Lili teljes mértékig felvértezve érezte magát Daphné ellen – egészen addig, míg a nő meg nem jelent.

Az elején még tartott azoktól a helyzetektől, amikor Daphnéval volt együtt otthon, de aztán rájött, hogy olyankor a nő rá sem hederít. Nemcsak neheztelve levegőnek nézte, hanem valóban nem törődött vele, még akkor sem, ha egy légtérben voltak.

Lili megtanulta, hogy valójában ilyenkor van a legkisebb veszélyben, s rájött, hogy Daphné igazi célpontja Fabien, Lili ottlétét pedig csak fegyvernek használja ellene. Nem akkor kell hát a legjobban figyelnem magamra, amikor Daphnéval vagyok, hanem amikor Fabiennal. De önmagam leszek, akkor is, ha kiesik a szeme! És nem hagyom magunkat bántani! Kitartok magam mellett akkor is, ha más eltiporna! Harciaskodott magában, amire szüksége is volt, hisz tudta, a megvalósítás komoly szellemi erőfeszítéssel fog járni.

Mivel nem számított arra, hogy Daphné egyáltalán hozzászól, aznap is szabadon járkált a lakásban. Délelőtt, amikor kilépett az erkélyre, talált ott egy virágcsokrot az asztalra dobva. A csokor az éjszakát valószínűleg kinn tölthette, vízbe nem tették, csak a hajnali harmat segítette még, hogy a szárak végére tekert nedves papír ellássa a szerepét. Pedig bűbájos, és szemmel láthatóan drága csokor volt, a ciklámen és a fehér különböző árnyalatainak kedves kavalkádjával vidámította a szemet még ilyen elhanyagolt állapotában is.

Lili felvette, és nézegetni kezdte. Az apró sötét szegfűk és rózsák már elszáradtak, azokat kihúzta a csokorból, a pink gerberák és a vajszínű és bordó liziantuszok viszont virultak, ahogy a zöld részek is.

– Mit csinálsz?

Lili nem számított a hangra, felkapta a fejét. Daphné az erkélyajtónál támaszkodott, kezében öngyújtó, és egy doboz cigaretta.

Lili a lábára fektette a csokrot, mint valami kedves jószágot, ami épp segítségre szorul. Kibontotta a szalagot, és hozzáértően elrendezte a szépen viruló szálakat. – Újrakötöm. Ezek még nagyon is szépek.

Daphné nem gyújtott rá, csak állt ott mozdulatlanul és nézte őt. Lili egy gyors tekintettel felpillantott rá, majd vissza. Nyelt egyet. Szinte várta a sértést, már készítette rá a lelkét, de... az nem jött. A keze megállt, felnézett ismét Daphnéra, ezúttal kissé hosszabban. A nő szemében kíváncsiság ült.

– Ki kellett volna dobni az egészet. Ezzel már nem lehet mit csinálni.

Lili nem értett egyet. – Semmi baj nem történt vele. Csak nem jutott neki elég törődés, amikor kellett volna. Megesik. A tied volt? – kérdezte Daphnétól, de ő nem felelt, csak érzelemmentesen nézte a csokrot. Volt valami furcsa a tekintetében, amit Lili nem tudott megmagyarázni.

Hát inkább újból munkához látott. Eligazgatta a ciklámen, a rózsaszín és a fehéres papírt is a virágok körül, majd ismét megkötötte, s a csokor készen volt. Bevitte, és egy átlátszó üvegvázába tette a nappaliba, az asztal közepére. Daphné kinn állt, és nézte az üvegen keresztül. Még mindig nem gyújtott rá.

Lilit érzelmileg megmozgatta a jelenet, több okból is. Daphné először szólt hozzá, és Lili sosem hitte volna, hogy képes lesz emberi módon beszélgetni vele, még ha csak pár mondat erejéig is, másrészt pedig a nő szemében az egész beszélgetés alatt olyasvalami fénylett, amitől Lili valamiért részvétet érzett iránta.

Felment a szobájába, és az egyedüllétben rákeresett Daphnéra a telefonján. Cikk és kép volt róla elég, de persze semmi olyasmit nem talált, ami egy kicsit is rávezethette volna az iménti különös események mibenlétére.

Sőt. Talált megannyi fals képet, ahol csudaszép ruhában, örökké mosolygósan és üdén pózol a kamerák előtt, beállított fotókat, amelyek semmit sem mondanak el róla, mindössze azt, hogy sugárzóan szép. Mert egyébként az volt, Daphné negyvenhez közelítő kora ellenére elragadóan festett mindenhol, világos haját ízlésesen feltűzve hordta, s az az egy tincs, amit az arcába húzott, az is mintha tökéletes hullámot vetett volna kellemes vonású babaarca előtt.

Ahogy Lili rákattintott a képekre, felbukkantak a cikkek címei is. „Daphné le Goff vall szerelméről Fabien d'Aboville-lal." Ez az, amit nem szabad elolvasnom! És már rá is bökött. Lili tekintete zaklatottan járt végig a sorokon. „Szerelem volt első látásra... a kapcsoltunk kiegyensúlyozott és harmonikus... egy gyönyörű álom... felhőtlenül boldogok vagyunk... soha nem érhet véget..." Lili szemöldöke felszaladt, s megcsóválta a fejét. A cikk kétéves volt, s a szöveg mellett egy képen Daphné és Fabien egymás mellett kézenfogva, egyikük gyönyörű, másikuk rendkívül fess. Egy sokadik képen pedig Fabien Daphné derekát átkarolva egy kedves puszit nyom a homlokára, míg Daphné büszkén mosolyog a kamerába. Lili elnézte egy ideig őket, Fabient, ahogy meghitten lehunyja a szemét, és Daphné ragyogó mosolyát, aztán az ölébe ejtette a telefont, és leszegett vállal felsóhajtott. Basszus. Tényleg szerették egymást.

Tudta, hogy nem kellett volna látnia ezeket a képeket, de ennek ellenére tovább böngészett. Szeretett volna egy olyan cikket találni, ahol Fabien nyilatkozik kettejükről, és amely nem túl régi, de... nem talált. Daphné-tól rengeteg ötlött a szeme elé, melyekben a megszokott sablonos mondatokkal magasztalta csodálatos párkapcsolatukat, de Fabient valahogy sosem kérdezték erről. Aztán végül rábukkant egyre, szintén két év körüli cikk volt, Fabien elmesélte benne, hogy egy baráti találkozón futottak össze, és hogy ő volt a kezdeményező fél, mert elbűvölte őt Daphné, de... de ennyi. Fabien többet nem beszélt kettejükről, Daphné annál többet. Egy egészen friss alig három hetes cikk is előkerült „Még mindig nagyon szerelmes párjába, Fabien d'Aboville-be" címmel. Aha. Lili inkább nem kattintott rá.

Helyette egy videó keltette fel a figyelmét, alig egy éves. Fabien és Daphné egy beszélgetőshow-ban szerepeltek vendégként, egymás mellett ülve, egymáshoz illő ruhában, ismét csodaszépen. Fabien azonban tulajdonképpen nem beszélt. Legfeljebb bólogatott, s félszavakat hozzátett néha Daphné mondanivalójához, aki elmondta a terveiket, a jövőjüket, a múltjukat, a közös élményeiket, s még mit nem, de Fabiennak nem sok teret hagyott, aki mintha nem is igen akaródzott volna bármit is mondani. S persze, mivel kamerák előtt történt, ennek a fonákságát sem vette észre senki. Lili rosszallón rázta a fejét. Mintha egyértelműen Daphné irányított volna, ő hordta volna a nadrágot, Fabien meg csak mint egy jóképű kellék, mint egy szép bólogatóember hallgatott mellette.

Lilinek elment a kedve az egésztől, inkább letette a telefont. Sokadszorra látta ugyanazt: Ha valaki ezt egy baráti társaságban teszi, máris megbélyegzik, hogy elnyomja a társát. Ha kamerák előtt, akkor semmi baj.

Lili kezdte megsejteni, miért keresett Fabien valakit, aki „látja" őt, és hogy mit is jelenthetett valójában az a mondat ott a Le Barnierben.

A markába fogta és a szívére szorította a telefont. Az ágyán ült, felhúzta a lábát. Hosszasan nézte a plafont.