Lili órákkal később Fabien csupasz mellkasára hajolva ébredt. Felemelte a fejét, Fab még aludt. A hátára vonta a plédet, aztán felült, és körülnézett az üres színháztermen. A reflekorok fénye a szemébe világított, és mint a nap, sütötte a meztelen vállát.

Fabienra pillantott, kedvesen átsimította az arcát, aztán felnézett ismét a színházra. Érezte, hogy valaminek most vége szakad, hát csak itta, itta tovább a vörös bársonyszékek és az aranyló erkélyek mintáját, majd ismét Fabien arcvonásait.

Másnap reggel a kávéja mellett ült, és elmélyülten szorongatta a bögrét. Fabien vele szemben épp a pirítóst kente meg. Lili lehajtott fejjel, csendben várta, míg végez. Amikor felpillantott, csak akkor vette észre, hogy Fabien már egy ideje őt figyeli. A férfi rámosolygott. Lili vissza, majd belekortyolt a kávéba.

Az együtt töltött éj gondolata még mindig örömmel töltötte el, bár érzelmei felett már sorakoztak a viharfelhők. Legszívesebben azt kérte volna Fabientól, hogy sose menjen vissza a színházi próbákra, hogy maradjon mindig vele, de tudta, hogy ezt nem kérheti. A covid lassan de biztosan kezdett kitakarodni az életünkből, és visszatért minden a régi kerékvágásba.

Lili felsóhajtott.

Annyi kérdése lett volna Fabienhoz, annyi mindent akart volna mondani, de mindegyik ésszerűtlennek, feltehetetlennek tűnt. Kik vagyunk mi most egymásnak? Még nem vagyok a barátnőd, de már a takarítónőd sem? Kid vagyok?

Volt egy olyan érzése, hogy akármennyire is élvezte a tegnapot, a dolgok csak még inkább összekeveredtek – nem mintha eddig olyan tiszta és egyszerű lett volna minden. Lili pedig nem látott át a ködön, nem tudta mit tehet, mit hihet, mit érezhet.

– Mikor indulsz? – kérdezte, mert jobb nem jutott eszébe.

Fab a mobiljára pillantott. – Mindjárt. – Aztán vissza Lilire, és ismét rámosolygott, de Lili nem nézett fel.

– Még tegnap este hívott a fotós, akit ajánlottál. Kaptam egy időpontot a portfólióra – közölte egykedvűen.

Fabien vidáman bólintott. – Ez remek!

– Igen. Igen, tényleg az.

– Jól vagy? – kérdezte Fabien, talán ő is csak azért, mert nem tudott mást mondani. Közben kedvesen megsimogatta Lili arcát.

Lili beszívott szájjal, tétován mosolygott vissza, majd lenézett a kávéra. – Igen.

Fabien elengedte az arcát. – Valami baj van? Tegnap...? – kezdte tétován, mire a nő határozottan a szemébe nézett.

– Nem, Fabien. A tegnappal nincs semmi baj. Igazán semmi. – Egy kicsit talán még mosolygott is. Aztán visszasüllyesztette a tekintetét a kávéra. A baj a mával van. És a holnapokkal. Végül összeszedte magát, és nyíltan megkérdezte. – Lesz még valamikor... khm, szóval lesz még valamikor szükséged arra, hogy végszókat olvassak neked?

Végszókat? Az első két nap olvastam csak végszókat! Úgy hangzott, mintha nem történt volna köztük semmi. Inkább folytatta.

– És fogunk még menni kettesben a Molière-be?

Fabien félrepillantott. – Sajnos nem tudunk. Foglalt lesz.

Lili habár tudta, hogy ez az igazság, de így kimondva csak még keserűbbnek látta a helyzetet.

Fabien azonban nem hagyta, rámosolygott. Kinyúlt az asztal felett, és megfogta a kezét. – De nem kell elmennünk a Molière-be...

– De.

A kávéscsésze alja koppant az asztalon.

Fabien ráncolt homlokkal nézett vissza rá. Letette a pirítóst a tányérra.

– Mi a baj, Lili?

Felnézett rá, bele a szemébe. Elmondta volna, ha tudta volna, elmondta volna, ha lettek volna rá szavai. – Csak... – Kétségbeesetten rázta a fejét, végül igazi érzéseit leplezendő elmosolyodott. – Neked menned kell, mindjárt elkésel.

Fabien megint a telefonra pillantott, majd egy mélyről jövő sóhaj hagyta el a száját. Bólintott. – Jól van. De kérlek, ne légy ilyen kedvetlen. – Lilire mosolygott bátorítón. – Hiszen minden rendben van. Rossz látni, hogy...

– Jó. Nem leszek. – Lili felfele húzta a szája ívét, csak hogy megnyugtassa Fabient. Ő fogta a telefonját, és felállni igyekezett az asztaltól, ámde előtte még odahajolt Lilihez, hogy megcsókolja...

Lili azonban lehajtotta a fejét.

Fabien arcáról eltűnt a nyugalomnak minden jele. Már maga sem hitte az iménti mondatát, miszerint minden rendben lenne. – Lili? – A hangjából sütött az értetlenség.

A nő felnézett, de inkább elkapta a tekintetét. – Menj, Fabien, még elkésel.

– Nem megyek sehova. Így biztosan nem.

Lili elengedte a kávéscsészét, félve felpislogott a férfire.

– Ha heteket megvoltak nélkülem, most már pár percet tudjanak várni.

Lili nem szólt. Érezte, hogy Fabien hangja egyre feszültebb lesz.

– Miért nem akarod, hogy megcsókoljalak? – bökte ki a férfi végül.

– Nem erről van szó, egyszerűen csak... fáj, hogy...

Fab várt, de Lili torkán nem jött ki több szó.

– Mit tettem, amiért elhúzódsz? Tegnap... – Értetlenül széttárta a karját, s a fejét rázta. – És nemcsak tegnap, de azelőtt, és azelőtt, úgy csókoltál, olyan vad szenvedéllyel, most pedig lehajtod a fejed? Lili, nem értelek, nem tudok másra gondolni, minthogy valamit elrontottam, de akkor kérlek, mondd meg, mi az, és...

Lili előrehajolt, megfogta Fabien a levegőben terjegető karját, és csitítón lejjebb húzta. – Könyörgöm, ne mondd ezt, semmi, semmi baj nincs veled, én... – De megint nem tudta befejezni a mondatot. Gondterhelten, száját harapdálva pillantott jobbra majd balra, végül csak ugyanott kötött ki, ahol mindig, fejét lehorgasztotta.

Fabien azonban nem adta fel. Előrehajolva átnyúlt az asztal felett, simogatóan megérintette, és maga felé húzta Lili állát, miközben akármennyire is mérges volt, félretette most a dühét, és Lilire mosolygott. – Ha tudnád, milyen elmondhatatlanul gyönyörű voltál, csillogó, vágyakozó szemmel, miközben kiáltottál, és nevettél, és... és a csókjaid Lili, szédítő volt mindegyik!

Lili sűrűn pislogott. Kifordította az állát Fabien ujjai közül, és eltakarta a szemét. – Ne mondd ezt! Az nem is én voltam. Az nem is... Én csak... én csak próbálkoztam játszani, én csak játszottam, csak játék volt az egész...

Lili rázta a fejét, s egy ideig nem is figyelt a férfira. Aztán hirtelen megállt, s felpillantott rá, mert Fabien már hosszú másodpercek óta nem reagált semmit. És még akkor sem. Tátott szájjal meredt Lilire.

– Hogyan?

Lili nyelt egyet.

– Hogy mondtad?

Lili megint csak rázta a fejét. – Én nem vagyok az, akit ott láttál, az csak egy... az valaki más volt, egy Júlia, egy kép, egy valaki, de én, én nem, én... Én nem tudok olyan lenni. Az csak egy szerep volt, csak egy...

Fabien még mindig nem mozdult. Letaglózottsága mögött azonban láthatóan nőtt benne a csalódottság. Végül felpattant az székről, de nem ment sehova, csak értetlen, kérdő szemmel meredt le Lilire.

– Ezt most ugye nem mondtad komolyan? – kérdezte gyötrődő hangon, de Lili nem tudott válaszolni neki. Fab összegyűrte a szalvétát, a tányérok közé dobta, és igyekezett visszafojtani mellkasa zihálását. – Egy kép, egy szerep, egy játék? Tényleg ez voltál? Tényleg csak ennyi?! – Idegesen ment egy kört. – Hát akkor hadd mondjam el neked, hogy én minden csókomat neked adtam, Lilinek! Az én csókjaim az enyém voltak, nem Rómeóé! Sőt, hadd emlékeztesselek, hogy tegnap este a Molière színpadján te meg én szeretkeztünk, nem Júlia, és nem Rómeó, te meg én, Fabien és Lili, mi voltunk azok!

Fabien kiáltott, Lilire meg magára mutatott dühösen, aztán végül csak a saját mellkasán hagyta a kezét. – Én ott voltam. Nem tudom, te hol voltál, de én ott voltam. Én magamat adtam. Teljesen magamat adtam. Teljesen – ismételgette eltorzult arccal, aztán elfordult, megint ment egy kört, majd beviharzott a konyhába. Csörömpölt valamit, majd ugyanolyan hévvel szaladt is ki, és vette a zakóját.

Lili könnyes szemmel nézte. Nem tudott mit mondani, mert mindent, amit a saját mentségére fel tudott volna hozni, hazugságnak érzett. – Fabien...! – Erőtlenül szólt utána, bár akkor a férfi már a cipőjét vette.

– Mennem kell, elkésem – szólt anélkül, hogy felnézett volna, aztán becsapta maga után az ajtót.

Lili a tenyerébe temette az arcát. A válla rázkódott.