32
Lili egy divatcég oldalán tallózgatott. Megállt egy képnél, melyen egy nő testre feszülő, szürke egyberuhát viselt. Lili elgondolkodva figyelte az arcát, a ruhájára alig pillantott, aztán letette a telefont. Felment, felvette azt a bizonyos szürke szoknyát, majd a lépcső alján megállt a tükör előtt, s fordult, pózolt...
– Mondd, Fabien. Milyen egy fotózás pontosan?
– Semmi különös. Elég fárasztó.
– Nehéz?
– Nehéznek nem mondhatnám, aki a kamerák előtt megállja a helyét, az fotókon is. Inkább állóképesség kell hozzá és türelem.
Lili bólogatott. – És nem kell hozzá szöveget tanulni.
Amikor Fabien megtudta, mire készül Lili, bátorítóan bólogatott neki. Pár nappal később Lili felhívta az általa javasolt fotósok közül az egyiket, hogy egy covid utáni portfoliókészítésre időpontot foglaljon. A Fabien nevére hivatkozás nagyban készségesebbé tette a fotóst abban, hogy közelebbi időpontot találjon Lilinek, bár azt Lili nem tisztázta, honnan ismeri őt. S egy kissé félt is, mert még sosem csinált ilyet.
– Ne aggódj, a fotós instruál majd – mosolygott elégedetten a férfi. – Gyönyörű leszel.
*
– Te kész vagy?
Lili abban a bizonyos szürke, testhez feszülő szoknyában állt a kanapé mellett. Egy fodros ujjatlan felsőt vett fel hozzá, és magában nagyon is mosolygott, amikor a lépcsőn leérkezve Fabien egy elismerő pillantást küldött felé.
– Igen, azt hiszem.
Fabien bólintott, de ő még vakarta egy kicsit a fejét a szövegkönyvet böngészve, miközben körbejárta a nappalit. – Én innen jövök be, azaz a rendezői balról, és... Jó. Igazából megvan. Persze ez színpadon sokkal nyüzsgőbb jelenet lesz, de majd hozzáképzeljük a többieket.
Lili helyeselt, majd eszébe jutott valami. A fogasról lehúzott egy lenge muszlinsálat, és a vállára terítette. – Tényleg kész.
– Oké. – Fabien félredobta a szövegkönyvet.
A légkör hirtelen megváltozott. Fabien alakja, tekintete, mozdulatai, amelyek még meg sem születtek, máris átalakultak Rómeóévá, Lili a színpadra képzelte magát, őt is körüllengte ez a valahol furcsa, de egyben oly vonzó légkör. Elképesztően szerette ezt. Örökké sápadt, félős arcára ilyenkor magabiztos mosoly költözött, és enyhén pirospozsgássá vált. Egy rövid ideig nézte ezzel a bátor tekintettel Fabient, aztán szinte berobbant a színpadra, forogva, táncolva átugrándozott a szobán. Aztán behunyta a szemét, a mozgása lelassult, mintha lágy keringőt járt volna, s sál szállt utána.
Fabien a szoba vagyis inkább a színpad szélén közelített, majd megállt a pálmánál, és fél szemmel kikukucskált az egyik levele mögül. – Ki az a hölgy, Ki amaz ifjú karját ékiti? – Még a hangja is más volt. Megtöltötte az egész szobát, öblösen, bevont mindent, a tárgyakat, Lilit. Lili visszanézett a pálma mögül őt fürkésző tekintetre, megállt, és nyelt egyet. A pillanat, amikor Rómeó és Júlia először látják meg egymást. Egyszerű, rövidke pillanat, mégis megáll vele az idő.
Fabien kilépett a terjedelmes levél mögül. Jelentőségteljesen Lilire nézett. – Ah, úgy ragyogni tőle tanul a fáklyák szép világa tán, úgy függ az éj sötét arculatán. – Lili elveszett a szemében, mert elveszhetett a szemében, hisz Júlia volt.
Fabien lassan elindult Lili felé, aztán a háta mögé ért, s a lány félénken követte őt a szemével, bár utána nem fordult. Fabien suttogott. – Fehér galamb így száll varjú seregben, mint társi közt e hölgy, ha tovalebben. – Majd a nappali másik végére ért, teljesen körbejárta Lilit, miközben végig nézte őt, s a nekik háttal álló fotel karfájára ült, a háttámlát használva rejtekül. – Ha végzi táncát, meglesem, hol ül, hadd üdvözüljek érintésitűl!
Lili, aki eddig hagyta, hogy Rómeója messziről szemezzen vele, elnevette magát az érdeklődő tekinteten, s táncra perdült újból, hadd figyelje ez a jóképű veronai fickó őt, őt, ki oly végtelenül szabad. A muszlinsál ismét szárnyra kapott, ahogy Lili lelke is, miközben egy egyszerű dallamot dúdolgatott újra és újra. Majd megperdült, ismét, megállt a kanapé meg a fotel között lábujjhegyen, a szőnyegre szegezett tekintettel. Most egy lassabb, andalítóbb dallamra váltott, kellemes melódiára, s ismét megfordult maga körül a lágy esésű anyaggal együtt. Majd felemelte a kezét, mindkettőt, s csuklójával köröket írt le a levegőben. Nem gondolkozott azon, mit csinál, és azon sem, Fabien milyennek látja őt. Pedig rákiálthatott volna ezernyi féleleme, de ő nem figyelt egyikre sem, míg játszott. Ahogy nem figyelt most Fabienra sem. Észre sem vette Fab szemében a csillogást, nem látta, ahogy a szeme körüli ránc cseppet összeszűkül.
Lili dúdolt, és megfordult ismét, behunyta a szemét, s következő fordulatát megakasztotta, a torkára akasztotta valami a dallamot. Fabien volt az, aki hirtelen előtte termett egyenesen, és megfogta a kezét.
– Ha megfertőzi tán e durva kéz e drága oltárt: bűnömnek bocsánat! Két ajkam, e két piruló zarándok az érintést csókkal lemosni kész – Azzal az ajkához emelte Lili kezét, lassan meghajtotta sudár termetét, és Lili kezét egy csendes, de annál forróbb kézcsókkal illette, miközben végig a szemébe nézett.
Lili szíve dobogott. Mindez csak játék, gondolta, a szíve mégis dobogott. Talán éppen azért. Huncut, elégedett mosollyal nézett Fabienra. Enyhe nyomást gyakorolt az ujjaira, mintha ki akarná húzni a kezét a férfi kezéből, de végül inkább csak kedvesen megszorította. – Kegyes kezedet nagyon is megbántod: Hisz az csak ájtatot mutatni kész. A szentnek is van keze, jó zarándok, s zarándok és szent csókja: kézbe kéz.
Fabien elbűvölten elé lépett. Először az arcán, majd az ajka ívén futott végig a tekintete. Közelebb hajolt. Egészen közel. S még közelebb. – Szentnek s zarándoknak nincs ajka szinte?
Lili mély levegőt vett, beszívta Fabien illatát. Lenézett először ő is Rómeója ajkára, már lefele kellett néznie, mert Fabien oly közel volt, majd felemelte a kezét, és a férfi ajkához érintette az ujja hegyét, mintha simogatná. Valójában lakatot tett rá. – Van, ámde annak imádság a tiszte. – Azzal elfordult tőle, kikerülte, otthagyta. És még mosolyogott is mellé győztesen. Újból táncra akart perdülni, de érezte Fab kezét a vállán. Megállt. S amint megállt, ez a huncut Rómeó mint egy fürge szarvas ugrott elé. – Hagyd, drága szent, az ajknak, mit a kéz tesz: Add meg, mit esd, ne hajtsd hitét kétséghez. – Ott állt közvetlen előtte, ismét, és már hajolt felé.
Lili érezte az arcán a leheletét. Jaj, Fabien, csak csókolj meg... Csak csókolj meg végre. – A szent nem mozdul, bár kérést megadhat.
– Ne mozdulj hát, míg elveszem az adottat.
Lili lehunyta a szemét. Fabien ajka az ő ajkához ért óvatosan, gyengéden, szinte csak simogatva.
Lili vagyis Júlia tényleg nem mozdult. Az érintés csak egy rövid pillanatig tartott, Lili pedig örömteli, szerelmes tekintettel pillantott fel Fabienra, aki felegyenesedve huncutul de egyben kedvesen mosolygott vissza rá.
Lili elfelejtette a szöveget... Ha ő jött volna, csak csend honolt volna jó ideig a szobában, s így is egy ideig. Végül Fabien szólt. – Ajkam megtisztult a bűntől ajkad által. – A hangja egészen szenvedélyes volt, a félénk izgalomnak egy szikrája sem hallatszott ki a szavai mögül, se egy remegő hangzó, sem egy apró gikszer, semmi. Lili fellelkesült, s ugyanilyen tökéletes hangon igyekezett válaszolni.
Megkapaszkodott Fab vállában, közelebb hajolt Fabienhoz, és az orra hegyére súgta. – Így hát a bűn ajkamra szálla által – Szinte tanítón, bűbájos kioktatással felelt, majd elengedte, kissé hátrébb húzódott, olyan arccal, mintha azt mondta volna neki, bizony, bizony, most már ezzel tenni kell valamit. Ha már idáig jutottunk Fabien. Ha már egyszer itt lakom nálad, ha már egyszer így kijövünk a mindennapokban is, és... ó, ha már egyszer ennyire szeretlek. Most már tényleg...
Fabien arca üzent, a szeme összeszűkült, és egy nagyon kicsit, de annál elégedettebben bólintott. – Ajkamról, bűn? Add vissza hát.
Hát tedd, Lili. Én itt állok, és várlak. Tedd. Gyere. Végre.
Lili nyelt egyet. Lassan hajolt oda Fabienhoz, először csak a vállába kapaszkodott, aztán lábujjhegyre állt, és az ajkához érintette az ajkát, ezúttal ő, s Fabien maradt mozdulatlan. De már nem sokáig, mert Lili egyszerre csak érezte, ahogy Fab a kezét fogva magához húzza.
Ne engedj el! Csak ölelj!
Fabien ujjai a derekára szövődtek, a puha muszlin anyag köré, Lili kinyújt alóla, és átkarolta Fab nyakát. Talán Júlia még mindig szemérmesen álldogált volna, de Lili már nem tudott így tenni. Óvatosan ráharapott Fabien alsó ajkára, aztán beszívta a levegőt, mert érezni akarta a férfi illatát. Mióta meglátta őt legelőször a vendéglőben, azóta ezt akarta. Csókolni őt, s a csókját fogadni.
Érezte Fabien kezét az arcán, az ujjait, ahogy simogatják, s a tenyerét, ahogy megtámasztja vele Lili fejét a tarkóján.
Csókolj még... csak ne hagyd abba... csókolj...
Lili ismerte, mi a színpadi csók, két ajak üres találkozása, vagy néha még az sem, és érezte azt is, hogy amit Fabien adott, az nem az volt. A színpadi csók csupán munka, ez viszont édes volt, mint a méz, és több mint igazi. S aztán amikor vége szakadt... akkor egy újabb csókkal foglalták le egymás ajkait. Lili tenyere a férfi arcára simult, a vállát összehúzta, el akart bújni a karjai közt, egészen az övé akart lenni. Érezte, ahogy Fabien keze a hátára simul, és magához húzza őt szorosan, nagyon szorosan.
Mikor ajkaik eltávolodtak, Lili azon kapta magát, hogy alig kap levegőt. Szinte pihegett ott a férfi karjában, kissé lehajtotta a fejét, és folyton csak az járt a fejében, hogy nem, ezt nem szeretné abbahagyni. A szájára harapott, s felmosolygott Fabienra. Tudta, hogy az övé a következő mondat, amíg az el nem hangzik, addig... addig lehet csókolózni. Odahajolt hát ismét Fabienhoz, harmadszorra is, aki Lili telhetetlenségét látva csak belenevezett a csókba, aztán örömmel teljesítette a nő kívánságát.
Az igazából kizárt volt, hogy egy igazi darabban az igazi színpadon egy csókjelenet ennyi ideig tartson, de úgy tűnt, ez egyiküket sem zavarja, sőt. Fabien beleszőtte ujjait Lili hajába, óvatosan oldalra húzta a fejét, és egyre csak csókolta, mélyebben és mélyebben. Lili pedig nem sietett kimondani azt a bizonyos következő sort, még megvárta, míg megkapja következő szenvedélyes csókját, és adott ő is még egyet, mielőtt...
– A csókhoz nagyon is értesz – motyogta végül Lili félig aléltan, félig zavartan, nevetve.
Fabien elengedte a derekát, s kissé hátrébb lépett, szája szélén bujkáló mosollyal bólogatott, s csak annyit mondott. – Ez jó rész.
Lili, mintha csak valamiféle tudományos irodalmi dolgozat felett diskurálnának, bólogatott, és ugyanolyan bujkáló mosollyal válaszolt. – Aha. Tényleg az. És fontos is.
– Persze. A darab szempontjából mindenképpen.
– Igen. Abszolút.
Mindketten egyetértően, nagyon eltökélten bólogattak.
– Itt már úgyis a Dajka jön. Talán próbáljuk el még egyszer.
– Persze. Hogyne.
– Elvégre ez fontos rész.
– Ó, igen. Nagyon az.
Hát elpróbálták még egyszer. És még egyszer. Lili alig várta, hogy a táncnak vége legyen, alig várta az első csókot, és aztán a másodikat, amely egyre hosszabbra és hosszabbra húzódott minden egyes alkalommal. Fabien pedig nemcsak gyengéd volt vele, de nagyon is jól tudta, hogyan kell viselkednie ahhoz, hogy Lili ugyanolyan felszabadult maradjon.
Este volt, mire a próbával végeztek.
– Sokat haladtunk – jegyezte meg Fabien a szövegkönyvet tartva egészen fura hangsúllyal, mintha nem is éppen ezt akarná mondani.
– Hát igen – bólogatott Lili is, éppen ugyanolyan furán. Beszívta a száját, és a vele szemben álló Fabienra nézett, majd oldalra. Vágyakozott. Még többre vágyakozott, csókokra, még... De már Lili volt, aki nem csókolózott az imént Fabiennal. Júlia, ő igen, az ő Rómeójával, de nem Lili.
– Rendkívül nagy segítség vagy. – Egy ugyanolyan furcsa mondat Fabientól, s rá egy ugyanolyan furcsa válasz:
– Köszönöm. Tudod... szívesen... öhm, szívesen teszem. – Lili belepirult. Érdekes módon a csókokba egyszer sem, ebbe a szerencsétlenkedésbe annál inkább. Felmutatott a lépcső fele. – Most azt hiszem, megyek aludni. Elfáradtam, meg... sötét is van már.
– Aham.
– Jó. Akkor... À demain. – Már éppen fordult volna el, de még látta, ahogy Fabien megrázza a fejét, és egy lépést tesz utána.
– Várj csak, Lili...!
– Igen? – Megállt a lépcső korlátnál. Belekapaszkodott. Ám amikor Fabien újra lépett felé, hirtelen elfordult. – Tényleg megyek. Holnap folytatjuk.
Fabien kénytelen volt beérni ezzel. – Oké. Folytatjuk. À demain, Lili.
A nő gyorsan fellépkedett a lépcsőn, a fenti folyosón már majdnem futott, majd sietve becsukta maga mögött az ajtót, és nekidőlt. Hatalmasat sóhajtott, a feje búbját odatámasztotta a faajtónak, és mindkét kezét a szájára tapasztotta, talán hogy a Fabientól kapott csókok le ne hulljanak róla. Tétován elmosolyodott a tenyere alatt, s a plafont nézte megigézve. De azt, hogy tényleg előrelépés történt-e vele, vagy csak még nagyobb slamasztikába került, nem tudta eldönteni.
Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top