És ez így ment napokon, majd heten keresztül. Lili elnémította magában azt az aggódó hangot, amely minden egyes alkalommal éjszakánként rászólt, rosszfele megy ez. Nem vagy önmagad. Lili csak hümmögött gúnyosan vissza ennek a hangnak, és üresen bámulta a lepedő redőit. Ugyan mikor voltam önmagam? Most legalább boldog vagyok.

Amikor Thècle ráírt, Lili gondterhelten pislogott vissza a képernyőre. El kellene újságolnia neki, hogy ő meg Fabien már napok óta más sem csinálnak csak csókolóznak ész nélkül, de... Hiszen ez nem igaz. Nem ez történik. Ők csak próbálnak, Lili csak besegít neki a játékba, ennyi, s ezzel együtt ő is élvezi a helyzetet. Nagyon is élvezi. De... de nem, a valóságban nem történik köztük semmit.

Úgy érezte, majd kibuggyan belőle az öröm, meg akarta írni Thèclének azt a sok jót, amit átélt, de... rájött, hogy valójában szégyellte. Miféle jó az, amit az ember szégyell? Thècle egészen biztosan bolondnak nézte volna. Szinte hallotta, ti most akkor csókolóztatok vagy nem? Talán meg sem értette volna Lilit. Vagy mi még rosszabb, megpróbálta volna lebeszélni arról, hogy tovább próbáljon Fabiennel, amit Lili egészen biztosan nem tudott volna megfogadni. Hallani sem akart arról, hogy ebben a helyzetben saját maga, gyűlölt önmaga legyen.

Annak ellenére, hogy tudta, hogy amit tesz az bolondság, mégsem tudott nemet mondani neki. A szíve kiéhezve várta Fabien minden egyes csókját, minden kedves érintését, minden szavát, amint szerelmest játszva elsuttogott neki. Pedig... pedig kilógott a lóláb, nagyon is. Hisz amit játszottak, az már nem is mindig a Shakespeare-i szöveg volt, néha csak mondták, ami eszükbe jutott, s Lili még büszke is volt magára, hogy képes franciául ilyen cirádásan fogalmazni. És egyértelmű volt a helyzet abból is, hogy a csókjeleneteket mindig jó hosszúra nyújtották, színpadratehetetlenül hosszúra, nyilvánvalóan nem másért, mint saját élvezetükre, ahogy ugyanezt szolgálta csupán az is, hogy oda is csókokat, érintést, ölelést, simogatás tettek, ahova csak a szöveg szerint egy kicsit is belefért.

Egy ilyen alkalommal, Fabien lendületesen felé lépett, a karjába vonta, s csókolta, Lili pedig hátrált volna, ha nem ütközött volna a színpad közepére vont rekamiéba, az alacsony támla nem tartotta meg a hátát, Lili nevetve, visongva átesett rajta, Fabien meg utána, egyenesen rá. Lili kapaszkodott, hol a támlába, hol Fabien vállába, és kacagva nézte a fölé magasodó férfit, aki egy ideig visszamosolygott rá, majd ismét lefoglalta az ajkát egy újabb csókkal.

Lili pedig abszolút nem bánta a helyzetet. Nem bánta, hogy Fabien rajta fekszik, legfeljebb talán azért, mert egy kicsit nyomta a lábát, de sebaj, azon lehet segíteni, Lili kihúzta a térdét Fab térde alól, és a lábát átkulcsolta a férfi vádliján. Így már sokkal kényelmesebb volt. Így már nem a lábát nyomta, hanem egy kissé feljebb.

Fabien felemelkedett a csókból, és egy kaján mosollyal válaszolt neki, mire Lili kacér, dudorodó orcával megkérdezte.

– Uram, maga mit művel?

Fabien nevetett. – Még hogy én? Ne mondja. És különben is, én csak szeretem magát. Hát ezt művelem.

Lili enyhe nyomást gyakorolt a mellkasára, mire Fabien megértette, mit akar, és felült. Lili is felült, bár a combját esze ágában sem volt lehúzni Fab derekáról, sőt, még közelebb húzódott hozzá, és a kezébe vette az arcát. – Mondjon még nekem ilyen édes, lágy szavakat, halmozzon el engem velük, terítse be egészen, hogy ne legyen a bőrömnek egyetlen darabkája sem, amit ne érintenék az ön édes, lágy szavai.

– Szívesen tenném – simította végig Fabien a szoknya alól kivillanó combját. – De csak egyetlen szavam van önhöz. Szeretem.

– Mondja még...!

– Szeretem, szeretem magát, szívem mélyéből, igazán szeretem.

Lili nevetett, és magához ölelte Fabient, aki apró csókokkal halmozta el Lili nyakát. – Mindazonáltal, mivel ön azt kéri tőlem, fedjem be egész testét, s bár ha túlzó szavaimmal nem is tudom, talán a csókom is elég lesz hozzá.

– Ó, igen. Kérem, tegye. – Lili a szájába harapott, hátradöntötte a nyakát, és hagyta, hogy Fabien elbújjon a nyaka hajlatában.

Azt, hogy Lili valójában hogy keveredett le arról a rekamiéról úgy, hogy ráadásul még a ruha is rajta maradt, nem tudta megmondani. A helyzethez Fabien lélekjelenléte is kellett, mert Lili, bizony be kellett, hogy vallja magának, ha rajta múlt volna a dolog... Fabien azt csinált volna vele, amit csak akart volna. Mondjuk így is. Fabien végig azt csinált vele, amit csak akart, Lili egy pillanatig sem mondott neki nemet, nem is akart.