A covid azért nem tudott mindent és mindenkit meg és leállítani. Fabien eszébe vette, ha fene fenét eszik, ő akkor is elmegy a bátyja negyvenedik születésnapjára, melyet családi körben terveztek megtartani – eleve, hiszen a szórakozóhelyek zárva tartottak.

-- Jól van, majd ha anyáék elmennek, kicsit még kirúgunk a hámból, persze! Elvégre egyszer vagy negyven, vagy mi, nem igaz? – nevetett bele telefonba a nappaliban sétálgatva. Miután letette, Lili megkérdezte tőle, van-e még testvére a bátyján kívül.

Fabien kissé furcsállva, de azért mosolyogva nézett vissza rá. – Érdekes, hogy tőlem kérdezed meg, nem pedig a netről nézted le. De egyébként nincs, csak Adrien meg én vagyunk ketten.

Lili vállat vont. -- Miért tenném? Nem nyomozok utánad.

Fabien tovább kíváncsiskodott. – Mindenki, aki ismer, rámkeres a neten is. Mondd meg őszintén, te hányszor kerestél rám?

-- Elég kevésszer.

-- Hogyhogy?

-- Mert túl tárgyiasít téged az, amit a média mutat rólad. Meg aztán nekem itt vagy, ha tudni akarok valamit, megkérdezem tőled, elsőkézből – tárta szét karját.

-- Az már egyszer biztos, mint múltkor – csóválta a fejét Fabien. – Na és neked? Van testvéred?

-- Nincs.

-- Ó. Akkor az egy szem lány hagyta ott a szüleit, és ment másik országba?

Lili megkeményítette az arcát, és félrenézett. – Ez így is van.

Fabien talán megérezte, hogy Lili cseppet sem sajnálja, hogy távol került a családjától, hát nem kérdezgetett tovább.

A születésnap estéjén puccba vágta magát, fehér ing, öltöny, csokornyakkendő, bár a haját azért ugyanúgy összevissza hagyta. Lili meglepetten nézett végig rajta, úgy tett, mint aki nem is azért tekintget rá, mert olyan piszkosul fessen állt neki az öltöny, hanem csak azért, mert csodálkozik. – Nahát, ti így kiöltöztök egy családi ünnephez?

-- Csak a szüleink ragaszkodnak hozzá. Ha éppen nem lenne vírushelyzet, valószínű egy drága étterembe mennénk az idősekkel közösen, aztán estefele meg mi, fiatalok járnánk a klubbokat. Most is valami ehhez hasonló lesz a menetrend, csak négy fal közt, kicsiben – szólt, miközben megigazította a csokornyakkendőjét a tükör előtt, majd még hozzátette. – De nem félek attól, hogy nyomott lenne a hangulat. A bátyám elég nagy partiarc, és a felesége is megadja a módját. Az unokatestvéreimről nem is beszélve. Hát még a sógorom! – nevetett.

Lili nekidőlt az ajtókeretnek, és a háttérből nézte, amint még mindig a csokornyakkendőjével babrál, leoldja, állítgatja. Fabien visszafordult a tükörhöz, s a válla mögött álló Lilire pillantott. Elmosolyodott. – Majd ha egyszer eljössz, meglátod, a családom jó fej banda.

Lili szemöldöke magasra szaladt. Hogy ő, Fabien családjához? Mi oka lenne Fabiennek bemutatni őt? Őt, a kis magyar lánykát egy félig francia, félig svájci, gazdag családnak, akiknek bizonyára minden férfitagja éppen olyan jóképű mint Fabien, és minden női tagja minimum olyan puccos mint Daphné, akikhez kiöltözve kell születésnapra menni, és akik biztosan vállveregetve, összetartóan nevetnek ezeken az alkalmakon. Lili családjára ezek közül egyik sem volt igaz. Ha családról volt szó, ő szegénységet látott, paneleket, költözést, hangoskodást, foltos otthoni pólót, és becsmérlő grimaszokat.

Hagyta a rossz gondolatokat, és rápillantott a tükörre. Fabien már rég abbahagyta a csokornyakkendővel való babrálást, és őt nézte valami érdekes kedves mosollyal az arcán. Lili valahogy nem tudott visszamosolygni, még mindig nem jutott dűlőre az utolsó mondat felett.

Aztán Fabien telefonja pittyent egyet, a taximegérkezett. Sosem vezet, sem a munkahelyére, sem a szórakozni. Legfeljebb ha kirándulni megy, akkor ül csak a volán elé. Nem költ sok dologra, de taxira elég sokat kiad. Azt mondja, szüksége van arra, hogy néha csak bámuljon ki az ablakon. Ha nem lenne néha csendben, társaságban sem lenne annyira felszabadult. Ez is olyasvalami volt, ami Lili családjában sosem fordult elő. Annyira mások vagyunk. Annyira máshonnan jöttünk.

-- Észrevetted már, hogy hasonlítunk egymásra?

Lili megrezzent, szinte felébredt gondolataiból. – Hogyan?

-- Az arcunk – tolta közelebb Fabien az állát Liliéhez, miközben a tükörben nézte kettejüket. – Látod? Nem is tudom megmondani, micsoda, hisz más az orrunk, a hajunk és a szemünk is, de mégis van valami az összeképben, ami hasonlít. Látod?

Lili rápillantott Fabienra, ezúttal nemcsak a tükörképére, majd vissza. Fab pár pillanatra láthatta, ahogy őt nézi. Ekkor Fabien pislogott Lilire mosolyogva, bensőséges huncutsággal, majd mindketten visszanéztek a tükörbe.

Lili is elmosolyodott. Fabien annyira édesen, szeretnivalóan kedves volt ilyenkor, Lili agyából habár kitörölni nem tudta, de egy rövid időre el tudta űzni a rossz gondolatokat.

A taxi alkalmazás ismét csippant.

-- Mennem kell – egyenesedett fel Fabien, bár csak egy pillanatra mert aztán már hajolt is le Lilihez, és egy apró puszit lehelt az arcára.

Lili csak nézett utána, meg a záródó ajtóra. Mi a csuda...? Nem mintha Lili bánta volna Fabien kedves kis puszijait, de pár napon belül már a másodikat kapta, és szimplán csak nem tudta, mire vélje őket. De talán nem is kellett semmire sem vélnie a gondolataival, elég volt, ha csak a szívével visszaemlékezett arra, milyen Fabien illata, amikor odahajol hozzá. Vett egy nagy levegőt, aztán visszasétált a nappaliba.

Aznap este megnézte egy sorozatnak az első részletét, melyben Fabien az egyik főszereplőt játszotta, ő volt az antigonista. Előtte sem látott még filmet Fabientól, s valahogy olyan különös volt... Mert Fab ott a vásznon, vagyis a karakter, akit játszott, élt. Dühös pillanataiban a tekintete olyan volt mint egy szétterülő fekete óceán, amikor rombolt, mint egy igazi gyilkos, s amikor szeretett, hisz ez a negatív szereplő is szeretett a maga módján, akkor is Lili egyszerűen csak megkapónak látta.

Az első rész után hátradőlt, s elgondolkodott. Mi volt az, ami ennyire megfogta őt Fabienban? A jóképűsége? Nem, hiszen annyi jóképű férfi szaladgál világszerte. Akkor hát a színész léte tette őt különlegessé? Nem, hisz annyi jó történetet írnak mapanság... Akkor hát? S Lili nem jutott másra, mint arra a bizonyos hasonlóságra, amire Fabien éppen az imént hívta fel a figyelmét, arra a megfoghatatlan, leírhatatlan dologra, amely, még ha különböznek is egymástól olyan sok mindenben, az az egy mégis közös bennük. Valami mély, megfoghatatlan dolog ez, valami elmondhatatlan, leírhatatlan. Az köti őt Fabienhoz, nem a férfi jóképűsége, nem a tehetsége, és nem pénze. De mivel ez a kötelék megvan, az arcának vonásai egyre szeretnivalóbbak lesznek, a tehetsége letaglózóbb, mint bárki másé, és a gazdagsága biztonságot adó.

Lili sóhajtott. És vajon mi az, ami elválasztja őket?

De nem akart erre gondolni, inkább elindította a sorozat következő részét.