A terapeuta tolla egészen hosszan sercegett a papíron, míg a nő félredöntött fejjel jegyzetelt. Fabien kibámult az ablakon, és unottnak látszó képpel zongorázott a térdén. Ha valaki a szemébe nézhetett volna, látta volna, hogy közel sem unott, sokkal inkább dühös. Talán ezért kerülte a terapeuta tekintetét, ahogy kerülte a munkatársaiét ugyanúgy.

– Nem tett jót neki a covid – sóhajtott Gaby, amikor már sokadszor próbálták el ugyanazon jelenetet, a rendező pedig enyhe megrovással kiáltott fel.

– Próbáljunk meg visszarázódni a kerékvágásba, jó? Az szín elejétől, újra.

Fabien megadón felemelte mindkét kezét, és visszasétált a színpad szélére. – Bocs, én voltam...!

Most pedig ott ült a pszichológusnál, látszólag mozdulatlanul, zártan.

– Kérem, folytassa – noszogatta a nő.

Fabien mindkét vállát megemelte. – Nincs mit mondanom.

– Biztos benne?

Most már csak az egyiket. Végül mégis belekezdett. – Egyszerűen csak nem értem őt. Nem értem. – Felkapta a kis zöld stresszlabdát, nyomogatni kezdte, szemlélgette, hányszor sérült már meg a puha anyag a körmei alatt. – Tudja a színpad az színpad, egyszerűen csak munka, el kell tudnom választani a valóságtól, ha nem így lenne, beleőrülnék. Volt, hogy előfordult velem, hogy a színpadi partneremnek azt kellett mondanom, bocsáss meg, de ez csak munka volt. És most én kapom meg ugyanezt.

A terapeuta kérdőn fordította felé az állát. – Ez most úgy hangzott, mintha egyetértene mégis a helyzettel.

Fabien kényszeredetten mosolygott. – Nem, nem értek egyet, elmondhatatlanul nem értek egyet. – Helyezkedett kicsit a fotelben, talán hogy az időt húzza. – Lili... Lili meg én, mi... – Hirtelen nem tudta, hogy folytassa. – Mi már rég többek vagyunk egymásnak mint lakó- vagy munkatársak.

– Ön így érzi?

– Így.

– Mióta?

– Pf! Mióta találkoztunk.

– Miért hívta akkor magához mégis dolgozni?

– Mert ez volt a legkézenfekvőbb. A kávézóból kirúgták. Végül is miattam.

– Felelősnek érezte magát emiatt?

– Nem. De én voltam az, akiért felszólalt. Abban a pillanatban, amikor láttam, hogy tétován, mégis bátran beleszól abba a mikrofonba, miközben még a pincérnő ruháját viseli, akkor megszólalt bennem is valami. Valaki meglátott engem, végre engem is, a sok sallang mögött. Erre vártam, erre éheztem már mióta. Onnantól fogva nem akartam elengedni, akartam adni egy esélyt magunknak. Semmi kényszer, csak egy esélyt, ennyi.

Egy kis csend következett. A terapeuta mintha várt volna valamiféle folytatásra. – És?

– És? És... úgy tűnik, ez az esély elúszott.

– Miért gondolja ezt?

– Mert nem tudjuk megbeszélni a dolgot, nem tudunk túljutni rajta. Tudja, mint lakótársak, a hetek alatt már többször keveredtünk apróbb nézeteltérésekbe, olyan dolgokra gondolok, hogy mit vegyünk Estienne bácsinál, vagy hogy mennyi festék is kell egy fürdőszobához, de ezeken mindig túljutottunk. Nem is említettem önnek, annyira jelentéktelen kis viták voltak.

A terapeuta sietősen írni kezdett, s csóválta a fejét. – Ezt tényleg nem említette. Azt sem, hogy a mindennapi életébe Lilinek beleszólása volt.

– Volt, s még mindig van – bólintott Fabien.

– Miért?

– Mert beengedtem őt a lakásomba, és... és tovább is, mint azt említettem, már rég nem kezelem őt alkalmazottként.

– De fizetést ad neki?

– Persze, hogy adok. Szívtelenség volna a covid alatt bárkit is elbocsátani, akármilyen módon is. Mindazonáltal támogatom a modellkedésre irányuló törekvéseit. – Bólogatott. – Meg fogja tudni állni a helyét.

A nő bólogatva jegyzetelt. – Ez fontos.

– Valóban? Miért az?

– Mert ezt tudva fel kell tennem a kérdést, hogy tisztázták-e, valójában milyen kapcsolatban vannak.

Fabien felsóhajtott. – Nem. – Majd gyorsan hozzátette. – És tudom, hogy ez hiba volt.

A terapeuta egy ideig nem szólt semmit. – Annak értékeli?

– Most már annak. – A fejét rázta. – Akkor ezt az utat láttam egyedül. Lilihez nem volt könnyű közel kerülni. Nem említhető egy napon azokkal a nőkkel akikhez eddig dolgom volt.

– Milyen volt közel kerülni azokhoz a nőkhöz, akikkel eddig dolga volt?

– Sokkal könnyebb! Lilinél minden lépésért meg kellett küzdeni. És most...? Úgy tűnik, ez sem vezetett sehova. Mert az apróbb nézeteltérésekkel ellentétben ezt most nem tudjuk megbeszélni. Csak hallgatunk egymás mellett, én már nem tudok mit mondani, és ő sem, a feszültség pedig csak nő. Ennél még azt is jobban szeretném, ha kiáltana, és azt mondaná, hogy... mit tudom én, mit, okoljon akár engem, vagy... bánom is én. De ő csak ül hallgatagon. Borzasztó. – Vett egy nagy lélegzetet. – Attól félek, a kettőnk barátságának, kapcsolatának, fene tudja mi ez, ennek az egésznek itt vége. Vége, mielőtt elindulhatott volna.

A terapeuta pislogott párat, s mozdulatlanul várta, hogy Fabien folytassa, de ő hallgatott.

– Hogy érez ezzel kapcsolatban?

– Dühös vagyok. Elképzelhetetlenül dühös vagyok. – A stresszlabda kapott egy undorral teli pillantást, és még egyszer öt körmöt a testébe vájva. – A tehetetlenség megőrjít.

– Mit gondol, tudna tenni ez ellen valamit?

Fabien felcsattant. – Hát ez az, hogy nem! Nem küldhetem el, mert... – Hirtelen elfordult, elnyelte a mondat végét.

– Mert?

– Nem küldhetem el azért, mert nem kellek neki!

A terapeuta pillogott.

– Nem tudom, mit tegyek, az egész egy patthelyzet, egy átkozott, megrekedt patthelyzet!

– Ha a helyzeten magán nem is tud segíteni, van valami, amivel a saját érzelmei okozta feszültségen enyhíteni tud? Ki tudná adni valahogy a magában lappangó haragot?

Fabien tekintete, ahogy előrehajoltságából felpillantott, olyan volt, mint Macbethé, kinek tragikus jóslata forog az agyában újra és újra, vagy mint Othellóé, amikor a kétkedés első magjai megjelennek az arcán. A tekintete keménnyé vált, hátradőlt, és a karfára pakolta a kezét, mint egy zsarnok király.

– Ó. Persze, hogy van.