó pillanatok az életben, hogy láthatom? Lili szíve összefacsarodott a gondoltra, belül kiáltott, érzelmei tomboltak, csak ez ne történjen most meg! Annyira vissza akarta tartani Fabient, de valami visszatartotta őt magát is. Ha hisztivel marasztalod, csak olyan leszel, mint Daphné. Lili ennél sokkal többet akart, azt akarta, hogy Fabien magától maradjon.

Lili mindig is ezt akarta. Ő férfit látott Fabienban nem gyereket, akit megnevelni vagy irányítgatni kellett volna. Lili látta őt, a színész mögött az embert és az elcsábítandó férfi mögött azt, akit nemcsak befolyásolni, de követni is lehet. Lili bízott benne. Akkor is bízott benne, ha Fabien olyasvalamit tett, ami neki nagyon is fájt. Ahogy most is éppen.

Fegyelmezte magát, vissza akarta fojtani minden reakcióját, de a teste kiáltott, ordított, Elmegy! A karja remegni kezdett, majd szinte az egész teste, azt hitte, menten összeesik, de nem, azt nem engedte meg magának. Feszülten állt, félrefordította a fejét, a fogsorát összeszorította, hogy a zománc majdnem csikordult rajta. Annyira visszafojtotta ziháló lélegzetét, bár tudta, Fabien jól látja tusáját az érzelmekkel.

Nem fogok sírni.

Fabien lassan haladt a lépcsőtől az ajtó felé, Lili mellett azonban megállt. Nem tudott ő sem csak így, szó nélkül elmenni mellette.

Lili érezte, ahogy Fabien egy gyengéd simogatással megérinti az arcát, és maga felé fordítja. Nem kellett sok erőt kifejtenie, Lili nyomban fordult felé. A szemébe nézett, és... olyasmit látott, amire nem számított. Dühre, csalódottságra, ezekre igen, de Fabien szemében inkább egyfajta megértés ült. Tekintete egy cseppet sem árulkodott haragról – talán mérgében kiabált vele még a múltkor, de már nem haragszik, s Lili valamiért úgy érezte, ez az igazság, ez egy nagyobb, mélyebb igazság, mint a harag.

S látott még valamit, ami a lehető legfelszabadítóbban hatott rá. Fabien tekintete nem vádolta őt. A férfi lábbal az ajtó felé fordulva állt, háta mögött az utazótáska, elmenni készült még mindig, de nem vádolta Lilit mégsem. Nem hibáztatta őt azért, ami tönkrement. S talán valahol saját magát sem.

Fabien tekintete akkor, ott olyan nyílt volt, amilyen talán még soha. Vagyis... Lili ekkor ébredt rá, hogy Fabien talán nem is egyszer nézett rá így, ilyen mély nyíltsággal, csak talán Lili nem mert visszanézni rá soha, vagy nem elég ideig, ahhoz, hogy észrevegye, ahhoz, hogy el merjen merülni benne. Pedig nem is akart volna mást.

Lili csak most értette meg, hogy úgy viselkedett, mintha maga sem tudta volna, mik a vágyai. Hogy elbújni kívánt, még a szeretett férfi elől is, talán azért, hogy megtalálják? De amikor megtalálták, ő ismét és ismét elbújt, de miért, csak hogy újra és újra megtalálják...?

Most azonban benne felejtette a tekintetét Fabien szemében, kendőzetlenül. Nem volt egyszerű, valami minden pillanatban azt súgta neki, Nézz félre, gyorsan, kapd félre a fejed!, és nem egyszer meg is próbálta egy-egy rövid, töredék másodpercre, de aztán mindig visszakapaszkodott Fabien szemébe, erőfeszítéssel is. A mellkasa zihált, a szíve zakatolt. De most azt fogja tenni, amit szeretne. Nem fogja elnyomni magában az érzéseit. Most nem!

Haloványan ugyan, nagyon haloványan, de rámosolygott a férfire.

Annak ellenére, hogy úgy érezte, nincs joga, nincs értelme ezt tenni, ő mégis közelített Fabienhoz, és a vállára tette a kezét, s lábujjhegyre állt.

Fabien lehajolt hozzá, és az ajkát puhán a nő ajkához érintette, majd megcsókolta édesen, lassan, hosszasan.

– Je t'aime, Lili. Je t'aime aussi – mondta neki, egyenesen a szemébe, és nem volt se részeg, se szerepben. Aztán vett egy nagy levegőt...

És Lili tudta, hogy Fab most már tényleg indulni készül. Ne menj! De Fabien ekkor már elfordult, és tovább lépett az ajtó felé. Lilinek szó szerint erőfeszítésébe került, hogy ne kapaszkodjon a ruhájába, és ne húzza vissza az ingjénél fogva, de ahogy Fabien haladt, Lili keze lecsúszott a válláról. Fabien fogta a kulcsot, már nem szólt, nem is nézett vissza, csak lassan ellépdelt az ajtóig, kinyitotta, s kilépett rajta.

A zár kattant.

Lili a csendben állt. Hirtelen nem is tudta volna megfogalmazni, mit érez. Aztán a gondolatok elárasztották.

Szeret engem. Még szeret. És én is szeretem.

Valamiért tudta, hogy az a rettenetes helyzet, amelyben épp van, az egyedüllét csak átmeneti, még ha őrülten fáj is. Hogy ennek nem lehet így vége. Hitte, hinnie kellett benne, és merte is hinni ezt. Egy út lezárult, egy időszak lezárult, Fabien elment, igen, de vannak dolgok, amik nem múlnak el. Nem.

S annak ellenére, hogy még mindig remegett, iszonyatosan erősnek érezte magát. Felidézte maga elé Fabien pillantását, és tudta, nincs oka sírni, most nincs oka összetörni.

Most dolga van.