Daphné maga alá húzta a lábát, és a tévé felé irányította a távkapcsolót.

– Hihetetlen, hogy mindenhol ez a covid megy a hírekben. Nem tudom, kit érdekel. Kína messze van.

Mellette Fabien lapozott egyet a szövegkönyvben, a fejét nem mozdította, csak a szemével pillantott fel először a képernyőre, majd oldalt, párjára, aztán inkább vissza a betűkbe. – Ez egy vírus, Daphné. Nem áll meg az országhatáron, csak mert nincs útlevele – szólt halkan, épp csak a foga közt.

Daphné fintorgva replikázott. – De szellemesek vagyunk ma, kicsikém. – Aztán inkább átkapcsolt egy másik csatornára. A tévé beszélt egyedül. Lili a konyhában tevékenykedett.

– Milyen cuki kiskölykök, nézd! – kommentálta a nő a másik adást.

Fabien megint ugyanúgy felpillantott, s ezúttal elmosolyodott. Egy jó ideig rajta hagyta a tekintetét a képernyőn, figyelte a csöpp, járni tanuló, apró lábával botorkáló gyermeket, amint az anyja hátulról mindkét kezét fogva segíti.

– Annyira kis édes, hát nem?

Habár Fabien szóban nem válaszolt, az arcán látható volt, hogy ezúttal egyetért a barátnőjével. Majd amikor a kép váltott, ő is visszamélyedt a szövegbe.

Daphné Fabienra mosolygott, a kanapé támláján elcsúsztatta a kezét a nyakáig, s ujjai végével megcirógatta. – Van egy ötletem. Megyünk fel a szobába, zárjuk magunkra, és csinálunk egy ilyen kis porontyot mi is, mit szólsz?

Fabien nem szólt semmit, csak elhúzta a fejét. Daphné még várt egy ideig, aztán mosolya lassan az arcára száradt. Sóhajtott, és csüggedten visszanézett a képernyőre.

Nem sokkal később Lili jött ki a konyhából, megkönnyebbülten sóhajtva. Letette magát ő is a sarokgarnitúra szélére tisztes távolba a másik kettőtől. Maga elé vett egy könyvet, még mindig ugyanazt a kertészeti útmutatót, és elmélyedve lapozgatni kezdte.

Fabien mozdulatlanul felpillantott a látóterébe érkező nőre, s rajta hagyta a tekintetét. Aztán nagy levegőt vett ő is, és öklét a szája elő tartva a padlót bámulta. Hosszú ideig egyikük sem mozdult.

Daphné sem, aki Fabient fürkészte. – Mire gondolsz, édesem? – törte meg a csendet végül.

Fabien megrázta a fejét. – Semmi különös.

– Tényleg? – Daphné hangja még erőltetett kedvességgel csengett, de azért már kihallatszott belőle a hitetlenkedés. Megköszörülte a torkát, és sokatmondón a Fabiennel szemben ülő Lilire pillantott.

– Biztosan rosszul kérdeztem, azért nem felelsz. Talán inkább kire.

Lili úgy tett, mint aki nem hall semmit, lapozott egyet a könyvben.

Fabien a mennyezetre tekintett, s felsóhajtott. – Kérlek, Daphné, ne kezdjük. – Azzal felállt a kanapéról és otthagyta őket, vagyis csak próbálta otthagyni, mert Daphné lábra pattant, és utána szaladt.

Lili pedig már tudta, hogy kezdődik a vita.

– Könyörgöm, hagyj békén, már gondolkodni sem szabad? Az életemet eszed, Daphné!

– Ne add itt az ártatlant, Fabien!

– Könyörgöm, csak hagyj élni! Semmit nem tettem!

– Talán épp ez a baj, nem?

– Légy szíves engedj ki!

Lili hátrasandított. Fabien a konyhában állt egy pohár vízzel a kezében, Daphné meg az ajtószárfa két szélébe kapaszkodva állta el az útját.

– Ne menj sehova, beszéljük meg!

– Nincs mit megbeszélnünk!

– Úgy bámultad, mintha...

– Ne beszélj Liliről úgy, mintha itt se lenne, nekem kellemetlen!

– Folyton őt véded!

– Mert te folyton támadsz! Hagyj végre nekem is és Lilinek is békét! A világon semmit nem csináltam, annyi történt, hogy gondolkoztam valamin!

– De őt nézted! Mi mást gondolhatnék, ha már azt sem mondod meg, mi jár a fejedben?

– Miért kellene megmondanom, mi jár a fejemben? Miért kellene beszámolnom neked minden egyes gondolatomról? Régebben sosem kérdezted ezt, mi lelt, hogy a fejembe akarsz mászni, és ellenőrizgetni lépten-nyomon?

Lili nem látta ugyan, hogy Daphné szemében gyűlnek-e a könnyek, de hallotta, hogy a hangja elváltozik. – Én csak félek, annyira rettegek attól, hogy elveszítelek, értsd meg, kérlek, értsd meg! – Daphné kivette Fabien kezéből a poharat, és átkarolta őt, aki tűrte ugyan felemelt állal, de vissza már nem ölelte. A nő elhűlve meredt rá.

– Hát már meg sem ölelsz?

– Daphné – Fabien vett egy nagy levegőt, és halkan folytatta. – Kérlek szépen. Engedj el, hadd szellőztessem ki a fejem, aztán...

– Mi?! El akarsz menni?

– Igen, most szükségem van arra, hogy egyedül legyek.

– De...!

Fabien lehámozta magáról a nő kezét, kikerülte, és indult a fogasok felé. Daphné egy ideig tétlenül nézett utána, láthatóan gyűlt benne a harag, az ujjai ökölbe szorultak. Aztán egyszer csak kirobbant.

– Látod?! Látod, hogy igazam van!

– Daphné, kérlek, ne üvöltözz...

– Minden okom megvan az üvöltözésre! Hová mész?

– Mondtam. Kiszellőztetni a fejem.

– Most?! Most, amikor beszélnünk kellene?!

– Nem tudok most veled beszélgetni, ne haragudj.

– Mi az, hogy nem tudsz velem beszélgetni? Mindig elfutsz, mindig csak tereled a szót! Ahelyett, hogy megbeszélnénk a problémát!

– Ezerszer megbeszéltük már, de téged csak az nyugtatna meg, ha bevallanék olyasmit, amit meg sem tettem. De jó, jól van, beszéljük meg még egyszer, tiszta fejjel. Ha hazajöttem. Most képtelen vagyok rá.

Lili fél szemmel látta, amint Fabien veszi a kabátját, s a bejárati ajtó felé közelít, Daphné pedig elé perdül, és ismét elállja az útját.

– Mindig ezt csinálod! Nem, most nem fogom hagyni, hogy elmenj, meg kell beszélnünk...!

– Nem, Daphné, már mondtam neked! Ezt rohadtul nem most fogjuk megbeszélni!

A nő nekifeszült az ajtónak, és hisztérikusan Lilire mutatott. – Ez a kis kurva az oka mindennek! Nem bízom benne, miatta vagy ilyen rideg velem!

– Daphné, elég! Vedd észre, hogy kettőnk között van a baj, ez belülről ered, nem kívülről! Folyton bűnbakokat keresel, Ana nénivel is ezt csináltad! Lili vagy bárki más lehetne körülöttünk, ugyanez lenne!

– Ó, valóban? Akkor bizonyítsd be, hogy nincs igazam! Küldd el innen! Mondj fel neki!

Lili ijedten kapta fel a tekintetét.

Fabien felnevetett. – Az holtbiztos, hogy nem fogok elküldeni senkit pusztán a te követelőzésed miatt!

– Tessék! Én tudtam!

Fabien összecsapta a kezét. – Jó. Daphné. Akkor ez most itt hagyjuk abba. Állj el az ajtóból.

– Fabien, nekünk meg kell ezt beszélni! Ne gyere közelebb! Ha hozzám nyúlsz, sikítani fogok!

– Bánom is én, akkor sikíts! Nem zárhatsz be ide! Állj el az ajtóból! Engedj ki!

– Fabien, nem!

– Daphné, engedj ki!

– Mit szólnak majd a szomszédok, ha meghallják a hangom?

– Nem érdekel, Daphné, azt mondtam, engedj ki!

– Te ezt akarod látni az újságok címlapjain? Fabien d'Aboville bántalmazta a barátnőjét?

– Daphné, nem vagy észnél! El sem hiszem, hogy ezt mondtad...! – Egy ideig tátott szájjal bámult vissza, majd megrázta magát. – Ebből most már tényleg elég! Engedj!

– Fabien...!

– Azt mondtam, engedj ki! Nem mondom még egyszer, Daphné! Engedj! Ki! Most! Azonnal!

Lili félve sandított feléjük a kanapéról. Fabient sosem hallotta még ekkora hangerővel beszélni, és igazán nem tudta elképzelni, most mi következik. Aztán csak azt látta, amint a férfi átfogja a nőt a derekánál, megemeli, és egyszerűen arrébb teszi őt. Daphné segítségért sikoltott, s aztán a következő pillanatban már nyílt az ajtó, majd lendületesen csapódott, s a férfi már ott sem volt.

Daphné hisztérikusan kiáltott utána, Lili meg abban a pillanatban felpattant a kanapéról és felsietett a lépcsőn, egyenesen a szobájába. Amíg Fabien jelen volt, még biztonságban érezte magát, de semmiképpen nem maradt volna most Daphnéval kettesben. Egy ideig a szobájában gubbasztott, fel-le járkált. Sejtette, hogy neki is el kellett volna hagynia a házat, de ha Fabiennel tartott volna, Daphné a végén még ki tudja, mire nem vetemedett volna tajtékzó dühében...

Megvárta, míg csend lesz, hallotta, amint Daphné szobájának ajtaja csukódik. Aztán órákon keresztül nem történt semmi, mindannyian csukott ajtók mögött léteztek, jó távol egymástól. Délután aztán Lili hallotta, hogy Daphné is elhagyja a házat. Ekkor kikandikált a folyosóra, leellenőrizte, tényleg szabad-e a terep, és lement Estienne bácsiékhoz pár dolgot vásárolni.

– Mi van Fabiennal? – érdeklődött a bácsi Lilitől, miközben megbújt a rágógumiautomata takarásában, hogy rágyújtson egy szivarra. – Olyan feldúltan futott el itt nemrég.

Lili tudta, hogy nem kell kérdeznie sem, a kisbolt tulajdonosai előbb lesznek kíváncsiak. Könnyedén rámosolygott Estienne bácsira. – Biztos csak késésben volt.

– Azt kétlem – rázta a fejét az öreg. – Nem ment sehova. Azóta is ott ül a parkban. Nézd csak! – és előre mutatott az utca túloldalára. Lili odaállt a bácsi mellé, és valóban láthatta, amint Fabien a napsütésben egy padon, átvetett lábbal cigarettázik.

– Megint nem hozta a napszemüvegét, amit most rajta látsz, azt én adtam kölcsön neki – súgta Estienne bácsi büszkén.

Lili meglepetten pillantott az öregre. – Odament hozzá?

– Oda hát. Úgy viharzott itt el előttünk, hogy még köszönni is elfelejtett. Aztán fel és alá sétált a parkban, mint akinek kilóméterhiány van, s utána meg ott gubbasztott a padon. Persze napszemüveg nélkül. Naná, hogy odamentem hozzá, és vittem neki egyet.

Lili mosolygott. Estienne bácsi beszélt tovább.

– Azt mondta, ez nem éppen az ő stílusa, de látod, azért felvette. Egy kicsit elviccelődtem vele, úgy láttam, jól esik neki.

Lili figyelte a távol ülő férfit. – És ő mit mondott?

– Semmi különöset. A gyerekekről beszélt.

– Miféle gyerekekről?

– Hát akik ott játszanak a játszótéren.

Valóban, kissé távolabb egy óvodáskorú csoport ugrándozott, nyüzsgött, kiabált, nyöszörgött, éljenzett a mászókák körül.

– Azt már régről tudtam, hogy szereti a gyerekeket.

Lili Estienne bácsi felé fordult. – Igazán? Én nem tudtam.

– Ó, Fabiennek mindig vannak amolyan kedvenc helyei, ahonnan szemléli a világot. Állítólag régebben egy kávézóba járt, ahonnan a kedvenc épületeit szemlélte, mostanában pedig itt látom.

Lili bólintott, igen, a Le Barnier, de egy játszótér? Ezt valahogy nem gondolta volna. Fabien átlagos, sőt, talán inkább karrierista férfinek tűnt, aki odavan a munkájáért. Az a fajta, akiről nem azt gondola az ember, hogy a gyerekzsivaj dobja fel.

– Érdekes nézni, ahogy kiül ide, és szépen lassan megnyugszik. Nem először fordul elő vele. Múltkor felismerte őt a gyerekek óvónénije, és autogrammot kért tőle, a kicsik beszédbe elegyedtek vele, először csak egy, majd jött a többi, ő pedig mondókákat szavalt nekik.

Lili csendesen mosolygott. Elképzelte a jelenetet.

– Állítólag szereti még a magasságot is.

– Hogyan?

– Tudod, kirándulásokkor, kilátók, magaslesek. Impozáns épületek, gyerekek, magas helyek, ezekért rajong, ha jól tudom.

Lili rájött, hogy valójában nem is ismeri Fabient. Hisz csak azt a férfit látta mindig, aki a saját lakása börtönében üldögél, szöveget tanul, fáradtan hazaesik, de nem tudta, milyen is valójában az ajtókon kívül. Nem tudta, de vágy ébredt benne, látni akarta a gyermekekkel beszélgető és a kalandor, magaslesekre mászó férfit is.

– Na és Daphné kisasszony? Ő is volt itt?

Estienne bácsi szívott egyet a szivarba, majd lekonyult szájjal rázta a fejét. – Ő soha nem jár erre gyalog.

– Á, értem – bólintott Lili. Egy kis ideig szemlélgette még a távolból a cigarettafüstöt magasra fújó férfit, észre sem vette, ahogy Estienne bácsi figyeli.

– Na és te, galambom?

Visszanézett az öregre, akinek a szemében ült egyfajta titkos tudás. És mintha sugallt volna is a tekintetével Lilinek valamit.

– Én? Én csak ezt a szép brokkolit kérném – terelte a szót mosolyogva Lili.

– Biztosan? Csak ennyi? – kérdezett vissza hitetlenkedve a bácsi, s kissé lejjebb hajtva fejét Lili szemébe nézett, aki tudta, az öreg nem a brokkolira gondol. A helyzetből Nadège fenyegető hangja mentette ki.

– Ugye ez nem szivarfüst, Estienne?