Fabien ledobta a sporttáskát a földre, magát pedig a kanapéra, és hátrahajtotta a fejét a puha támlára. Aztán nagy levegőt vett, és lehunyta a szemét.

Lili kisétált a konyhából, kezében egy öntözőkannával, és ahogy ellépett a kanapé mögött, fél szemmel a férfire sandított.

– Jól érzed magad?

Fabien ki sem nyitotta a szemét. – Jól. Csak a fejem fáj. Az edzőteremben is olyan voltam, mint egy punnyadt béka, pedig ez nem jellemző rám. – Itt azért felsandított, s határozottan bólintott egyet, mint aki mégsem akarná magát Lili előtt punnyadt béka képében megjeleníteni. Aztán mégiscsak visszadőlt. – Egyszerűen fáradt vagyok, keveset aludtam.

Lili rápillantott a pálma levelei mellől, de mielőtt bármit mondhatott volna, Fabien már felnyomta magát, és kilépdelt a konyhába. Lili mit sem sejtve tért vissza újratölteni a kannát, Fab pedig a konyhapulton éppen kipakolta a gyógyszeres dobozt. Lili enyhe aggódással nézte, de még nem szólt, ekkor azonban Fabien megtalálta a fájdalomcsillapítót, s lány hallotta, ahogy a levélből kinyom egy szemet, majd még egyet. És még egyet. És még egyet.

Itt már nem állta meg, hogy fel ne kapja a fejét. Fabien elképzelhetetlenül sok fájdalomcsillapítót szedett, nemcsak nagy adagokban, de iszonyú gyakorisággal is. Minap is bevett egy csomót, és a hét elején is! Lili hirtelen megfogta Fabien egyik kezét, mintha meg akarta volna állítani, nehogy kinyomjon még egy átkozott ötödiket is, de aztán mikor rájött, hogy átlépett egy határt, visszahúzta, és bűnbánón – de azért elég csábosan – pislogott vissza. Fabien kérdőn fordult felé.

– Sajnálom, nem akartalak irányítani, csak aggódom érted. De ez... Fabien, biztos, hogy ez jót tesz? – nézett a szemébe.

– Kérlek, Lili, csak fáj a fejem, ennyi.

– Értem. De valóban négy darab gyógyszerre van szükséged?

Fabien szemöldöke felugrott, miközben oldalra pillantott Lilire. Sóhajtott egyet. – Nyolcvan kiló vagyok, ha kevesebbet vennék be, a végén még nem hatna.

A százkilós nagybátyámnak is elég szokott lenni kettő, idézte fel Lili, de ezt most nem mondta ki. Tétlenül nézte, ahogy Fabien enged magának egy pohár vizet, majd nekidől a konyhapultnak, s a tenyerébe veszi a tablettákat.

– És mit szólnál hozzá, ha inkább megmasszíroznám a homlokod? Talán elmúlik.

Fabien meglepetten nézett vissza rá, főleg akkor, amikor Lili elszánt tekintettel elé állt, óvatosan elvette tőle a poharat, majd mindkét kezére tette a kezét, hogy kicsit lefoglalja őket. Fabien elmosolyodott.

– Most mit csinálsz?

– Stratégiázom. Megfogom a kezed, hogy időt nyerjek.

– Azt látom – nevetett. – De miért? Mi a baj azzal, hogy beveszek egy fájdalomcsillapítót?

– Egyet? Azzal semmi nem lenne. De... – Lili a plafont nézte, majd sóhajtott. – Na jó, ismét őszinte leszek veled: Azt gondolom, túl keveset pihensz.

– Ez egy ilyen szakma – magyarázkodott Fabien. – Sosem lehet napi rutinod, mert mire kialakul, már meg is kell változtatnod. A múlt héten, amikor azt a kisfilmet forgattuk, az éjszakai jeleneteket hajnali 4-ig vettük fel, és egyszerűen csak elfáradtam, mert a színház meg ment alatta nappal, és...

– Tudom. Itt voltam. Láttalak.

– De ez nem jelent semmit, szeretem, amit csinálok, néha vannak ilyen napok, és...

– Tudom, hogy szereted.

– Az edzőterembe pedig egyszerűen csak le kellett már mennem, napok óta nem...

– Tudom.

– Hát akkor? Nem értelek, Lili.

– Ez csak egy érzés. Aggódás. Nem tudod észérvekkel meggyőzni, se én észérvekkel elmagyarázni.

Fabien csendben tekintett vissza a szemébe, hol egyikbe, hol másikba, hosszasan.

– Ezeket tedd le, kérlek – pillantott Lili a tablettahadseregre. – És engedd, hogy megmasszírozzam a homlokod. Hm?

Fabien elmosolyodott, s lehunyt szemmel a fejét rázta. – Hihetetlen, úgy tudsz anyáskodni felettem, hogy még csak mérges sem leszek rád. Na jó, adjunk egy esélyt. – Még egy gyors „huncut egy nő vagy te, Lili" tekintetet küldött felé, majd ellökte magát a konyhapulttól, és megadón visszasétált a kanapéhoz. Leült, ugyanúgy hátraejtette a fejét, ahogy az imént.

Lili odalépett mögé, rápillantott lehunyt szemére, aztán az ujjait óvatosan a halántékára téve masszírozni kezdte.

– Ez így jó?

– Ühüm.

Lili tovább nézte a lehunyt szempárt, s kiült az arcára a derű.

– Ezt hogy csinálod? Nem akarnád megtanítani a többi nőtársadnak is?

– A masszírozást?

– Akár, de nem arra gondolok, hanem hogy eléred, amit akarsz, anélkül is, hogy a másik rosszul érezze magát tőle.

Lili elégedetten csóválta a fejét. – Így volna? Tehát nem érezted rosszul magad, amikor kérleltelek.

– Akkor sem, most meg egyenesen jól érzem magam – motyogott Fabien, mire Lili halk, de azért büszke kuncogásba kezdett, és átsimította a homlokát.

– Akkor ez valami nagyon mérgező játszma lehet.

Fabien tovább mosolygott. – Az bizony.

– Ó, valóban? Akkor miért érezzük mégis jól magunkat benne?

– Hm. – A férfi egy kicsit hallgatott, mielőtt belekezdett volna. – Hiszen az emberek így találják meg egymást, nem igaz? Mindenkinek különféle játszmái vannak, és ha két embernél ezek a játszmák pont passzolnak, azt hívják szeretetnek.

Lili pár pillanatig hallgatott. L'amour, használta a szót Fabien. Ha magyarul beszélne, választania kellett volna a szerelem és a szeretet között, de így elbújhatott az áruló, settenkedő amour mögött, ki tudja, mire gondolván pontosan. Én pedig erre rá sem kérdezhetek, csak arra, hogy – Valóban így gondolod?

– Így.

Lili felnézett, s egy ideig hallgatott. Nem is tudta eldönteni, amit Fabien mond, romantikus-e vagy sem. Egyrészt a szerelemről, szeretetről beszélt, s ez már önmagában egyfajta bensőségességgel itatta át a hangulatot, másrész viszont olyan realisztikus volt, olyan emberi, olyan pőre. Fabien nem taglalta hosszasan, fennkölt szavakkal, ahogy Shakespeare, vajon mi a szerelem, pedig Lilinek talán jól esett volna.

– Érdekes ezt éppen tőled hallani.

– Éppen tőlem? Mire gondolsz?

– Hm. A színpadon csupa dráma vagy, hangzatos és tetszetős kifejezéseket adnak a szádba, itt pedig az mondod, minden csak a sebeink miatt van.

Fabien bólintott egyet. – Pont, ahogy mondtad. Adnak a számba. Tudom, könnyű azt hinni rólunk, hogy amit színpadon vagy filmvásznon mondunk, az a véleményünk is egyben, de ez nem így van. Mi is csak emberek vagyunk. S a szerep az szerep.

Lili hallgatta.

– Veszélyes teljesen egyé válni a szereppel, s még veszélyesebb elhatárolódni tőle. Ezekből lesznek a rossz alakítások.

– Akkor hát – terelte vissza Lili a szót –, csak sebek vannak, csonkítások, amik pont passzolnak egymáshoz? Valójában nincs is szeretet?

– Nem tudom, Lili. Ezt te mondd meg.

Felsóhajtott, mielőtt belekezdett. – Igen, van úgy, hogy az emberek egymás felé sodródnak, és rögtön fellángol közöttük a tűz – arra gondolt, amikor Fabien hazavitte őt taxival –, és olyan is van, amikor kényszeredett helyzetbe kerülnek, mindketten ugyanabba, s olyanokká válnak, mint két testvér – megintcsak magukra gondolt, ahogy Daphné mérgező jelenlétében éltek –, s ezek talán mind adódhatnak sebekből, igen. Mégis... mégis, én szeretném hinni, hogy van, szeretnék a sebeimtől függetlenül is szeretni és szeretve lenni. Én szeretnék hinni a szerelemben.

Fabien kinyitotta a szemét, s maga elé bámult a semmibe, talán gondolkozhatott. Aztán felpillantott Lilire, s egy halovány beleegyező mosoly jelent meg az arcán. Egyik kezét emelve megérintette Lili gondoskodó karját, és kedvesen megsimogatta.

Talán csak baráti, hálatelt érintés volt, Lili nem tudta, de meghatódott tőle. Lemosolygott a férfi kanapén elterülő hajára, arcára, szemébe, s abbahagyta a masszírozást – az ujjai még ott csatangolhattak volna Fabien arca körül, s Lili érezte, ezt kellett volna tennie, meg kellett volna érintenie, de...

Hát nem azt határoztad el, hogy önmagad leszel? Mutasd ki az érzéseidet!

Nyelt egyet, s épp csak ujjbegyeivel végigsimította Fabien arcát. A mozdulata félénk volt, és ettől kissé darabos, de egészen őszinte.

Fabien nem mondott semmit, nem húzta el az arcát, sem a tekintetét Lili szeméből.

Lili csak azt érezte, hogy a karján Fabien keze mozdul. Simogat? Vagy maga felé akar húzni...?

Rájött, hogy a továbblépés ezúttal rajta múlik. Fab feje a kanapén, kvázi kiszolgáltatott, felemelhetné, de az megtörné a pillanat varázsát. Lilinek kell lehajolnia hozzá, ha meg akarja csókolni.

De Lili nem tudta, mit tegyen. Akart-e csókolózni Fabiennel? Ó, persze, hogy igen! De egyrészt még mindig ott volt Daphné, másrészt pedig... Lili nem akart lehajolni, nem akarta egyedül ő eldönteni, mi történjen, nem akart ő irányítani. Arra gondolt, éppen ezek a pillanatokat használják ki azok a nők, akik olyan könnyedén behálózzák a férfiakat: ezeket a pillanatokat, s ettől minden megtörik. Azt mondják, most fogunk csókolózni. Most, mert én most akarom. Te pedig fogadd el, és örülj neki. Fabien pedig oly egyértelműen az a férfi volt, aki oktalanul nem figyelt magára, és könnyedén került néha ilyen alárendelt szerepbe, ahogy most is.

Liliben kétes érzelmek dúltak. Meg volt róla győződve, hogy Fabiennek olyan nőre lett volna szüksége, aki nem veszi ki a kezéből az irányítást, másrészt viszont ez a nő pont nem hajol le a férfihez, hisz nem veszi ki a kezéből az irányítást. Ördögi kör?

Az előbb azt mondta, elérem, amit akarok anélkül, hogy a másik rosszul érezné magát tőle. S most tépelődőm mégis. Csak meg kellene csókolnom! Miért nem teszem? Mi akadályoz? Daphné? Fabien passzivitása? Vagy az én, a saját megkötözöttségem? Vagy mindhárom egyszerre? És ha így van, vajon hány akadály jön még e három után?

Töprengése valószínű meglátszott az arcán, mert Fabien tekintete is megváltozott, kérdővé, meglepetté vált, s elengedte a karját.

Lili érezte, hogy valamit tennie kell, hát habogott, ami éppen az eszébe jutott. – Színészetről beszélgetünk, de valójában még nem is láttalak színpadon.

– Mi? – kapta fel a fejét Fabien, s a támlára könyökölve megperdült.

– Sem filmben. Csak rövid részleteket láttam a darabból.

Fabien tátott szájjal, hitetlenül rázta a fejét. – Te most viccelsz! – Annyira kifejező volt, hogy Lilinek rögtön elszállt a búslakodni való kedve, visszanevetett a férfi hüledező arcára.

– Nem, igazat mondok.

– Ezt a mulasztást sürgősen orvosolni kell! – pattant fel Fabien a kanapéról, úgy tűnt, a masszázs hatott, hisz hirtelen igen fürgévé vált. Lili csak ámuldozva nézte, ahogy felugrik a kanapé párnáira, majd átlépi a háttámlát, s mintha egy ablakban ülne, lelógatja a lábát a kanapé Lili felé eső részén. A karjával megtámasztja magát, s arcát érdeklődőn a nő felé tolja, szeme összeszűkül, majd nagyra nyílik.

– Éjszaka erről álmodtam! Azt, hogy aki álmodik, csaló? Csak öncsaló, mert álma való. Hogy a Sors, mely a csillagokban csüng még, ez éji bálon kezdi meg komor, szörnyű futását, és unt életem, mit a mellembe zárok itt, gonosz csellel korahalálba kergeti. De Ő, ki kormányozza a hajómat, vigye vitorlám! – meggyőzőn Lili szemébe pillantott, s aprót bólintott neki, aztán az égre emelte a tekintetét a csillagokba, s a szeme izzott, mintha látná őket. A mellkasára szorította az öklét, s pillantása olyan lett Lili tekintetében, hogy a lány szíve is majdnem összeszorult. Halál?

Aztán a végén, könnyedén mintha nem is említette volna ezt a szót, leugrott a kanapé támlájáról, szökkenve megkerülte Lilit, s mintha egy titkot súgott volna neki, odahajolt hozzá, majd komolyan bólogatott rá, mint aki azt akarja mondani, bizony így lesz, meglásd.

Lili pirulva, dobogó szívvel, végig mosolyogva figyelte az egyedül neki zajlódó jelenetet. Egyszerre feloldódott benne minden görcs, s mintha ő is a színpadon lett volna. Most már a kezébe vette volna Fabien arcát, és csókolta volna! Hisz ott még azt is szabad. Mondta volna, hogy szép szerelmem, ne gondolj most a halállal, kedvesem... de nem tudott Shakespeare-rel vetekedni, főleg nem rögtönözve. Kötött szöveg és rendezői utasítások nélkül eszköztelen volt.

Helyette Fabien folytatta. Zsebében éppen jól hallhatóan rezegni kezdett a telefon, Lili azt hitte, ez véget vet a játéknak, de Fabien nem esett ki a szerepből. Felmutatta a rezgő készüléket, odahallgatott, s megrázta, mintha az beszélne.

– A Capulet ház ősi ünnepén, menjünk közéjük, hadd mutassak ott egy-két leányt. Jól nézd meg arcukat, s varjúnak látod majd szép hattyúdat. – Majd ráfintorgott a készülékre, egy drámai mozdulattal a némítás gombra bökött, s hetyke képpel a kanapé párnájára dobta. Komolyan, s egyben elfogódva fordult vissza Lilihez. Mindig reszelős hangja most puhává, kedvessé vált, szinte simogatott, tekintetében pedig különös láng gyulladt. – Ha két szemem ily vétket elkövet, minden csepp könny égesse mint a máglya, eméssze tűz a két eretneket, kit meg nem fojtott könnyek óceánja. Szebbet, mint ő? Hisz meddig a nap ellát, örök szemével sem találja párját.

Most már nemcsak Fabien, de Lili szeme is égett. Csodálva tekintett vissza, és hagyta, hogy Fabien a kezébe fogja az állát, persze, hogy hagyta, hisz a szerep ezt kívánta, s mert de jó volt benne lenni a játékban. Hagyta azt is, hogy a férfi tartson egy kis hatásszünetet, s közben eljátssza, hogy szerelmesen csodálja Lili arcát. Lili tudta, hogy mindez csak játék, de édes játék volt, szabad és önfeledt. Ismét érezte a késztetést, úgy válaszolni akart volna, cselekedni...!

Végül Fabien felsóhajtott, s leengedte a karját. Kesernyés hangon kezdte, leszegett vállal, bár mégis mosolyogva. – Hát elmegyek. De másért nem teszem, csak rajta csüngjön ott is két szemem. – S levitte a hangsúlyt, egyértelműen jelezve egyszemélyes hallgatóságának, hogy ez volt a végszó.

– Bravó! – Lili harsány tapsban tört ki, míg Fabien biccentett fejével, s kissé meghajtotta magát.

– Köszönöm.

Lili úgy akarta még, hogy ez a játék ne érjen véget, hogy a férfi szavaljon még neki órákon keresztül, s hogy hadd legyen ő is a színpadon vele, hadd válaszolhasson, hadd...! Ne menj el, folytassuk még! De Fabien kénytelen volt még mindig némán csörgő telefonja kijelzőjére tekinteni, melyen nagy betűkkel látszott a felirat: Akváriumtiszítók. Lili leejtett vállal hallgatta, a földhözragadt időpontegyeztetést.

– Megadom nekik a számodat – súgta neki Fabien, s ő csak bólogatott válaszul. – Ötödikén délután jönnének, az jó neked?

Lili megint csak némán bólintott, és kisóhajtotta magából a színpad színes varázsát, hogy jelen tudjon lenni fakó valóságban is. Közben Fabien a konyába sétált, majd letette a telefont. Lili követte.

– Szóval doktornő? Mennyit szabad bevennem? – kérdezte a férfi a konyhapulton hagyott fájdalomcsillapítókra pillantva.

– Nem korlátozlak, amennyit szeretnél – kerülte meg Lili. – De kettőnek bőven elégnek kell lennie.

– Hát ha az embernek ilyen remek fejmasszőre van – kedveskedett még Fabien, megvonta a vállát – Köszönöm – s végül egy jó nagy korty vízzel bevett két tablettát.

S Lili ezt tuladjonképpen hajlandó volt sikernek elkönyvelni.

– Felmegyek a szobámba, alszom egyet. Hétig még van pár órám.

Lili bólintott. – Pihenj csak. Ha nyolcig sem jössz ki, majd rákopogok.

Fabien a fejét rázta. – Addigra már készen kell lennem.

Lili szótlanul nézte, ahogy felmegy. Nem változott hát semmi, Fabien ugyanolyan szigorú volt magával, s ugyanúgy szüksége volt fájdalomcsillapítókra. Ő pedig? Ő ugyanúgy nem viselkedett önmagaként, csak egy félős, bezárt madárka volt, ahogy mindig. Talán jobb lett volna, ha mégis inkább beül a nézőtérre a sorok közé, mert akkor nem érezte volna ilyen élesen és szívbe markolóan, még mindig milyen eszeveszettül, s mégis milyen reménytelenül szerelmes Fabienba.