Itt van! Lili gyomra összeugrott. Nem mintha nem tette volna ezt minden egyes alkalommal, amikor a szőke vendég leült a hatos asztalhoz, de eddig a kellemes izgatottság okozta ezt, most pedig a tömör félelem. Mit akarnál te tőle? Hová gondolsz? Minden ujjára akad valakije...

A lába mégsem hagyta cselben, elindult a hatos asztal felé, arcán azonban már színlelté vált a mosoly.

– Bonjour monsieur, mit hozhatok? Esetleg a szokásosat?

Fabien a szék támlájára terítette a kabátját. – Bonjour, Lili. Igen, az remek lesz, hosszúkávé.

Még mindig tudja a nevemet. Bár ez most inkább fájt Lilinek. Perdült és fordult, a hosszúkávé máris ott termett Fabien előtt. A férfi a szokásos módon felmosolyogott rá. – Merci.

S Lili a szokásos módon ilyenkor el is hagyta az asztalt, nem úgy mint most. Csak állt ott furcsa mosollyal, míg Fabien kezében megállt a cukros tasak. – Igen?

Beszélj! Mondj valamit, ami frappáns is, és igaz is... és... Nahát, színész vagy. Csak most tudtam meg. Borzasztó! Lenne kedved eljönni velem kávézni? Még borzasztóbb! Éppen azt teszi! Végül Lili kibökte.

– Tetszik a plakát. A Théâtre Molière-en.

Fabien mintha megnyugodott volna, elmosolyodott, és beleöntötte a cukrot a kávéba. – Köszönöm.

De Lili egy cseppet sem lett oldottabb. Nyelt egyet, és a tálca alatt ökölbe szorította a kezét. Észre sem vette, hogy a távolból Henri figyeli őket nem éppen bíztató arccal. Ő csak állt ott, és próbált kipréselni magából még valamit, de...

– Szeretnél egy autogramot? – kérdezte Fabien készségesen.

Lili összeszorította a fogsorát. Nem, nem szeretnék autogramot, csak szeretnék leülni ide melléd és beszélgetni, csak szeretném megtudni, ki vagy, és...

– Öhm... azt hiszem, sajnos mennem kell. Folytatom kell a munkát – mosolygott a vendégre zavartan, majd elfordult, és otthagyta.

Fabien felemelt szemöldökkel nézett utána, miközben kevergette a kávéját. Valószínűleg nem volt ahhoz szokva, hogy ne fogadjanak el tőle autogramot. Lili közben a száját rágva sietett a söntésbe, és belül magát szidta. De nem volt sok ideje, mert Henri egyszer csak elé magasodott.

– Te mit képzelsz, mondd?

Lili hirtelen köpni-nyelni nem tudott.

– Nem azért fizetlek, hogy csevegéssel zaklasd a vendégeket!

Tudta, hogy Henri szégyelli őt az akcentusa miatt.

– Csak némi ártatlan csevej volt.

– Tudod a szabályt! Ha a vendég kérdez, akkor felelhetsz, de te nem kezdeményezhetsz beszélgetést vele!

Thècle haladt el mellettük. – Ez a szabály hol található, Henri?

– Ez egy íratlan szabály! Többet meg ne lássam ezt, Lili!

Lili túl erőtlen volt a vitához. Annyit mondott csak, hogy jó, majd kikerülte Henrit, aki homlokráncolva fordult utána.

Aznap kivételesen valaki más ment ki Fabienhoz a számlával. Lili a pult mögül figyelte őket, azt, ahogy a férfi mintha keresné őt a szemével, majd ahogy felveszi a kabátját, és kilép. S abban a pillanatban rájött, szürke kis mindennapi élete mennyivel szürkébb, kisebb és mindennapibb Fabien visszafogott, kedves mosolya nélkül. Vagyis inkább a remény nélkül, melyről Lili úgy látta, elveszni készül.