Lili cipője ütemesen kopogott a hajnali járdán a rideg fényben. Az éjszakai busz a közelben tette le, remegő lábbal leevickélt róla, s azóta sietve szedte a lábát hazafele. Az utca teljesen kihalt volt, egyedül az ő cipőjének hangja visszhangzott a falakról.

Nem történt semmi – nyugtatta magát.

A csípős hideg könnyeket csalt a szemébe, és az a vékony ballonkabát egyáltalán nem adott elég meleget ahhoz, hogy Lili ne kezdjen el remegni. Érjek már haza!

A kulcsot darabos mozdulattal fordította el az élénkkék zárban, felsietett a lépcsőn, nyitotta az ajtót, rúgta le a cipőjét, s már nyitotta s csapta is be maga után a nappali ajtaját. Aztán hirtelen megtorpant.

– Ó... bocsánat, felébresztettelek.

Fabien a kanapén feküdt, s a kora hajnali ajtócsapódásra összerezzent. Kinyitotta a szemét, felült, a haja még összevisszább állt, mint valaha. Nagyon ásított, majd Lilire pislogott.

– Szia – nyögte.

– Megint késő éjjelig szöveget tanultál. Tönkreteszed magad, Fabien – tett Lili egy feszült megjegyzést, ledobta a táskáját, és elfordult.

A férfi a kanapén halkan morgott. – Szia Fabien, hogy vagy, á, köszi, jól, és te...? – dünnyögött magában, majd a térdére támaszkodva felállt.

Lili bűnbánón tekintett rá, arcvonásai kissé megenyhültek. – Kérsz egy kávét?

– Az nagyon jól jönne.

Míg Fabien ment egy kört a fürdőszobában, addig Lili lefőzött két kávét, és egy-egy csészealjjal, cukorral az konyhai asztal két szélére tette. Tudta, hogy Fabien csak délután szereti a hosszúkávét, ilyenkor a rövidet kedveli. Azt is barnacukorral. Kevergetni kezdte a sajátját, és egy kicsit felidézte a Le Barnierben töltött idejét. Haloványan elmosolyodott, de aztán arca újból komorrá vált.

Fabien visszacammogott, és leült vele szemben. – Kösz. – Lilire pillantott, aki azon nyomban elkapta a tekintetét. Jobb, ha nem lát meg rajtam semmit. Amikor újból visszanézett, Fabien furcsállón figyelte. Lili zavartan a füle mögé söpörte a haját. – Mi a baj?

– Ezt éppen én akartam kérdezni tőled. – Fabien belekortyolt a kávéba.

Megint a fejembe lát...! Mindig ez van!

– Semmi.

A reggel nyomottságában Fabien bólintott egy nagyot, olyan nagyot, hogy egyértelmű volt, hogy nem hisz Lilinek. Tudom, hogy nem. Nemcsak ő lát az én fejembe.

– Thierryékkel voltam.

– Aham. És jól érezted magad?

Lili beszívta a száját, és megvonta a vállát. – Hát...

A csésze alja koccanó hangot adott ki. Fabien most már a homlokát is ráncolta, odahajolt Lilihez, és lehajolva s szemébe próbált nézni. – Tudom, semmi közöm hozzá, de történt valami? Csak nem bántott téged?

– Nem. Semmi ilyesmi. – Felvonta a vállát. – Nem is tudom, hogy fogalmazzam meg. Lehet, hogy valaki azt mondaná, az én hibám volt, csak...

Fabien mozdulatlanul, kérdőn nézte, Lili pedig elhatározta, hogy belekezd. Belekezd, és elmond mindent. Az segíteni fog, ha kibeszéli magából.

– Találkoztunk egy másik baráti társasággal, akik azt javasolták menjünk el egy helyre. Először nem is értettem, miről beszélnek, és Thierry meg... nem figyelt arra, hogy lefordítsa, azt hitte biztosan, hogy én is értem, vagy... nem is tudom. Csak azt mondta, ne féljek, ezt többször is.

Fabien egyre inkább ráncolta a homlokát.

Lili az asztal lapjára pislogva folytatta. – Aztán egy kis utcába értünk, és az egyik fiú felemelt egy... ezt a kör alakú izét az utcán. Hogy hívják, ami a földön van... igen, csatornafeldelet.

– Hogy mi? – hőkölt meg Fabien. – Lementetek a katakombákba?

Lili bólintott. – Hallottam már róluk, de csak a látogatható részéről. Ezeket az eldugott helyeket nem ismertem.

– Egész Párizs alatt alagutak húzódnak. Lezárt alagutak! Csak drogosok meg alvilági figurák használják. Ez a te Thierryd nem mondta, hogy egyébként szabályszegésbe rángatott bele?

Lili felpillantott, majd ismét le. – Hát... elég rémisztő hely, az biztos. Sötét csatornákon mentünk keresztül, némelyik annyira szűk volt, hogy attól féltem, ránk omlik. És egyébként is féltem. Mondtam Thierrynek, hogy ki akarok menni, de... hát...

– Pf!

– Mindenhol fura dohos szag volt, néhol valami víz feláztatta a földet, a cipőm egy kicsit beázott. Állítólag vannak olyan helyek, ahol emberi csontok is hevernek szerteszét a földön.

– Persze, az egész egy régi kripta.

– Mi csontokat nem láttunk, csak nagyon fura falrajzokat, meg... nem is tudom, félelmetes volt az egész. Nem akartam ott lenni.

– Miért nem hozott haza az a féleszű?

Lili nem válaszolt, mesélt tovább. – A srácok jól érezték magukat, de én valahogy... szóval én nem is tudom, nekem nem tetszett a hely szelleme. Thierry hiába mondta, hogy biztonságban vagyok, én nem úgy éreztem magam. Eleinte telefonnal világítottunk, nem tudtam senkinek a szemébe nézni, csak kapaszkodtam Thierrybe, mint valami szerencsétlen, hogy ne essek hasra. – Megrázta a fejét. – Aztán találtunk egy félreeső helyet, székekkel, asztalokkal, olyan volt, mint egy boksz egy kocsmában. Látszott, hogy nem mi jártunk ott először. Leültünk, ők beszélgetni meg inni kezdtek, majd valaki előszedett egy gyertyát, és azt mondták, idézzünk szellemet. Ó egek, micsoda gyerekes dolog! Mondtam, hogy én nem szeretném. Egyszerűen csak nem. De addigra már valahogy kívülállónak éreztem magam, s úgy láttam, mintha a többiek ünneprontónak tartanának. Félrehúzódtam, és nem vettem részt az ostoba játékban. Nem is beszéltem velük, csak ültem ott a sarokban. Vissza akartam indulni, de egyedül a sötétben nem mertem, nekik pedig eszük ágában sem volt felkísérni, látszólag jól elvoltak. Aztán abbahagyták az egész szellemesdit, és iszogattak tovább. Az egyikük valami tablettával kínált körbe mindenkit, én meg csak bedugtam a fülhallgatómat, és akartam hallgatni valami zenét, de nem volt semmi térerőm. Ez is annyira frusztrált. Ha valami történt volna velünk, kit tudtunk volna hívni? Őrület! – A fejét fogta. – Aztán, hogy mit csináltak még, azt nem követtem, mert pár órát aludtam ott a sarokban.

Fabien mérgében a fejét rázta. – Ez elképesztő, Lili! Ott voltál egyedül nő egy csomó hapsival? Meg is erőszakolhattak volna!

Lili csak még inkább elszégyellte magát, sűrűn pislogva lehajtotta a fejét. – Kérlek, Fabien, ne szidj meg. – És felpillantott rá. – Legalább te ne.

Fabien sóhajtott egy nagyot.

– Aztán arra ébredtem, hogy keltegetnek. Álmos voltam, fáztam, nem éreztem magam jól, és... ők meg már el is indultak, és nem vártak meg. Kiabáltam utánuk, hallottam a hangjukat még egy ideig, Thierryt is, amint nevet, és kiabált, hogy kövessem őket... De aztán végleg elvesztem, és csak bolyongtam a telefonom fényénél, azt sem tudtam, jófele megyek-e, és azt sem meddig tart ki a telefon akkuja, belegondoltam, hogy egyszer csak lemerül, én pedig ott maradok a sötétben, azokban a szűk kis alagutakban, huh... Halálfélelmem volt. – Lili kényszeredetten elnevette magát. – Még soha nem éreztem ilyet. Aztán végül megtaláltam a kijáratot, és megvártam az éjszakai buszt. És most itt vagyok.

Fabien széttárta a kezét, majd hagyta, hogy a tenyere az asztallapra csapódjon. – Nézd, tudom, hogy nem szólhatok bele, de ez az egész borzasztóan hangzott! Ez a Thierry ha már egyszer ekkora randiguru, legalább biztonságban hozza haza a csajt, akit elvisz! Ez egyszerűen elképesztő! Ez a faszi egy...! – Egészen biztosan mondott volna még valamit, de inkább felpattant az asztaltól. – Bah...!

Lili arca sírásra torzult, de összeszedte magát. Nem is tudta eldönteni, mi hatja meg jobban, az, ahogy Thierry elhanyagolta, az egész tortúra, amin keresztülment, vagy Fabien őszinte, aggódó kitörése.

– Miért nem szóltál, hogy nincs szükségem kávéra? – rázta a fejét a férfi keserű humorral, míg Lili felnyomta magát a székről, és lassan közelített felé.

– Ölelj meg – kérte tőle tárt karokkal, Fabien pedig gondolkozás nélkül odalépett hozzá, és magához szorította. Lili felsóhajtott, elbújt a válla hajlatában, és fájdalmas arccal beszívta az illatát. Olyan jó volt ott Fabien ölelésében, egyszerűen csak azt érezte, ott akar maradni egész nap, ott akar vigasztalódni, gyógyulni. Nem akarta többé azt figyelni, Daphné otthon van-e, nem akart többé félni, nem akart ebben az borzasztó, kilátástalan helyzetben lenni, csak szeretni akarta Fabient, egyszerűen csak szeretni. Érezte, ahogy a férfi simogatja a hátát, majd a haját. Majd érezte azt is, ahogy az ajka a füléhez ér.

– Lili – súgta neki. – Legközelebb ne csinálj ilyen butaságokat. Vigyázz magadra, kérlek.

Lili nem válaszolt, csak behunyta a szemét. A kezét átfonta Fabien nyaka körül, s megcirógatta a férfi tarkóját. A szájába harapott, és bólogatott.

– Kérlek, Lili, ezt a bohócot pedig... – Egy sóhajjal félbeszakította a saját mondatát. – Ha azt mondod, nincs semmi közöm hozzá, elismerem, tényleg.

Lili megrázta a fejét. Akarta, hogy Fabien tovább beszéljen.

– Szerintem ő nem méltó hozzád. Miért vagy vele? Miért nem hagyod ott?

Lili megint az ajkába harapott, ezúttal erősebben. Tudott volna mit mondani erre, ó, de mennyi mindent. Aztán végül odahajolt ő is Fabien füléhez. – És te...?

Nem láthatta, de Fabien válaszul kinyitotta a szemét. Aztán felegyenesedett, és Lilire nézett. A tekintete körbe járt a nő arcán, s egyben mintha egy kérdés is ült volna a szemében. Aztán vett egy nagy levegőt, hátralépett, még megsimogatta Lilit, aggódón nézte, aztán bólintott.

– Most az a lényeg, hogy épségben hazaértél.

A mondat gondoskodón hangzott, mégis érezhetően kibúvó volt. De Lili nem tudta többé elviselni ezt a helyzetet, Thierry éjszakai cserbenhagyása után már nem. Összevonta a szemöldökét. Nem megyek vissza oda, ahol eddig voltam! Elég volt! Nem, nem az a lényeg! Szeretlek, te bolond, annyira szeretlek, te pedig... Ezért nyitottam Thierry felé is, mert veled nem... te meg én, mi nem...

A gondolatot is abbahagyta. Elengedte, majd kikerülte Fabient. – Megyek, megfürdöm, aztán alszom egyet – közölte, és anélkül, hogy hátranézett volna kisétált a konyhából.