Az első héten tulajdonképpen nem történt semmi érdemleges. Annyira nem, hogy Lili már lassan furcsállotta a nagy csendet, amely nemcsak akkor telepedett a lakásra, amikor Fabien és Daphné nem voltak otthon, hanem akkor is, amikor igen. Általában a nappaliban ültek, laptopot, telefont nyomkodva, tévét nézve, olvasva, és alig szóltak egymáshoz.

Lili az elején nem tudta, mire vélni ezt a nagy csendet, azt hitte, az ő jelenléte okozza, hisz nem látta vagy hallotta őket kibékülni az első napi eset után. Aztán később rájött, hogy nagyon is hasznos ez a csend. Amikor ugyanis ők ketten egymáshoz szóltak, abból igen könnyedén vita kerekedett.

Fabien elég keveset volt otthon, Daphné szintén. Az előszobaajtón egy hatalmas naptárban mindketten vezették, kinek, mikor, hol van jelenése, fellépése, próbája, forgatása, fotózása, interjúja, miegymás. Ahogy Lili a naptár előtt állva szemlélete a kis pontokat, Fabien zöld filcének nyoma valahogy többször a szeme elé ötlött, mint Daphné pink satírozásai. Sokkal többet dolgozik, mint ő, jegyezte meg.

Amikor egyedül volt, általában körbejárta a lakást, és takarítgatott egy keveset. Annyira nem törte össze magát, éppen csak fenntartott egy elfogadható szintet. A közös tereket gyorsan rendbe rakta, de mielőtt először belépett volna a hálószobákba, egy kissé tétovázott. Ott állt Fabien szobája előtt, és félve nyomta le a kilincset. Mit talál odabenn? Őrült nagy kuplerájt, ételmaradékot, használt óvszert a lepedőn...? De a valóság most közel sem volt olyan drámai, mint a félelemei. Egy egyszerű, sőt, igazából puritán hálószoba volt, teljesen hétköznapi berendezéssel és még hétköznapibb rendetlenséggel. Hát csak megigazította takarót, és kicsit felporszívózott.

*

Az is egy ugyanolyan átlagos nap volt, legalább is annak indult. Lili elment a lakás alatt lévő, bordó zöldségeshez. Fabien mutatta meg neki még az első alkalommal a helyet, és benne Estienne bácsit, aki tett arra, hogy a Lili által elképzelt idős emberek dresszkódját viselje, helyette fiatalos farmerban járkált, és stikiben szivarozott, miközben még mindig szépséges, barna bőrű, vele egyidős felesége kötényben szolgálta ki a vendégeket. Estienne bácsi is folyton a boltban volt, de elég ritkán dolgozott, ő amolyan vendégcsalógatónak képzelte magát. Lili rámosolyogott az öregre, és vett pár igen tetszetős zöldséget, miközben élvezte Estienne bácsi előzékenységét és kedves modorát, s kuncogott azon, ahogy a felesége civódik vele a szivar miatt.

Visszaérve szótlanul lepakolt a konyhában, eddig nem is volt még semmi baj, a nappaliban üldögélő Daphné ügyet sem vetett rá. Lilinek már az első pillanattól tetszett a konyha felszereltsége, s amikor a polcon talált egy vaskos, gyönyörű képekkel teletűzdelt, és első látásra igen drága szakácskönyvet, egyszerűen csak kedve támadt főzni valamit. Hamarosan már ott rotyogott a tűzhelyen egy sűrű, zamatos zellerkrémleves.

Fabien már a lépcsőn a levegőbe szagolt, egy pillanatra meg is állt, majd lesietett, és befordult konyhába.

– Nahát. Te itt? – nézett kérdőn Lilire, aki éppen kiskanállal kóstolta meg, elég sós-e a leves, majd vidáman férfira mosolygott.

– Igen. Remélem nem baj, hogy főztem valamit.

– Nem kellett volna, nem várom el, tudod, rendelünk...

– Tudom, csak kedvtelésből tettem.

Fabien szemöldöke felszaladt, s egy rövid ideig értetlenül nézte Lilit, aki ezzel cseppet sem foglalkozott, helyette ízlelgette a levest. – Azt hiszem, elég jó – cuppogott elégedetten. – Kérsz?

Fabien olyan arcot vágott, mintha nem lett volna egyértelmű, hogy Lili biztosan felteszi neki ezt a kérdést, ha másból nem, illemből. A lábos fölé hajolt.

– Mi ez? Valami a magyar konyhából?

Lili erre már igazán felnevetett. – Dehogyis, itt a szakácskönyv, a tiéd. Abból választottam a receptet. Zellerkrémleves, biztosan ismered.

Fabien végül vett egy kanalat, és belekóstolt. Ízlelgette, nyalogatta a szája szélét, majd homlokráncolva ismét a zöldes főzetre pillantott. – Hiszen ez finom.

Lili már alig tudta visszafojtania nevetést, az egész helyzet olyan hihetetlen volt. Elgondolkozott azon, Fabien mikor ehetett legutolján házi kosztot, ha egy egyszerű leves jelenléte a konyhában ennyire meghökkentő volt.

A férfi azonban most már eléggé felbátorodott ahhoz, hogy ne csak nézze az étket, merített magának egy öblös müzlistálnyit, Lili szórt rá neki egy kis pirított kenyérkockát, és örömmel figyelte, ahogy Fab leül a nappaliba, felnyitja a laptopját, és közben jóízűen eszeget.

Mellette Daphné azonban egyáltalán nem nézte mindezt örömmel. Hosszasan figyelte Fabient, ahogy a kenyérkockák roppannak a fogai alatt.

Lili érezte, hogy a légkörben valami megváltozik, mintha hidegség árasztotta volna el a szobát. Csendesebben zörgött a konyhában, és fél szemmel ki-kikukucskált rájuk.

Daphné vágott egy furcsa grimaszt, tekintete még mindig Fabienre tapadt. Talán arra várt, hogy a férfi kérdezzen rá, mi a baj, de ő úgy tett, mintha nem is látta volna a nőt.

– Csak azt ne mondd, hogy finomabb, mint amit rendelünk.

Fabien nem nézett rá, nem is válaszolt.

Daphné azonban szemmel láthatóannem adta fel. Undorral az arcán szemlélte az asztalra tett levest, fölé hajolt, és elhúzta a száját. – Borzasztó szaga van... beurk!

Lili odalépett a konyha boltívéhez és megkapaszkodott benne.

Fabien tekintete a laptopra tapadt, és még mindig úgy tett, mintha a barátnőjét nem is hallaná. Daphné a mutatóujja hosszú körmét közelítette a kis zsemlekockákhoz, meg akarván pöckölni őket – Ezek meg mi a csudák? – de Fabien gyorsabb volt, felkapta a müzlistálat, és némán evett tovább.

– Egy gyorsétteremi hamburger is jobb ennél az ocsmányságnál – jegyezte meg a nő az orrát húzva, és hátrasandított Lilire, aki önkéntelenül is elkapta róluk a tekintetét.

Amikor Daphné visszafordult, Fabien szúrós pillantásával találta szembe magát. Egy ideig néztek egymásra harciasan, míg Fabien megint csak visszahajolt a levese fölé, és folytatta az evést.

Daphné keserűen elnevette magát. – Pfah! Szánalmasok vagytok ti ketten. – Azzal hátradőlt a kanapén és keresztbe vette hosszú, vékony lábát. Lábfején a magassarkú, pomponos papucs idegesen libegett. – Annyira átlátszó, amit...

Fabien levágta az asztalra a müzlistálat. – Abbahagyod már végre? – kiáltott végül Daphnéra, akinek az arcán ebben a pillanatban győztes öröm jelent meg. Fabien pedig tudta, hogy veszített, ráncolt homlokkal megrázta a fejét, felpattant a kanapéról, kiviharzott az erkélyre, s becsukta maga mögött az üvegajtót. Csak Lili hallotta a konyhából, ahogy Daphné örömittasan felhümmög. A lány összehúzta a szemét. Ez egy boszorkány! Könnyedén el tudta volna képzelni, hogy a férfi után megy az erkélyre még tovább folytatni a játékot, s ebben talán csak az akadályozta meg, hogy éppen indulnia kellett.

Míg összekészült, Fabien kinn maradt az erkélyen, és a ki tudja hányadik cigarettáját szívta, Lili meg a konyhába szorult, mert őszintén félt kijönni onnan. Tartott attól, hogy Daphné mindenféle szavakkal illeti őt meg a levesét, sőt, tulajdonképpen már a tekintetétől is. Ez borzasztó! temette a tenyerébe az arcát.

Aztán egyszer csak a bejárati ajtó csapódott, Daphné elhagyta a lakást, és mind a ketten, Fabien is Lili is fellélegzett. Lili csak ekkor merészkedett ki a konyhából, és lassan az erkélyre lépdelt. Fabien nem nézett rá, az eget kémlelte, és felfele fújta a füstöt. Az üres müzlistál az erkély szélén ácsorgott, Lili rápillantott, nézte a zöld krém maradékába ragadt kenyérmorzsákat. Aztán leült a férfi mellé.

– Sajnálom – szólt a nő szinte nem is a másiknak, csak úgy kettejük elé.

Fabien megrázta a fejét. Az ujja alatt girbegurba vonalat öltött a cigarettacsikk a hamutálban. – Én sajnálom, Lili.

– Nem hittem volna, hogy egy ártatlan levessel ilyen nagy problémát okozok. Azt hiszem, mégsem annyira jó ötlet az, hogy itt vagyok. Daphné nem tudja elfogadni a jelenlétem.

Fabien keresztbe tett karral, a szája belsejét rágva hallgatott egy ideg. – Tudom, mit akarsz mondani, Lili.

A nő felsóhajtott. – Túl nagy támadási felület vagyok. Ha elmegyek, megnyugszanak a kedélyek.

Fabien kesernyés, ironikus mosollyal pillantott Lilire. Enyhén megrázta a fejét, majd visszanézett a városra.

– De nem foglak visszatartani. Tiszteletben fogom tartani a döntésed.

Lili ajkát egy gondterhelt sóhaj hagyta el. Furcsa volt ezt hallania, tudta, hogy így van rendben, hogy Fabiennak ezt kell mondania. Valahogy mintha a férfi is megértette volna, hogy nem könyöröghet neki. S mégis... Lili nem volt boldog, se felszabadult.

– Azért azt hadd kérdezzem meg, hogy – kezdte Fabien a város felé, majd a mondat közepén Lilire tekintett. – tényleg ezt gondolod?

Most inkább Lili szegezte a párizsi háztetőkre a tekintetét. – Nem tudom.

Fabien bólintott, aztán rágyújtott egy újabb cigarettára.