Fabien hátradőlt, s a fotel karfájára támaszkodott – Azt hiszem, kétféle nő létezik. Az egyik olyan, mint az anyám, a másik mint a nagyanyám volt.

A terapeuta sietősen írt, s már kérdezett volna, de Fabien kivételesen beszélt anélkül is.

– A nagyanyám kőkemény, erős nő volt, túlélt mindent. A második világháború alatt volt gyermek. Képzelheti. A családban mindig megmondta mi legyen, irányított, és nemcsak minket, az unokáit, de ha kellett a papát is. Az ilyen fajta nő mellett... tudja, nagyon kényelmes férfinek lenni. Igen, az, kényelmes. Mert valójában nem is kell férfinek lenned. Az elején Daphnéval is így volt, boldogok voltunk, amíg hajlottam mindenre, amit akar. Ez is egy szép kis csapda, amibe meg a nagyapám futott bele. Mert a férfi az ugye enged, ha kell. Mert ő már olyan magabiztos, hogy engedhet. De néha nem erről van szó, néha csak egyszerűen bizonytalan. Nagyapám is ilyen volt. Mielőtt tudta volna, mit akar, a nagyanyám már megmondta neki.

– Képesnek tartja magát együtt élni a nagyanyja típusú nőkkel?

– Egy ideig. Én nem vagyok az a fajta, aki folyton ragaszkodik az igazához. Nem bánom, ha egyes dolgokban a másik dönt. De azt se, ha másokban meg nekem kell. Szóval egy ideig viselem, ha irányítanak, főleg ha észre sem veszem, de hosszú távon... Hosszú távon nem, és mindenben nem. Előjön belőlem az apám.

– Az apja? Aki?

– Aki egy olyan nő mellett képes élni, mint az anyám. Apámék teljes ellentétjei a nagyanyáméknak: Apa vezet, anya pedig megy utána. És ez mindig így van, akkor is, ha anyának nem tetszik, vagy még nem tetszik. Anyám néha döntésképtelen, túlontúl visszahúzódó, olyasvalaki, aki mellé egyszerűen csak kell valaki, másképp az ember azt gondolná, egyedül nem bírna létezni sem. Segítségre szorul. És ez... igen, ez férfiként valahol vonzónak gondolom én is egy darabig. Megint csak egy darabig. Aztán nyűggé válik, nem érted, miért nem fejlődik, hiszen már ezerszer elmondtad neki, de ő csak azt akarja, hogy te csináld a dolgokat helyette, mintha nem is akarna fejlődni. Nem akarok ilyen kapcsolatot sem.

– Mi az, amit szeretne?

Csak kis ideig gondolkodott. – Azt, ha lenne valaki a kettő között félúton. Vagy valaki, aki habár az egyik típus, de tudna magából engedni, vagy tudna felzárkózni, alakulni.

A terapeuta ismét írt valamit. Fabien némán nézte a sercegő tollat.

– Vissza kell jeleznem valamit önnek, Fabien. Az imént a nőkhöz fűződő viszonyáról beszélt, általánosságban, és arról, milyen párkapcsolatot szeretne. Ám a jegyzeteim szerint önnek éppen van párkapcsolata, mégpedig idézem, olyan, amivel „minden rendben van".

Fabien elhúzta a száját, és visszanézett a plafonra. – Azért annyira mégsem remek az a remek. Túl sokat veszekszünk mostanában. S ez igazából nem is most kezdődött, hanem hónapokkal ezelőtt. Talán egy éve. De akkor még nem volt ennyire kiélezett a helyzet. Bár... – megrántotta a vállát. – Azért már akkor is voltak jelek.

– Mik voltak ezek a jelek?

– Furcsán kezdett viselkedni. Előjött belőle egy olyan oldala, amit előtte nem ismertem. Egy szinte félelmetes oldala. Egyik alkalommal egyszerűen csak levideózta, ahogy ebédelek. Amikor kértem tőle, hogy törölje le, csak nevetett, és úgy tett, mintha nem is hallotta volna.
Egy másik alkalommal valami eszement videót talált, ami szerint egy tojást nem lehet két ujjal összenyomni, vagy... nem tudom, már nem emlékszem rá pontosan. Elkezdte próbálgatni, én meg pont ott voltam mellette, a tojás persze széttört, és az egész a vállamon landolt. Elég megalázónak éreztem, ő meg csak nevetett.

A terapeuta nem írt. Csendben hallgatta Fabient. Végül megkérdezte. – Nem sikerült ezeket megbeszélniük?

– Nem igazán. Előtte el sem tudtam volna képzelni, hogy ilyenek egyáltalán történhetnek velünk.

Kis ideig csend volt. Fabien rövidesen folytatta.

– Volt egy alkalom, ami mély nyomott hagyott bennem. Főleg mert azóta sem tudom, hogy mi az igazság. Egy tévéműsor kapcsán jött elő a megcsalás téma, s ő hirtelen rákérdezett, megcsaltam-e valaha. Annyira meglepődtem, hogy visszakérdeztem, miért teszi fel a kérdést? Ebből arra következtetett, hogy a válasz igen, aztán már kaptam is az ívet, hogy mi vagyok. Én még a saját igazam védelmében azért tisztázni akartam, mit értünk megcsaláson? A flört már az? Vagy egy csók az? És a színpadi csók? Minden, amit a kamerák előtt teszek, az megcsalás? Amikor Daphné azt válaszolta, szerinte igen, végképp összevesztünk. Úgy éreztem, neki kellene a leginkább tudnia, hogy egy színpadi érintés, csók valójában csak munka. Hiszen ha így vesszük, akkor tényleg megcsaltam rengetegszer, de... – Fabien széttárta a karját. – Ezek szerint akkor mi színészek vagyunk a legcsalfább népek a világon, s hivatalból párkapcsolatra alkalmatlanok.

– Mikor történt ez, Fabien?

– Talán már egy éve.

– És hogy érez ezzel kapcsolatban azóta?

– Még mindig bosszant, ha rágondolok.

A tollé lett a főszerep pár másodperc erejéig.

– Nem értettem, hogy nem érti. Pont ő. Azt mondta, ő sosem vállalna el olyan szerepet miattam, amelyben túl közel kerül a partneréhez, és hogy mennyi remek lehetőségről lemondott ezért, megint csak miattam. S hogy hálátlan vagyok. Egy hálátlan gyermek, így hívott. De én ez nem kértem tőle! Egy pillanatig sem kértem tőle.

Felsóhajtott.

– Persze ismertem a filmes múltját, és tudtam, hogy még ha kevés is, mégis voltak szerepei, amelyben vállalt szerelmi jeleneteket. Az egyikről cikkeztek is az újságok, összehozták őket Gabriellel, aki akkoriban nekem is jó barátom volt. Rákérdeztem, mi volt köztük, de Daphné nem válaszolt nyíltan. Ez után már mondhattam neki, hogy én nem csaltam meg, s habár flörtöltem más nőkkel, igen, színpadon kívül is, de nem feküdtem le velük. Daphné viszont hallgatott, és ezzel kétségek közt hagyott. Egyszerűen hihetetlen érzéke van ahhoz, hogy elérje, még én érezzem magam bűnösnek. – Vágott egy kelletlen grimaszt. – Vagy talán én vagyok ilyenkor túl ostoba, hogy többet mondok, mint amiennyit kellene. Daphné pedig tudja, hogy fordítsa az én elmondott titkaimat, és az ő el nem mondott titkait a saját oldalára. Akkor is, ha pedig saját maga vastagon benne van. – Sóhajtott még egyet, beletúrt a hajába. – Mindegy. Soha nem fogom megtudni, mi az igazság.

– Lát esélyt a tisztázásra?

– Egy ideje már nem. – Szőke tincsei szerte röppentek.

– Meg tudja fogalmazni, miért?

Ismét hátradőlt, elgondolkozott. – Sosem voltunk az az álompár, akiket a sajtó faragott belőlünk. Az elején habár szerettük egymást, én legalább is biztosan szerettem Daphnét, de egy kapcsolat kezdetének is megvannak a maga nehézségei. Alakulni kell egymáshoz. Köztünk van egy kis korkülönbség is, mindössze hat év, nem túl sok, de ahhoz elég, hogy nézeteltéréseket okozzon. Voltak esetek, amikor úgy viselkedett, mintha az anyám volna. De... – Felnézett. Fürkészte egy ideig a terapeuta vonásait.

– Kérem, folytassa.

– ...szóval... én ezt néha élveztem. Jó volt megtapasztalni a gondoskodását. Néha viszont nagyon gyűlöltem. Lassan egyre többször éreztem magam gyerekesnek mellette, ami pedig, azt hiszem, máskülönben nem vagyok. Daphné egyre sűrűbben élte ki rajtam az anyai vágyait, irányítgatott. S most, hogy ezt nem teheti, igen, talán ez is okozhatja kettőnk közt a nézeteltéréseket.

– Nem teheti?

– Nem. Besokalltam tőlük. Kitörök a fennhatósága alól. Hogy ne tenném, felnőtt vagyok. Ő pedig ezt rossz néven veszi. De nem fogok visszaváltozni – határozottan rázta a fejét. Elgondolkozott. – Talán ha lett volna egy gyerekünk, az megmenthette volna a helyzetet. Vagyis... – Aztán mint aki meggondolja magát, eltakarta a szemét, és hevesen rázta a fejét. – Neeem...!

– Miért nem?

– Daphné habár szépen elanyáskodott felettem, egy felnőtt felett, míg hagytam, de az igazi gyerekekkel, ufh...! – Fabien eltakarta a szemét. – Az utóbbi időben borzasztóan bánik velük! Mintha gyűlölne mindenkit, aki valamilyen értelemben kisebb nála. Tudom, Lilit is ezért piszkálja folyton, mert tudja, hogy Lili nem fog birokra kelni vele. Én pedig csak azért is megvédem őt. Gyűlölöm látni, ahogy Daphné kötözködik mindenkivel, akivel megteheti. Múltkor a bátyáméknál jártunk, az unokahúgom most tizenöt éves, kicsit lázadó, kicsit művészlélek, amolyan igazi kamasz. És túl őszinte, ez is igaz. Szeret firkálgatni, s az ottlétünk alatt egy rajzot készített rólunk, egy földön fekvő, félig betakart, halott gyermeket ábrázolt, felette egy felirat, „Daphné és Fabien". Azt hiszem, azt akarta kifejezni, mennyire hallottnak látja a kapcsolatunkat. Habár érdekes kritika volt rólunk, én nem vettem magamra, Daphné szeme viszont villámokat szórt, hazafele pedig hallgathattam az autóban a masszív gyűlölködést, amelyet az unokahúgomra árasztott. Végtelenül visszatetsző volt számomra az egész. Hiszen ő még csak gyerek.

– Önt egyáltalán nem zavarta a rajz mondanivalója?

– Kicsit sem. Ez is egyfajta művészet, amibe mindenki azt lát bele, amit akar. Egyébként meg nagyon is jó rajz volt egy tizenötévestől.

A terapeuta írt valamit, ezúttal hosszabban.

– Mit gondol összességében? Sok mindent elmondott nekem, és reflektált az érzéseire. De most koncentráljunk egy kicsit arra, mi van önben ezek után. Meg tudna fogalmazni egy mondatot erről?

Fabien elcsendesedett. Az egyik kezében lévő stresszlabdával játszott, belemélyesztette hüvelyujjának körmét, s elmélyülve szemlélte, ahogy a nyoma lassan eltűnik.

– Csalódott vagyok. És... gyenge.

A terapeuta felnézett, mint aki nem hallotta jól. – Gyenge?

– Igen.

– Miért látja magát gyengének? Azok alapján, amiket elmondott, éppen az ellenkezőjére is gondolhatnánk.

Fabien arcára kiült a csüggedtség. Nem válaszolt.

– Nehéz megfogalmazni, jól látom?

– Jól látja. Gyenge vagyok, mert tudom, hogy vége. Hogy a Daphnéval való kapcsolatom tényleg halott. Utat kellene mutatnom neki.

– Miért nem teszi?

– Mert még mindig él bennem egy rész, ami hálás neki azokért a jókért, amit tőle kaptam. Mert... van bennem valami hülye irgalom. Sajnálat. Csalódottság. Nem is tudom mi. Valami furcsa szomorúság ezzel az egésszel kapcsolatban.

– Hogy néz magára ebben a kapcsolatban?

Rázta a fejét. – Egy hülye vagyok benne. Vagy rab. Vagy nem tudom... bántalmazott férfi? - megrántotta a vállát, megtörődöm, sőt, talán megvető mozdulattal. Aztán a terapeuta szemébe nézett, aki helyeslőn bólogatott. Fabien egy ideig meglepetten nézett rá, majd előrehajolt, és két tenyerébe rejtette az arcát. – Boeurk... Ez borzasztó.

– Fabien. Nincs egyedül. – A terapeuta az asztalon fekvő másik jegyzetfüzetre tette a kezét, és megpaskolta annak kemény fedlapját. Fabien vetett rá egy pillantást, és elképzelte, az övé mellett hány férfi hasonló története lehet még benne.

– Akkor hát mi a következő lépés? – kérdezte.

– Ahogy mindig, ezt most is ön mondja meg – válaszolt a terapeuta bólogatva.

Fabien ismét hátradőlt. – Valójában tudom.

A terapeuta megint bólintott. Aztán egy nagyon halvány mosoly jelent meg a szája szélén.