Lili, habár elindult fel a lépcsőn, a szobájáig nem jutott el, fennmaradt a karzaton, és figyelte a történéseket. Úgy érezte, mindez valahol rá is tartozik, nem maradhat ki belőle.

Odalenn Daphné, habár a kérés már elhangzott, nyugodtan levette a kabátkáját, a konyhába ment, s készített egy kávét. Fabien állva maradt középen, rosszalló tekintette követte a nőt.

– Miről lenne szó?

Hiába, Daphnénak tényleg különleges tehetsége volt ahhoz, hogy addig rendezze az élet sakkfiguráit, míg ő jöjjön ki belőle a legártatlanabbul. A mostani felállás is ezt sugallta, végtelennek tűnő nyugodtsággal járkált, miközben a tétlen Fabienon már látszott a feszültség. Lili most is megállapította, hogy Fabien nem jó hamiskártyás, az érzései megint kiülnek az arcára. S a helyzet még inkább kiéleződött, amikor a nő megpillantotta az összegöngyölt újságot az asztalon.

– Mi ez? Te megvettél egy szennylapot? Na, de Fabien...!

– Megvettem – szólt ő egyszerűen. – Van benne egy interjú. Emlékszel rá?

Daphné furcsán, mesterkélten nevetett. – Drágám, azt sem tudom, miről beszélsz. Annyi interjút készítenek velem.

Fabien kihajtotta a lapot, hogy egyértelműbb legyen. Daphné még mielőtt rápillantott volna a kávéért ment, csészealjat keresett, a cukortartóval babirkált... Lili nem tudta nem azt gondolni, hogy ez is csak a játszma része, váratja a másikat, hogy biztosítsa felsőbbségét a helyzetben. Végül Daphné besétált a nappaliba, kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, a kávéjába kortyolt, s csak ezután pillantott a szalagcímre. – Ó, ez? – Ráncolta a homlokát, mint aki először látja a cikket, és erősen gondolkodnia kell, miről is szól.

Fabien a dohányzóasztal másik oldalán állt. – Mikor készítették ezt veled?

– Mi ez, valami kihallgatás? – Daphné gúnyos mosollyal rázta a fejét.

– Téged nem lep meg, hogy amit írnak, az mennyire távol áll a valóságtól?

A nő felnevetett. – Jaj, ugyan már, igazán egy szennylap cikkjén lovagolsz? Mikor írtak ezek olyat, aminek kicsit is köze van a valósághoz?

– Ezek szerint nem is mondtál semmi hasonlót?

Daphné belekortyolt a kávéba, majd hátradőlt. – De. S ha tudni akarod, valóban így érzem. Veled ellentétben én kész vagyok egy gyerekre. – Az utolsó mondatot szinte Fabien felé pörkölte.

Fabien nagy levegőt vett, és ment egy kört.

– Tényleg?

– Tényleg.

– És mit gondolsz, nem kellett volna engem is beavatnod ebbe? Nem kellett volna ezt előtte megbeszélnünk, hogy mi, ketten, te meg én hogy állunk ehhez a témához? – Fabien tehetetlenül széttárta a karját.

Daphné legyintett. – Ugyan, kérlek. Gyerekes vagy – szólt hányaveti módon.

– Hogy tessék?

– Gyerekes, igen. Beláthatnád, hogy itt az ideje a gyermekvállalásnak, mindjárt negyven leszek, nem is értem, mit vársz tőlem!

Fabien a fejét fogta. – Konszenzust! Konszenzust vártam volna tőled. Csak annyit, hogy a fontos kérdéseket együtt beszéljük meg!

– Vannak dolgok, amiket együtt kell megbeszélnünk, ez nem olyan!

– És még mennyi minden nem olyan? Hányszor előfordult már, hogy döntöttél kettőnk helyett, anélkül, hogy engem megkérdeztél volna?

– Mert egyedül én cipeltem a felelősséget, ebből is látszik, milyen éretlen vagy... – Daphné sötét tekintettel beleivott a kávéba.

– Ha beleszóltam, ha valamit úgy akartam alakítani, hogy nekem is tessen, addig hisztiztél, míg inkább engedtem neked. Neked soha nem felelt meg az én döntésem! Valójában nem bíztál bennem, és most sem bízol! Köztünk csak addig van béke, míg a te akaratod érvényesül. Az utóbbi időben egyetlen ügyet bonyolítottam egyedül, Lili ittlétét, azóta is folytonos sértődésben élsz miatta.

– Óh! Lili!

– Ne, Daphné, ne is kezdj bele, kérlek.

– Persze, ha Lilikéről van szó, akkor ne is kezdjek bele.

– Ne is! Most nem erről beszélünk, hanem arról, hogy olyasmit mondtál ország-világ előtt kettőnk kapcsolatáról, ami egyrészt nem igaz, másrészt pedig egyszerűen csak a témát magát sem beszélted meg velem!

– Ostobaság, azt akarod mondani, hogy az engedélyedre van szükségem, hogy megfogalmazhassam a saját érzéseimet? Mi ez a barbár hozzáállás, Fabien?

– Nem, kérlek, ne forgasd ki a szavaimat! Azt akarom mondani, hogy jó lett volna, ha ezzel nem az újságok hasábjain találkozom először. Nekem miért csak az a dolgom ebben a kapcsolatban, hogy elfogadjam, amit te kigondolsz? Hogy jógyerekként bólogassak?

Daphné legyintett. – Ugyan már, Fabien, bolhából csinálsz elefántot.

– Nem, nem, nem! Elégszer robbantod ki te a vitát, tessék, hát most hadd álljak elő én is azzal, ami valóban rosszul esik nekem! Engem kihagytál ebből!

Daphné úgy tűnt, még mindig próbálja lekicsinyelni a dolgot. – Jó. Értem. Rosszul esik neked. De már nem is tudom, miért nem jutott eszembe, hogy felhozzam... Talán túl elfoglaltak voltunk. Nincs jelentősége.

– Nincs jelentősége? De igen, van! Ha van, volt, vagy lesz egy közös gyerekünk, annak igenis van jelentősége!

Hirtelen csend lett. Aztán cipőkopogást lehetett hallani. Némi csend, majd egy halk mondat Daphnétól, miközben öntött magának egy italt.

– Ugyan Fabien. Mit tudsz te erről.

Még nagyobb, még mélyebb csend.

– Hogy érted ezt? – tudakolózott a férfi.

– Mindegy. Ez az én testem. Jogom van dönteni felette. És vannak érzéseim, anya akarok lenni. Ha megkérdezik, akkor pedig elmondom. Te sosem kérdezted. Mindig elutasító voltál, ha előkerült a téma.

– Mert...!

– Jaj, Fabien, kérlek! Ne keress kibúvót.

– Daphné, Isten áldjon meg téged, miféle kibúvót?

– Te sosem akartál gyereket!

– Nem éreztem időszerűnek!

– Hah, ugyan már Fabien. Te örökké gyerek maradsz, és egy gyereknek nem kell gyerek! Te mindig is egy gyerek voltál mellettem!

– Talán mert te annak kezelsz! De könyörgöm, miről is beszélünk? A kapcsolatunk válságban van, te pedig gyermekvállalásról nyilatkozol?

Daphné felemelte a vállát. – Én nem gondolom, hogy abban lenne.

– Ó, pedig abban van! És ez már csak onnan is látszik, hogy az utóbbi időben elég kis esélye volt ebben a házban bármiféle gyermekfoganásnak!

A nő legyintett. – Ez csak egy átmeneti szünet. Máskor is volt már ilyen, hosszabb forgatások alatt is...

Fabien majdnem tépte a haját dühében. – Nem, Daphné, lásd végre a realitást! A kapcsolatunk válságban van! A korkülönbség és a sok meg nem beszélt probléma felőrölt minket! És nincs kiút, mert a sérelmek csak gyűlnek, és a dolgok megbeszéletlenek maradnak! Jobb lenne, ha véget vetnénk az egésznek, igen, ennek az egésznek legyen vége! Vége!

Lili odafenn szinte belekarmolt a korlátba. Kimondta. Vége.

Daphné felállt, és közelebb lépett Fabienhoz.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Azt, hogy távolságot kellene vennünk egymástól.

Megint csend lett. Daphné szemében könny csillant. Könyörgőn nézett fel Fabienra, s a hangja édesdeden szólt, mintha csak shakespeare-i szöveget mondana.

– Mi mondatja veled ezt, drágám? Mi vette el így az eszed? Képes lennél ilyen kegyetlenségre? Hiszen én még mindig úgy szeretlek. – Lassan emelte a kezét, és meg akarta simogatni Fabien arcát, de ő hátralépett.

– Sajnálom. Én egyszerűen csak nem akarom tovább folytatni. Belefáradtam a játszmákba.

– Amiatt az átkozott szuka miatt! Ő csavarta el a fejedet! Miatta beszélsz így! – támadt Daphné rögtön.

– Nem, nem Lili miatt, magam miatt, elsősorban én vagyok az, aki nem akarom ezt a kapcsolatot tovább.

– Értem. Szóval még el is hagynál. Az sem érdekelne, hogy most terhes vagyok-e.

Egy lépés közelebb.

Fabien nemlegesen intett a fejével. – Nem vagy.

Némaság.

Daphné olyan arcot vágott, mint a kártyajátékos, aki az utolsó aduászát szándékozik az asztalra dobni. És ennek most be kell jönnie.

– És ha azt mondom, az vagyok?

Tényleg úgy tűnt, hogy Fabien nem tudja úgy fogadni ezt a mondatot, hogy legalább egy kicsit ne rezzenjen meg tőle. Vett egy nagy levegőt, combja mellett mindkét keze ökölbe szorult, majd kiengedte.

– Akkor is elhagynál? – lépett Daphné még közelebb. – Ha tudnád, hogy a gyermekünket hordom a szívem alatt?

Fabien félrenézett. – A kapcsolatunknak akkor sem lenne semmi értelme. Akkor is ugyanitt tartanánk.

– Ez nem igaz – rázta a fejét Daphné, és megsimogatta Fabien arcát. Kivételesen ő most hagyta. – Egy kisbaba mindent rendbe hozna. Egy édes kis bébi. Nem mondd, hogy nem szeretnéd.

Fabien túlságosan csendes volt, és ez Lilit aggodalommal töltötte el. Érezte, hogy ezzel az eggyel Daphné még mindig képes lenne sakkban tartani őt. Ha az eddigi közös életük börtön volt, akkor ez most fogház lenne, magánzárkával. Lili döntött. Lassan ugyan, és hangtalanul, de elindult lefele a lépcsőn. Ujjai végig markolták a korlátot.