Ha valaki látná, mit művelek itt, biztosan azt hinné, hogy elment az eszem. Vagy... vagy talán tényleg elment az eszem, kettős személyiség vagyok, riogatta magát, miközben fel-le járkál a szobájában, az ajtótól az ablakig és vissza. Arra nem is gondolt, hogy aki valóban megőrült, az ezt nem is sejti magáról. Délelőtt volt már, nem is reggel, ilyentájt rég lenn szokott lenni, megreggelizett, sőt már a tányérokat is elpakolta, most azonban még mindig a szobája tartotta fogságban.

Fogságban, de egyben védelemben is, önmagától. Mert tudta, ha lemegy, akkor Júlia bőrébe fog bújni, aki pedig nem ő. A benne lévő Júlia minél inkább előtérbe kerül, s minél közelebb az ő Rómeójához, Lili annál messzebb sodródik Fabientól, annál nyilvánvalóbb lesz számára, hogy Fabien számára egyszerűen elérhetetlen. Egy karnyújtásnyira van, mégis elérhetetlen. Csókol, mégis elérhetetlen. Ez a legrosszabb így. Még Rómeónak és Júliának is jobb volt tudni, hogy távollétük csak külső tényező. De Lili inkább bújt el szerepek mögé, mint hogy szembesült volna az általa gondolt igazsággal, hogy Fabien és ő soha, de soha...

Nem! Még mindig jobb így! fakadt ki gondolatban. Még mindig jobb őt csókolni Júliaként a színpadon, mint sehogy! Amikor a Le Barnierben dolgozott, úgy érezte, olyan helyzetben van, ahonnan nincsenek utak Fabien felé, vagy az egyéjszakás kalandja lesz, vagy semmije. És most, mintha ugyanez tört volna felszínre: vagy Júliaként kerül közel Rómeóhoz, vagy sehogy. De igazi utak nincsenek, nem, azok nincsenek két ember között. Én magam is egy sziget vagyok, ahonnan nem indítanak hajókat, s ahova nem érkezik senki.

Végül csak odaállt az ajtó elé, és nagyot sóhajtva lenyomta a kilincset. Még ha Lili maga egy sziget is, Júlia nem az. Akkor megy errefele. De menni akar, találkozni, szeretni.

Fabien már rég lenn lehetett, hisz az ebédlőasztal megtérítve állt. Lili szabadkozva dörzsölte a tarkóját. – Ó... túl későn jöttem le. Nem is készítettem reggelit.

Fabien hozott még egy doboz narancslevet a hűtőből, és mosolyogva az asztalra tette. – Nem baj. Készítettem én.

– Te még nem is ettél?

Fabien szélesen mosolygott, úgy tűnt, őt semmi nem zavarta. – Meg akartalak várni téged.

Lili a száját rágta, majd bólintott, s leült az asztalhoz. Fabien egy kissé mintha mást várt volna, állt még egy ideig Lili meg az asztal mellett, aztán végül leült ő is, és enni kezdett.

Lili felpillantott, miközben beleharapott a pirítósba. Fabien mintha mosolyogni próbált volna rá, ismét, de Lili félrekapta a tekintetét. Mintha csak most látna először. Mintha a Le Barnier mögötti kis utcában állnának. Mintha Fabien most lépne hozzá közelebb a Rue de Lazar úti lakás lépcsőjén.

Legalább nézz fel rá! Mosolyogj vissza! noszogatta magát, de mire összeszedte a bátorságát, addigra Fabiennak már egy ránc ült a homlokán, és a rántottát vagdosta a villával.

– Próbálunk ma? – törte meg a csendet Lili. Mert azt legalább tudok, még ha rád mosolyogni nem is.

Fabien felnézett, egy kicsit mintha megenyhült volna. – Lesz egy online megbeszélés egy fél óra múlva, aztán... arra gondoltam, délután elmehetnénk valahova. Mutatnék neked egy helyet.

– De hisz covid van.

Fabien bátorítón mosolygott. – Ne aggódj. Nem megyünk közösségbe. De tudnánk ott próbálni.

Lili egy kicsit gondolkodott, aztán mosolyra húzta a száját, ezúttal szívből, Fabien meg büszkén nézte. Hiába, Fab képes volt kicsikarni belőle ezt is, képes volt feloldani a félelmeit, még ha csak ideiglenesen is.

– Ez nagyon jól hangzik – vallotta be Lili, s belekortyolt a narancslébe. – Nem mondod meg, hova megyünk?

– Nem. Legyen meglepetés.

Lili lehajtott fejjel rágta a száját, és közben halkan nevetett. Sejtette miről lehet szó, Fabien „díszletet" talált ki az ő kis magándrámájuknak. Mi lehet ennél jobb?

Amikor délután elindultak, Lili meglepődve konstatálta, hogy Fabien nem hív taxit.

– Egy kicsit sétálunk, ha nem gond. De nincs annyira messze, kb. húsz perc.

Lilinek nem volt ellenére a testmozgás, s már sorra vette, mik azok a helyek, amik húsz percen belül megközelíthetőek. – Van egy sejtésem. – Pirospozsgás orcával bújt át Fabien ajtót tartó karja alatt.

– Chut! Ne tippelgess. Ha eltalálnád, úgyis látnád az arcomon. – Mosolygott rá a férfi, és mutatóujját Lili ajkához érintette. Ő nem szólt semmit, csak nézte a világosbarna szempárt, s ujjai ökölbe szorultak a szoknyája szélénél. Menjünk már. Kezdjük már el. Csókolj már.

Lili nagy levegőt vett, inkább lehajolt, és felvette a cipőjét.

Odakinn még a város is a szokásos kihaltságában olyan volt, mint valamiféle filmbéli díszlet. Csend honolt mindenütt, egy magányos kismotor robogott el mellettük, s az ablakokban gyermekek szivárványos rajzai látszottak, felettük Tout ira bien felirat. Lili virágmintás maszkja alatt nevetett, ahogy a Fabien előreszaladt, majd visszafordult felé, s még fekete maszkja alatt is kivehetők voltak a gesztusai. Szavalt éppen, Rómeó egyik sorát.

– Ó, Júlia, ha boldogságod oly nagy mint az enyém, s ezt nálam ügyesebb vagy hirdetni, édesítsd leheleteddel a leget; nyelved muzsikája beszélje, mily roppant öröm szakadt rám, hogy ez áldott találkán összejöttünk.

Lili odafutott hozzá, és a nyakába ugrott, Fabien pedig átkarolta, felkapva megforgatta, majd letette, de ki már nem engedte az öleléséből.

– Szerelmem oly mérhetlen nagyra nőtt, felét se bírom én fölmérni már!

Fab ekkor elengedte, s egy pillanatra átváltott mély hangú, mogorva Lőrinc barátba. – Gyertek velem, megesketlek hamar, mert értetek jót nem állok, míg a szentegyház is meg nem áldott! – s nevetett magán, meg a barát előrelátóságán, aztán fogta Lili kezét, és húzta maga után.

Lili ment vele, és közben kettejük kezére sandított.

Még egy utcán befordultak, s Lili már tudta, hova vezet az útjuk. Hamarosan ott álltak a Théâtre Molière előtt. Lili szívdobogva emelte fel a tekintetét az impozáns szürke épületmonstrumra, majd csillogó szemmel Fabienra pillantott.

– Gyere – szólt ő, és előrelépett. A portás rögtön észrevette őket, felpattant volna, de Fabien egy kedves mosollyal intett neki. – Csak mi vagyunk. – Beszélt még vele egy kicsit, s a férfi bólogatva beengedte őket.

Lili ámulva nézett körbe a szürke kőlépcsőkön, Fabien megfogta a kezét, és egy üvegliftbe vezette. Kő és üveg, a modern és régies egyesült keveredés nélkül a színház épületében. Az aulában a vastag üvegtetőről visszaverődtek a kinti hangok különös belső békét árasztva. Az épület mintha azt mondta volna nekik, én beengedem nektek a fényt, de minden rosszat kívül tartok, itt bántódásotok nem eshet. A kövek mellett virágok, pálmák magasodtak élvezve ezt a beszűrődő, isteni fényt. Fabien végigvezette Lilit egy folyosón, majd megállt egy ajtó előtt, s a nő felé fordult. Az arca a félhomályban is ragyogott.

– Most gyere. Nem kell becsuknod a szemed, de nem fogsz látni semmit. Csak fogd a kezem.

Lili izgatott mosollyal bólintott.

Fabien lenyomta a duplaajtó kilincsét, s csak résnyire nyitotta ki azt, nehogy túl sok fény szűrődjön be, majd amikor Lili is beért, rögtön becsukta. Egy hatalmas, sötét teremben voltak, ahol nem világított más, csak Fab mobiljának kékes fénye a szőnyegre, a lábuk elé. Lili fogta Fabien kezét, és haladt előre. Nem kérdezte, hol vannak, tudta. A szíve dobogott, látta a nézőtér piros székeinek szélét, ahogy a telefon fénye rájuk vetült. Aztán egy lépcsőhöz értek, Lili fellépett Fabien után a négy lépcsőfokon. Érezte, ahogy a talpa alatt megváltozik a talaj, s a puha szőnyeg jól tapadó gumipadlóvá válik. Fabien középre vezette, majd a vállánál fogva megállította, Lili úgy érzékelte, oldalt áll a nézőtérnek. Aztán hallotta Fabien suttogását közvetlenül a füle mellett.

– Most maradt itt. Ne félj, egy ideig teljes sötétségben leszel. Kell két perc, mire odaérek. Bízz bennem.

Lili bólintott, nem mondott semmit, de tudta, Fabien olyan közel van, hogy érzi a bólogatását. A férfi ellépett tőle, a keze lecsúszott a válláról a karjára, majd teljesen elengedte. Lili hallotta a lépéseket, s látta, ahogy a telefon fénye távolodik tőle, majd eltűnik az egyik függöny mögött.

Aztán valóban teljes sötétség borult rá. Érzékelte, hogy a tér körülötte hatalmas, s azt is tudta, hogy központi helyen áll, mégis, a feketeség minden kapaszkodót megszüntetett számára, egyedül a lába érte a talajt.

Mély levegőt vett, újra és újra, s várt, várt. Hallgatta a saját lélegzetvételét a teljes csendben.

Aztán egyszer csak! Kipattantak a reflektorok, Lilit elvakította a fény, arca elé kapta ujjait, majd hunyorgott, és pislogva, mosolyogva nézett körül. Egy teljesen üres színpadon állt, oldalvást, bal keze felől a vörös huzatú ülések sorakoztak, megannyi, mint egy hadsereg, felettük két sorban aranyló falú páholyok, cirádás gömbökként. Középen egy óriási csillár, millió kristálya ezerfele szórta szét a fényt.

Lili a rendezői jobbon állt, bal keze felől fekete függönyök, a talpa alatt nyikorgó, sötét műanyag padló, melyen már meglátszott a cipők suhanásának nyoma. Mind-mind megannyi színész megannyi mozdulatának jele, melyben ott rejtőzött halál és szerelem. Lili boldog elmélyültséggel szemlélte ezeket a szürke csíkokat. Aztán felemelte a tekintetét, mert valaki érkezett a rendezői balról a függöny mögül hangos kiáltással.

– Húzd rá, zenész! Helyet, helyet! Most, lányka, táncra perdülj! Hé, több világot! El az asztalokkal!
Oltsátok ki a tüzet, nagy meleg van!

Lili rámosolygott az érkezőre, aztán szinte felreppent örömében, és táncba kezdett, őrületes, vidám táncba, körbetáncolta Fabient, közben futólag megsimította az arcát, énekelt neki, s már várta, hogy elhangozzék kettejük jelenetének első mondata.

– Fehér galamb így száll varjú seregben, mint társi közt e hölgy, ha tovalebben.

Végre!

Aztán pár sor, pár percnyi játék, és Lili már ott csüngött Fabien ajkán, először szerelmesen, aztán aléltan, aztán gyengéden, aztán szenvedéllyel, és egyre inkább, és újra ás újra. Lili úgy érezte a világ szép és jó így, Fabient csókolva és tőle csókot kapva, s más már nem történik az életében, ha most haláláig csak csókolja itt Fabient a színpadon, hát neki nem is kell más. Ennyi elég.

Érezte, ahogy Fab is közelebb vonja őt, ahogy átkarolja a derekát, és a keze a hátát tartja, ahogy az ujjai ismét a hajába túrnak, ugyanúgy, ahogy tegnap.

– Lili... – sóhajtott Fabien két csók közt, s már folytatta volna, de a megszólított...

– Igen? – ...a neve hallatára ijedten esett ki a szerepből, elengedte a férfit, és hátralépett. – Igen, Fabien?

Rajta pedig látszott, hogy a szó csak kiszúszott a száján, de nem gondolta, hogy Lilit a saját neve ilyen könnyedén lerángatja a színpadról.

– Mondani akartál valamit?

Fabien gondolkodóba esett, először megtörölte a szája szélét, aztán arrébb söpört pár tincset a feje tetejéről. – Nem, semmit. Csak... – Nyelt egyet.

– Igen?

Vidáman csettintett, s a fekete függönyök felé mutatott. – Mi lenne, ha kicsit berendeznénk a teret? Van itt egy csomó díszlet, hátul pedig fellépőruhák.

Lili bólogatott. Mindketten hagyták, hogy a helyzet okozta sötét köd némileg eloszoljon, miközben Fabien hátravezette Lilit az öltözők felé, melyből egy raktárhelyiség nyílt megannyi vállfán lógó jelmezzel, különböző stílusú, színű, és különböző kort idéző darabokkal. Lili egy újabb, élénk színű vállkendőt talált magának, egy új szoknyát, és egy magassarkú cipellőt lapos balerinacipője helyébe. Leomló hajába jobb és bal oldalt is egy-egy csatot tűzött, hogy kerekded babaarca láthatóbb legyen.

Fabien egy fess mellényt vett világos ingje fölé, majd lehajolt a tükörhöz, hogy az haját igazgassa, mire Lili huncutul beleborzolt.

– Hé! – Fabien nevetett.

– Ez így jó! Sosem állt glédában.

– Enyhe kifejezés.

Aztán a férfi a színpad mögötti monstrumokat kezdte nézegetni, az egyik egy iskolai padsorra emlékeztetett, a másik mint egy feljáró magasodott az ég felé, a harmadik pedig egy alacsony, barokk rekamié volt formás ívekkel. Az utóbbit betolta a színpad közepére, majd biedermeier székekkel, és apró lábú puffokkal vette körül. Végül felegyenesedett, és illedelmesen Lili felé biccentett. – Kezdhetjük, hölgyem?

– Mit, uram?

– Ez itt a táncterem. A többi vendég itt ül, ezeken.

– Ó, valóban, uram? És mi mit csinálunk?

– Hát táncolunk. – Fabien nem várta meg Lili válaszát, elkapta a derekát, és tánctartásban fordult vele egyet, mire Lili felnevetett, és igyekezett maga után tipegni.

– Valóban? Hiszen ha ön Rómeó, s én Júlia lennék, akkor mi ketten nem is táncoltunk együtt soha.

Fabien a fejét rázta. – Ó, dehogynem! Hát nem emlékszik? Még mielőtt először megcsókoltam volna, ön velem is táncolt.

– Igazán?

– Igazán. Így. – Azzal táncra perdítette Lilit, s közben hangosan énekelt valami bődületesen rossz dallamot, Lili hátravetette a fejét, és csak kacagott, kacagott Fabienba kapaszkodva.

– Kérem, uram, kérem, álljon meg! Mit fog szólni apám s anyám, ha meglátja, mily vad táncot járok önnel? Önnel, kinek még a nevét sem tudom.

– Oktalan szerelmes. Így hívnak engemet. Szerettem én már? Esküdd el, szemem! Mert szépet eddig nem láttam, sosem! – Fabien beleszőtte kettejük kitalációja mellé Shakespeare eredetijét, hogy már alig lehetett tudni, mi a kötött és mi a rögtönzött szöveg. – Mi még előbb oly szép volt, az iménti, most Júliához mérve fénytelen. Most Rómeó szeret, s szeretve van. De ellennek tartva, zárt ajtókra lel, nincs alkalom szerelmet vallani, eped a lány is, s hogy mondhassa el, hogy őt is megbűvölte valami. De szenvedélyük falnak s zárnak nyitja, s a kínt kéjjé cserélni megtanítja.

Lili hallgatta Fabient, de a táncban megállt, és némi aggodalommal az arcán nézett vissza rá, miközben a tarkóját simogatta. – Így lesz, uram?

– Így. Tudom jól.

– És aztán? Miután táncoltunk, mit tettünk?

– Csókot váltottunk.

– Hányszor?

– Sokszor. Egészen sokszor.

Lili szája szélén megjelent egy kis mosoly, s csak nézte az ő Rómeóját, megigézve. Nem nézhette azonban sokáig, mert Fabien közel hajolt hozzá, és valóra váltotta, amiről az imént beszélt.