Lili napok óta szellemként lézengett a házban, ha lehetett, kerülte Fabient.

Utálom magam, amiért ezt tettem, de nem tudtam volna máshogy cselekedni, mert utálom magam! Ez egy kárhoztató, megveszekedett, ostoba, ördögi kör! Kezdhetett volna hibáztatásokba, ki kezdte ezt az ördögi kört, ki volt az, aki elindította a dominót, de minek boncolgatta volna a múltat, amin már nem lehet változtatni. Lettek volna tippjei, ötletei, ki mit, hogyan szúrt el az életében, tudott volna vádolni, de mi értelme lett volna? Azoknak az embereknek már hiába beszélne. Az anyjának, aki kislányként folyton szidta, vagy az apjának, aki oly lenézően bánt mindig vele? Minek? Egy kemény szembesítés min változtatna? És mi értelme volna felhívni azt a fiút a gimiből, azt a mindenki kedvencét, aki egy buli után ágyba vitte, azzal az ígérettel, hogy komolyan gondolja, majd másnap köszönés nélkül elment mellette az iskola folyosóján? Ugyan mi értelme volna belekiáltani a telefonba, becsaptál, nem ezt érdemeltem tőled! S mi értelme volna ezeket, s mellé sok mindent felhozni magának mentségül? Amit tett, megtette, a sérültségeiből élt, hátra nem hagyva azokat.

Mellette pedig valahol mégsem okolta magát. Ki mondhatná a balesetet szenvedőnek, most már ne félj tovább, menj, hajts úgy, ahogy előtte.

Az egész helyzet kibogozhatatlan módon predesztinált volt. És nem, nem akkor kezdődött, amikor elkezdte felolvasni Fabiennak a végszavakat, hanem már a Le Barnierben, amikor egyszer csak megtudta, hogy Fabien kicsoda, Lili azóta nem érezte magát eléggé jónak hozzá. Mint egy csepp méreg, amely észrevétlenül a borba kerül, vagy mint egy apró kis rothadás az egyik almán, csak pár rákos sejt, melyek a szervezet ellen fordulnak – a vége elmúlás és halál.

Megcsörrent a telefon.

Lili szinte összerezzent, majd kinyomta, csak az emlékeztető volt. Indulnia kellett a fotózásra.

A fotózásra, amely egyébként korántsem volt annyira egyszerű, mint amennyire gondolta. Valóban jó állóképesség és erőlét kellett hozzá, s nem utolsósorban alázat és türelem. A fotós, Pierre, fekete izompólós, kigyúrt, mégis valamifajta műértő beütéssel rendelkező férfi minden egyes kattintásnál hangosan kiáltozta, hogy gyönyörű, hogy remek, Lili csodálkozott, hogy nem fárad el benne. A műterem profi berendezése is rengeteget hozzátett ahhoz, hogy a lehető lejobb fotók készüljenek róla, aki pedig minden lehangoltsága ellenére igenis igyekezett beleadni apait-anyait.

A végén Pierre odahívta a laptop képernyőjéhez, Lili lehajolt, és álmélkodva szemlélete a róla készült képeket. Nem gondolta volna, hogy ilyen jól sikerülnek.

– Látod? Ez itt különösen gyönyörű. Nem vagy az a megszokott, kifutóra való modell alkat, és a magasságod sem lenne elég hozzá, de mégis van benned valami, valami művészies, valami elvont, ami nagyon is megragadó. Nézd csak ezt a képet, látod az arcod milyen jól tükrözi a mögötted lévő beton atmoszféráját? Sugárzik rólad a fájdalom, őrület! Elképesztően jó!

Lili csendesen, egy nagyon haloványra sikerült mosollyal bólintott a mellette álló Pierre-nek.

– Vagy nézd meg ezt, ó, ez még többet mond. Csodás. Nem mondom, hogy holnaptól szupermodell cégek fognak hívni minden órában, de lesznek, akiknek megakad rajtad a szeme, hidd el.

Lili kissé mosolygott. – Valóban?

Pierre meggyőzőn bólintott. – Persze! Fabien barátom igazán szerencsés, hogy ilyen karakteres hölggyel van dolga. Üdvözletemet küldöm, majd add át neki.

Lili megpróbálta nem mutatni, mi lakozik a mosolya mögött. – Hogyne. Átadom.