Lili hátrasietett az öltözőkhöz, és megállt a beosztás előtt a falon. Ujja remegve végigfutott a soron, amely olyan hosszú volt, hogy elvétette, csettintett a nyelvével, és kezdte elölről. Huszonkettedikén lesz, és én nem vagyok beosztva! Nem baj, ez egy rendezvény, bárki cserél velem.

A vendégtérbe érve először egy férfi kollegáját pillantotta meg, és rögtön fel is ajánlotta neki, hogy cserélne vele huszonkettedike estére.

– Persze Lili, szívesen. Hogyne jönnék be inkább egy lusta hétfő délután.

Lili elégedetten kezdett ismét munkába, és elsétált az ablaküvegre kiragasztott plakát előtt. Az kellemes kékjeivel és zöldjeivel egy irodalmi estet hirdetett Fabien d'Aboville-jel és színész kollégáival, a most futó darab rendezőjével, valamint kritikusokkal. A Le Barnier s benne Henri valószínűleg oda volt, hogy helyet adatott az eseménynek. És ezúttal kivételesen Lili is.

Vivienne, aki végignézte, ahogy a magyar lány beírja magát arra az estére dolgozni, kuncogva odavetette neki. – Látom, valaki igazán nagy rajongó!

Lili csak rápillantott, és egy kicsit talán hosszabb ideig hagyta a tekintetét a nő szemében

– Nem vagyok rajongó.

– Jól van, csak vicceltem. – Vivienne megrántotta a vállát, aztán arrébb lépett.

Aznap este a kávéház öltözője, mint egy stadiumé, zsongott. Lili különös gonddal készítette el a sminkjét, s még egy utolsót húzott szempilláján a spirállal.

Az esemény megkezdődött, Henri, mint egy őrült futkosott fel és alá, minden érkezővel kezet fogott. A kávézó belterét átrendezték, egy részét lezárták, tévések állították fel kameráikat és reflektoraikat.

Nem sokkal nyolc után megérkezett egy hosszú hajú alak, aki Lili szemében leginkább egy jólfésült Tarzan benyomását keltette, majd egy lila hajú nő, és egy alacsony asszony, akinek mindenszínű kabátja volt – a művészek. Rendezők, kritikusok. Végül egy nagyon csinos és igen magas sarkú körömcipőt viselő hölgy is érkezett, a másik színész a darabban, majd maga Fabien is, kicsit kócosan, ahogy szokott, de azért mégis végtelenül sármosan. Lili fél szemmel figyelte, miközben felszolgálta a cappuccinot. Fabien úgy festett, mint bármelyik másik napon, mégis a rivaldafény átszínezte az auráját, mosolygott, kezet fogott, illedelmesen bólogatott... Furcsa volt őt így látni, emberek között, őt, az ablakon reggelente kifele bámuló, elmélyedt művészt.

Furcsa volt, s mellette pedig egyben elképesztő is. És ahogy Lili nézte, rájött, mi ragadta meg benne annyira már eddig is. Most látszott csak igazán, hogy Fabien vérbeli színész, hogy az érzelmei kiülnek az arcára, amit mond, igazán mondja, amit tesz, igazán teszi, egyfajta ellenállhatatlan vehemenciával. Lélekkel él. Lili kárba veszett pillanatnak érzett mindent, amikor nem Fabienra figyelt, a férfi szinte vonzotta a tekintetet, az övét legalább is. Lili elveszett a pillanatban, ahogy Fab a műsorvezető kérdésére válaszolva magyarázott, felemelte a kezét, ujjaival egy kört írt le, majd összeszorította az öklét – „Mert annyira megragadó" mondta itt – s aztán kiengedte ujjait, és szája szélén halovány mosollyal és csillogó szemmel bólintott. Aztán várta a következő kérdést.

Lili csak most vette észre, hogy a műsor valójában már elkezdődött. A félrenyalt hajú műsorvezető provokálónak tűnő mondatokkal bombázta hol az egyik hol a másik oldalt, néha hangos kacajok hallatszottak, és a kávézó vendégei elcsendesedve mind a megvilágított térre figyeltek.

Lili izgatott volt, mosolyát le sem lehetett volna törölni. Egészen a magáénak érezte a helyzetet, mintha Fab egy régi jó barátja lenne, és ő most büszke lehet rá, mert szerepel. Többször is Fabienra pillantott, de a férfi egyszer sem viszonozta a tekintetét. Ekkor Lili rájött, hogy egyedül van, a férfi is, ő is. A kamerák átrendezték az emberközi kapcsolatokat.

– A darab tartogathatott volna még meglepetéseket számunka, hiszen... – Így kezdődött az a mondat, amire talán egyedül Lili figyelt fel. Egy kritika következett, s Lili látta, ahogy Fabien arca kissé elsötétült. A férfi válaszolt, érvelt. Lili kénytelen volt a söntésbe menni, és kihagyni pár percet. Aztán amikor visszatért, egyszerre kiszúrta, hogy Fabien a kezét tördeli, s a mosolya már nem olyan, mint pár perccel ezelőtt. Újabb kérdések záporoztak, ezúttal a csínos színésznő válaszolt, mindig mosolygósan, Fabien bólogatott mellette.

Lilitől két üdítőt kértek.

Aztán a kényes kérdések folytatódtak tovább, a műsorvezető szavai kihívóan harsantak a levegőbe, olyanok voltak, amiket soha nem tennénk fel annak, akit egy kicsit is tiszteltünk, mégis a fények és a kamerák által sugárzott hangulat mintha eltompított volna mindent, Lili pedig ha lehet, még inkább egyedül érezni magát. Csak ő az, aki látja ezt? Csak őt zavarja? Csak ő érzi úgy, hogy mindez nem más, mint nyilvános zaklatása ismert embereknek? Őt pedig otthagyták. Ő most csak egy egyszerű pincérnő volt, egy fogaskerék egy gépezetben, nem több. Nem volt lehetősége egyszerű, szerény mosolyával megismertetni magát, ide hangos szavak kellettek, és mély dekoltázs, ő pedig csak egy szürke kis egér volt. Zavarta ez a különös hangulat, egyben pedig ki is akart törni belőle, kedve lett volna felkiáltani, állj!

Annyi talkshow-t látott már életében, ezt mégsem vette ezt észre soha ő sem. Csak most látta, milyen kegyetlen cirkusz valójában, ami ilyenkor folyik. Az emberek nevetnek, a félrenyalt hajú műsorvezető is nevet, a megkérdezettek is, s a vendégek...

Nem látja hát senki? Miért, miért nem látja senki?

A ki nem hozott két üdítő mellé most már egy pohár vörösbor is betársult, és... mit is kértek még ott a 11-es asztalnál? Lilit keményen fenyegette az a tény, hogy ha tovább nézelődik, elúszik a rendelésekkel. Besietett a söntésbe, majd ismét ki, de az asztalok közt lavírozva máris hallotta az újabb nevetést. Felnézett gyorsan a kivetítőre, elslisszolt egy kitolt szék mögött... – Az itala, mademoiselle. És ide a vörösbor.

Minden egyre gyorsabbá vált. Minden pörgött, a nevetés harsant, Fabien egyre észrevehetőbben tördelte a kezét, a kérdések ijesztően provokatívabbá váltak, és Lili hiába nézett körül, rajta kívül ezt senki, senki nem érzékelte... Neki pedig kiáltani lett volna kedve, miért nem?

– És milyen érzés apád nyomdokába lépni? Neki is voltak filmjei, ugye? – hallotta a kivetítő mellől.

– Nem, nem voltak.

– Nos, hát attól függ, minek tekintjük a felnőttfilmeket.

Nevetés. Lili tüdejében megfagyott a levegő. Kezében a tálcával megtorpant, körülnézett, majd Fabienra kapta a tekintetét.

Ekkor a műsorvezető a mikrofonnal a kezében az egyik asztalhoz, az egyik nővendéghez futott, aki mosolyogva elmondta a nagyon snassz véleményét arról, hogy milyen jó, és milyen szép, és hogy tetszik neki a... Semmit sem lát, fintorgott Lili. Aztán egy férfivendég következett, aki pár mondatra elkérhette a szót, ugyanolyan semmitmondó félszavak hangzottak el, mégis mindenki tapsolt és bólogatott, a színészek köszönetet mondtak. Még valaki. S még valaki.

A műsorvezető Lili felé közelített.

Ő csak állt két asztal közt, kezében a megrakott tálcával.

S a műsorvezető még mindig csak közelített.

Nem teheted! Tudod, hogy nem teheted!

– És akkor innen még valakit, mondjuk... – Az öltönyös férfi szemezgetett a jelentkező kezek közül, meghallgatott még valakit, aztán a vele szemben álló Lili felé indult.

Biztosan azt feltételezte, Lili majd arrébb áll.

De nem tette.

Lili letette a tálcát a legközelebbi asztalra, nem figyelve arra, egyáltalán ülnek-e ott. Minden pillanatok alatt történt. A műsorvezető szemébe nézett, és mielőtt az kikerülhette volna Lili, az egészen közel lépő férfi kezében lévő mikrofon felé hajolt, és...

– Nekem ettől még tetszik... a darab.

Hirtelen Lili sem hitte el magáról, hogy tényleg ezt teszi. Az arca égett, tudta, hogy nem lett volna szabad felszólalnia, hiszen ő csak egy alkalmazott volt.

A műsorvezető mosolyogva meghallgatta, mintha az lenne a legtermészetesebb, hogy mérges pincérnők ragadják ki a kezéből a mikrofont, majd a színészek felé fordult. – Látod Fabien, az irántad érzett rajongás nem ismer sem országhatárokat, sem pozíciókat! – szólt könnyedén Lili akcentusára utalva. – Köszönjük a hozzászólást! – Felzúgott egy rövid taps, s a műsorvezető már ment is tovább,

Ő ment tovább, de Lili számára egy kicsit megállt a világ. A lába remegett még, Fabienra pillantott, aki egyedül nem tapsolt, visszanézett Lilire, először komolyan, majd egy apró mosolyt küldött felé. Nézte még pár pillanatig Lilit, majd lehunyta a szemét és bólintott, mintha azt mondta volna, Merci, Lili. Épp ugyanúgy, ahogy a hosszúkávék után. Pár másodperc volt csak kettejük szemkontaktusa.

Aztán Lili megrázta magát, észrevette, hogy az utolsó rendelést még ki sem hozta. Remegő lábbal besietett a söntésbe.

– Ezt miért csináltad? – tolakodott be Thècle aggódó arca a látóterébe.

Lili felnézett rá, aztán sűrű pislogásba kezdett, és próbálta kifejezni magát de... – Csak... csak azt éreztem, hogy fel kell mennem a „színpadra" mellé, mert... ott kellett lennem, mert... én...

A nő értetlenül rázta a fejét. – Milyen színpadra drága?! Ez nem színpad, ez a munkahelyed!

– Ha lemegy a rendezvény, haladéktalanul jelenj meg az irodámban! – Henri kemény hangja szólt közbe, elhaladt mellettük, s már ott sem volt. Az arcán szigorú vonások ültek, ezúttal még szigorúbbak, mint szoktak. Lili felemelt szemöldökkel pillantott utána. Majd körülnézett. Akik eddig őt bámulták, most sietve elkapták a tekintetüket. Aztán már Thècle is szemlesütve oldalazott el mellőle.

Alig tíz perc múlva a műsornak vége szakadt, Lili onnan tudta, hogy bentről hallotta a végső, nagy tapsot és az üdvrivalgást. Robotszerű mozgással vitte ki az utolsó italt, a vendégre rá sem pillantott.

A műsorvezető és a színészek hiányoztak üres foteleikből, s a kellékesek már félig lebontották a felvétel helyszínét. A vendégek is kezdtek lassan hazaszállingózni, az üvegajtó mögött már a sötétségbe borult Párizs figyelte őket.

A nyüzsgés lecsendesedni látszott.

S ebben a furcsa nyugalomban, ebben a vihar előtti csendben, benn a söntés védelmében Henri semmilyen pofával egyszer csak odalépett elé, anélkül, hogy a szemébe nézett volna, egy dokumentumot nyújtott át neki, s csak annyit mondott – Inkább be se gyere. Itt írd alá. A ruhát add le.

Lili letette a tálcát, és kihajtogatta a papírt.

„...munkaviszonyát a mai nappal, rendkívüli felmondással megszüntetem.

Indoklás: Felettesei és a vendégek felé tanúsított magatartása, szemtelensége, tiszteletlensége, valamint az elmúlt hónapok során nyújtott teljesítménye lehetetlenné teszi munkaviszonyának fenntartását. Munkakörét megfelelően el nem látta; a cég érdekeit figyelmen kívül hagyta, annak vevőköréhez nem megfelelően állt hozzá. Ön szerződéses kötelezettségét szándékosan és súlyosan megszegte, erre tekintettel az Ön jelenléte cégünkben ártalmas, ezért a Le Barnier vezetősége az ön azonnali elbocsátása mellett döntött."

Visszahajtotta.

Akart volna gondolni valamit, akart volna érezni valamit, de arra sem volt ideje, mert...

Nyílt a lengőajtó, és tőlük karnyújtásnyira Fabien egyszer csak ott volt. Ott, a Le Barnier söntésében, egyetlen lépéssel Lili és Henri mellett. Amint a főnök észrevette, arca rögtön átrendeződött, és nyájas mosollyal kezet nyújtott felé. Annyira hadart, Lili szinte csak minden második szavát tudta felfogni.

– Nahát, Monsieur d'Aboville...! ...kellemes meglepetés, hogy belátogatott hozzánk! Örülök, hogy... személyesen megismerhetem, a nevem Henr... ! Hadd vezessem körbe a...!

Fabien megjelenése olyan erővel hatott, mint amikor a csiripelő verebek között landol egy holló, és azok egyszerre felrebbennek, vagy amikor a tanár belép az osztályterembe. Henri a másodperc törtrésze alatt veszítette el felsőbbségét a saját kávéházában. Bár a férfi már fordította volna el maga felé Fabient, de a színész nem mozdult. Ő csak viszonozta a főnök kézfogását, és szélesen visszamosolygott rá, majd Lili felé is küldött egy csibészes pillantást, és enyhén meghajolva a kezét nyújtotta felé is, ámbár egészen máshogyan, tenyérrel felfele.

– Mademoiselle? Ön a kedvenc pincérnőm ezen a helyen, bizonyára tudja. Velünk tart?

Lili egy egészen rövidke pillanat erejéig bámult csak sután a felé tartott tenyérre, majd rájött, hogy az bizony egy kézcsókra való invitálás. Fabien ura volt a helyzetnek, Lili pedig elhitte, hogy ő az, aki ki tudja ragadni ebből a rémálomból, ami jelenleg történik vele itt, a Le Barnier színfalai mögött. De ahhoz, hogy el tudja fogadni a felé nyújtott kezet, nem maradhatott az a magát sirató, erőtlen, barna verébke.

Kihúzta magát, tudatában léve kiválasztottságának, és örömmel visszamosolygott Fabienra, majd lágyan a tenyerébe tette a kezét.

– Hát persze, uram, nagyon szívesen.

Hagyta, hogy Fabien adjon neki egy egyébiránt igen teátrális, de annál izgalmasabb kézcsókot, míg a másik kezében leengedve ott lapult az összehajtott felmondása. Nem figyelte, Henri milyen arcokat vág ott mellettük, bár feltételezte róla, hogy belül ordít, de Lilit ekkor Henri érzései pont nem érdekelték.

Ő csak szépen, lágyan, óvatosan, egészen mint egy dáma sétált Fabien mellett, és arcán elragadó mosollyal hallgatta, amint Henri büszkén végigvezeti őket a Le Barnier belső terein... Lili úgy volt jelen, mintha nem is itt dolgozott volna eddig, mintha Fabienhoz tartozna. Irtózatosan kitekert, az életnek fonákjára fordított, mégis elképesztően izgalmas, fölénnyel kecsegtető szituáció volt, Lili pedig nem szégyellte ezt teljes egészében meg is élni. Érezte magán munkatársai elképedő tekintetét, de nem foglalkozott vele. Színpadon volt.

Erre a színpadra pedig Fabien rántotta fel egyetlen pillanat alatt, ő pedig – magára sem ismert – kérdés nélkül ment vele, és játszott a szerepét. Ahogy játszotta Henri is, csak neki most olyat osztottak, amit senki sem irigyelt tőle.

A söntés pasztellzöld csempéjén régi vasúti állomások óráját idéző időmérő kattant, Lili annyiszor pillantott fel már rá eddigi ittléte során, most mégis olyasmit mutatott, amit eddig sosem: Adieu.

– Monsieur d'Aboville, ezeket a modern kávégépeket... – Henri fontoskodó feje az állánál fogva ingott, szeme lehunyva, amikor Lili, az órára nézve kénytelen volt közbekrákogni.

– Nekem... az az igazság, hogy nekem indulnom kellene.

Henri úgy tett, mintha nem is hallott volna semmit, Fabien azonban kérdőn rápillantott. – Hogyhogy?

– A noctiliennel szoktam menni. – Lili hátra mutatott. Az a bizonyos éjszakai busz, amiből két óránként indul egy, hamarosan a megállóba érkezik, és ha nem csípi el, akkor sétálhat, nem is keveset. – Öhm... lehet, hogy sietnem kellene rá.

– Ugyan már, maradj, van taxi. Ha elfogadod, majd hívok neked egyet.

Fabien mondata sokatmondó csendet teremtett.

Lili ebben a csendben nézett vissza a férfi zöldesbarnáiba, majd kissé szégyenlősen pislogott párat.

– Jó. Köszönöm. Elfogadom.

Fabien válaszul adott mosolyát nem látta, csak hallotta. – Remek! Akkor kinn találkozunk.

Henri arcán átsuhant egy árny, amely szinte látni engedte, mire gondol. Na, tessék, némi vígaszdíj erre a napra, én kirúglak, de a színészkéd majd jól megd... a gondolat további részét Lili nem kívánta leolvasni az arcáról, inkább elfordult. Egy sietős bocsánatkérés után besietett az öltöződbe.

Az egyedüllét nyugalma és a neonlámpák sosem szokható vibrálása arcon csapta. A leginkább iskolai öltözőteremhez hasonlító föld alatti helyiségben seszínű fémszekrények sorakoztak, Lili pedig csak állt ott középen. Sóhajtott párat, szeme ide-oda ugrált a semmilyenmintás padlón, és hirtelen nem is tudta eldönteni, mit érez.

A mozdulatai robotszerűvé váltak, átöltözött, az aznapi munkaruháját, és a tiszta váltást is az öltöző fémszegélyes szennyesbe dobta. Amikor elfordult tőle, egy négybe hajtott A/4-es papír fehérlett a barna fapadon. Odalépett, elolvasta újra, mintha nem is az ő elbocsátása lenne. Sírjon? Nevessen?

Minden olyan távolinak tűnt, szinte erőszakkal kellett rávennie magát, hogy elhiggye, amit a papír írt. Kirúgták. Referenciát ezek után biztosan nem fog kapni. Nyitott táskájába hanyagul begyűrte a dokumentumot, és utoljára kicsekkolt.

Nem akart mindenki előtt, a főbejáraton keresztül távozni, a hátsó bejáraton slisszant ki a vékony, sötét, párizsi sikátorba, s felnézett az utca végén látszódó forgalomra, a helyre, ahol a taxik sorakoztak rendszerint. Szippantott párat a friss levegőből, és a fekete köveket bámulva lépdelt előre. A járdán egyedül ő járt, eltipegett a várakozó autók sora mellett.

Egy autó ajtajának csapódást hallotta a háta mögül.

– Lili! Itt vagyok!

Megfordult. Fabien ott állt előtte a járdán, egy taxi mellett.