Ligne 100% électrique. Lili szürke egyhangúságban állt a kora reggeli buszmegállóban, amikor a türkizszélű busz megérkezett. A magyar lány felszállt a tömeggel együtt a stílusosan sötétzöld ülések közé, köszönt a vezetőnek egy bonjour-t, ahogy mindenki más is, és megkapaszkodott egy ezüst színű rúdban. Közvetlen előtte egy francia vonásokkal megáldott idős úr utazott dresszkódban: inggallér, kardigán, zakó. Olyasvalaki volt, akit mint az diadalívet, olyan sokszor látunk képen, hogy amikor ott van előttünk, meglepődünk, hogy élőben is létezik. Lili is éppen így volt ezekkel a tipikus gall fejű bácsikkal, ahogy ő nevezte őket. Habár igyekezett észrevétlen maradni, azért megnézte megának az öreg arcvonásait, és csendben mosolygott rajtuk.

A buszon valakik a Covid járványról beszéltek. Borzasztó, mi van Kínában. Jobb is, ha nem rendelünk onnan semmit. Az emberek már szörnyülködtek a tőlük távolinak vélt történéseken, de furcsa módon senkinek eszébe nem jutott, hogy a járvány elérheti Európát is, akár heteken belül.

Lili leszállt a buszról, és a reggeli szürkeségben továbbtipegett a macskaköveken, seszínű ballonkabátjába és barna selyemsáljába belekapott a szél. A kávézót a hátsó bejáraton keresztül közelítette meg, bejelentkezett, majd az öltözőben felvette a maga dresszkódját – vagyis a kávéházét. Világosszürke ing, fekete miniszoknya, kötény. És hogy unta már ezt...

Ahogy unta az egész napos monoton munkát, és főleg unta Henri, a főnöke folyamatos nagyzolását, miszerint a Le Barnier a legkiválóbb kávéház a környéken, sőt, talán egész Párizsban, és mindenki, akit itt dolgozik, a földhöz csapdoshatja a fenekét örömében.

Lili igazat adott ugyan annak, hogy a Le Barnier tényleg neves hely volt, de ennél többet nem látott a dologban, annyit, amennyit Henri, biztosan nem.

A magas, szálkás, szakállas, szúrós szemű férfi sokszor állt ki a söntés közepére, és szemlélte a terepet. A magyar lányt, az egyetlen bevándorlót a csapatban néha különösen szúrós szemmel.

– Egyszer mondjon egy vendégnek marhaságot azzal a hülye akcentusával, csak egyszer – bizonygatta Vivienne-nek aki épp mellette haladt el, miközben állával Lili felé bökött. Amikor a magyar lány visszaért szidásképp rávigyorgott. – Mosolyogj már!

– Itt a színésze, mindjárt mosolyogni fog – szólt oda Vivienne futtában Henrinak.

De Lili nem is hallotta őket. Amint meglátta, hogy a hatos asztalnál, az ablak mellett helyet foglal az a szőke, göndör hajú férfi, aki mindig egy hosszúkávét kér, s csendben, egyedül iszogatja el, miközben kifelé mereng az utca irányába, sietve odalibbent az asztalhoz.

Fabient nem hagyta ki. Soha nem hagyta ki. Így délutánonként, amikor a férfi csak egy kis elcsendesedés véget ugorhatott be munka után, Lili mindig megelőzött mindenki mást annál az asztalnál. A mosolya őszintén csillant, miközben letette Fabien elé a hosszúkávét, és dobogott a szíve, amikor a férfi viszonozta a mosolyát, még ha csak illemből is. Biztos volt benne, hogy lassan Fabien is felismeri őt, elvégre minden nap látja, és egészen elpirult, amikor egyik nap a férfi futtában elolvasta a névtábláját, és a nevét szólította.

– Merci, Lili!

A nő csak bólogatott zavarában, majdnem pukedlizett is – szerencsére nem – bár azt a kabátját sietősen magára rántó Fabien már nem látta. Lili a fekete számlamappát a mellkasára szorítva, pirospozsgás arccal kémlelt ki utána az üvegajtón.

– Szóval? – vigyorgott rá Thècle a pultnak támaszkodva. A nálánál jó tíz évvel idősebb, mégis csodás formában lévő pincérnő volt az egyetlen a munkatársai közül, akivel Lili barátságnak nevezhető kapcsolatot tudott kialakítani. Thècle különleges személyiség volt, bátor és erős, és talán pont ezért igenis mert jóban lenni a magyar lánnyal. Emellett elég sokat beszélt, Lili hazafele menet csendben hallgatta monológjait a családjáról, míg Thècle le nem szállt a buszról. Most pedig ott állt mellette a söntésnél, várta ugyanúgy a café au lait-t ahogy Lili és huncutul mosolygott.

A fiatalabbik nő értetlenül nézte. – Szóval mi?

– Odacsempészted már a telefonszámodat a csészéje alá?

Lili sűrű pislogásba kezdett, mire Thècle szeme vádlón csillant. – Ne viccelj, őrült jóképű! Mire vársz?

Lili lesütötte a szemét, és felvonta a vállát. – Nem... még nem is tudom, hogy hívják, és...

– Mi? Nem tudod, hogy hívják? Ez Fabien d'Aboville!

A lány még értetlenebbül pislogott és láthatóan zavarba ejtette a tény, hogy tudnia kellene, kicsoda Fabien d'Aboville.

– Te ismered őt?

– Mindenki ismeri őt! Színész! Szerepelt a... mi is a címe annak a filmnek? De színházakban is játszik. Most a Théâtre Molière-ben megy egy darabja.

A két kávé megérkezett, az egyiket Thècle, a másikat Lili egyensúlyozta fel a tálcájára, majd egyikük jobbra, másikuk balra fordult. Lili fejében kattogtak a gondolatok. Persze, hisz Cannes nem Hollywood. Aki Hollywoodban ismert, az talán ismert lesz Magyarországon is, de aki Cannes-ban valaki, arról talán a magyar nép még nem is hallott. Így történhetett meg, hogy a kávézóban egyedül a magyar lány nem tudta, kihez siet oda s mosolyog minden egyes alkalommal.

Lili körülnézett. Szóval talán még a vendégek is érdeklődő szemmel pislognak néha Fabien felé. A többi pincér és pincérnő pedig bizonyára egy törtető fruskának hiszi Lilit már jó ideje, aki senkit nem enged oda a kis színészkéjéhez. Ha ezt tudta volna, képtelen lett volna így kisajátítani egy híres vendéget.

De mondhatni most már egy-egy volt az állás. Már nemcsak Fabien tudta Lili nevét, hanem fordítva is.

Aznap este nem a megszokott megállónál szállt fel, hanem lesétált egyet a közeli Théâtre Molière felé. Befordult a sarkon, és megállt a hatalmas, impozáns épület előtt. Az óriásplakátról egy ismerős arc nézett vissza rá komolyan és mozdulatlanul.

Lili elfordult, és tovább slattyogott a buszmegálló felé. Ez nem lehet igaz. Ha átlagember volna, akkor is csak szemlesütve beszélgetne vele, de így, hogy fél Párizs ismeri, és feltehetően rajong érte? Mit fél Párizs, egész, s ha filmekben is szerepel, akkor valójában egész Franciaország. Lili felsóhajtott.

Aznap nem nagyon tudta felvidítani a buszon a mellette ülő tipikus, gall fejű bácsi sem.

Hazaérve csöppnyi bérelt szobájába ledobta magát az ágyra és nyomkodni kezdte a telefont. TV-t nem nézett, készülékje sem volt, de ahogy az interneten a sok fellépés, interjú és műsor felrejlett a szeme előtt, úgy vált egyre erősebbé benne az érzés, hogy mennyire messze van Fabientól. Erőt vett benne a vágy, hogy késő éjjelig böngésszen róla, és közben epekedve nézze azt a kegyetlenül jóképű arcát. Most már bármikor láthatta, de a képernyőn keresztül Fabien nem látta őt, nem tudta megköszönni a kávét, s nem tudta a nevén szólítani. Lili szinte érezte, ahogy belesüllyed a sóvárgás mocsarába, hogy aztán ő se legyen más, csak egy egyszerű rajongója egy híres színésznek.

Eldobta magától a telefont és felült. Sötét volt már, csak egy íróasztali lámpa égett nem sokkal mellette. Megdörzsölte a homlokát, aztán eszébe jutott Thécle. Talán igaza van. Levágott egy tiszta A4-es lapról egy kis cetlit, és ráírta a telefonszámát. Aztán összegyűrte. Ez régimódi! Ráírta inkább az instagram fiókját. Ügyelt rá, hogy olvasható legyen. Aztán felnézett, és ezt is összegyűrte, hiszen ő is be tudta volna jelölni egy kattintással. Ennél jobbat kell kitalálni. Figyelemfelkeltőbbet.

Végül a harmadik cetlire ráírta: „A közeben lakom. Van kedved feljönni egy kávér (kávé áthúzva) teára?"

Egy ideig nézte a betűket. Thècle-nek biztosan tetszene, de... ő is ezt akarja? Egy egyéjszakás kalandja akarna lenni?

Egy irigy hang a fejében azt súgta, vagy egy éjszakás kalandja leszel vagy semmije. Lili lebiggyesztett szájjal nézte még a félhomályban az utolsócetlit, majd azt is összegyűrte, és végigdőlt az ágyon.