Pedig amikor mosolyog szívfájdítóan jóképű.

Fabien mégis úgy ült ott a terapeuta székével szemben, olyan hétköznapian, hogy az asszony fel sem ismerte volna, ha nem tudja, kivel van dolga. Álla néhol pelyhedzett, széles, nyurga válla alatt a zakójának íve hanyag cikkcakkvonallá torzult. Szőkés, hullámos-gödörkés hajának minden egyes tincse pedig arra állt, amerre éppen akart.

Csak a tekintetében volt valami különös fény, ami vonzóvá tette, valamiféle eredetiség. Egyenesen a nőre nézett, kezét összekulcsolta az ölében, és várt.

– Ön kiégett? – kérdezte a terapeuta, miközben tolla hegye a papíron már nagyon várt valamiféle izgalmasan depresszív választ.

Fabien azonban színészies meglepettséggel reagált. – Nem, dehogyis! A munkámmal minden rendben van. Szeretem a színészetet. Igazán.

– És a párkapcsolata?

– Az is rendben van.

A nő felnézett, majd írt valamit. A toll sercegett röviden, de büszkén, hogy végre mindenki rá figyel.

Majd a terapeuta felsóhajtott, és beszívott szájjal leejtette a vállát. A tollat behúzta az öklébe.

– Nézze, Fabien. Ön az első teszben azt írta – itt belenézett a lapjaiba, – idézem, „Van egyfajta lehangoltság, amely az egész életemre ránehezedik". De bármire rákérdezek, most azt feleli, minden rendben van. Kérem, itt nem kell azt sugallnia, ez nem a színpad. Én azért vagyok itt, hogy a kritikus pontokkal dolgozzunk.

A férfi nyelt egyet. A nő folytatta.

– Kész arra, hogy elmondja, mi bántja valójában? Miért jött?

Fabien zöldesbarna szeme körbefutotta a plafont. Hátradőlt. – Nem akarok arrogánsnak tűnni.

– Nem azért vagyok itt, hogy megítéljem.

A férfi magára erőltetett egy kesernyés mosolyt, felvonta a vállát. Nehézkesen kezdett bele. – Néha csak szimplán úgy érzem... ennyi az élet, és ez... hát nem tölt el valami nagy kedvvel.

A toll szorgalmas újbóli sercegésbe kezdett. Fabien gyanakodva lepillantott rá.

– Mit írt?

– Ha akarja, később megosztom magával. Most próbáljunk meg először a problémára koncentrálni. – A nő előrebökött az állával.

Fabien is előrehajolt, és komolyan visszanézett egyenesen a szemébe. A tekintete olyan volt, mint Mercutióé, amint összesúg Rómeóval. – Ha mindent elmondok, ami bennem motoszkál, az... nos, nemcsak arrogánsnak tűnhet majd, de ha bármiféle ostoba magazin megneszel belőle bármit is, abból olyan cikket írhatnak, amely a munkámra és a magánéletemre is egyaránt hatással lehet!

Most a terapeuta sóhajtott fel. Egy pillanatra letette a tollat. – Ez az ön döntése, Fabien. Ha úgy gondolja, veszélyes pszichológushoz járnia, én nem kötelezhetem, bármi is volt, amiért felkeresett engem. Mindazonáltal tudatnom kell önnel, hogy engem is, ahogy minden orvost köt a titoktartás. És... egyébként ahogy ön fogalmazott, az „ostoba magazinokat" személy szerint én sem kedvelem.

Fabien megadta magát, visszadőlt a fotel kényelmébe, és a karfának támaszkodott. Egy ideig nézte a földet, mielőtt megszólalt. – Akkor... mégis csak a párkapcsolatommal van probléma.

A nő bólintott, majd sietősen írni kezdett. Fabien megengedte a tollnak, hogy ezúttal ő legyen a főszerepben, és tovább beszélt.

– Elhidegültünk egymástól. Vagyis inkább én tőle. Nem tudom már... nem tudok rá, úgy... áh, mindegy, nem akarom őt minősíteni. De azon kapom magam néha, hogy azt lesem, kivel csalhatnám meg. Volt pár alkalom, amikor megtehettem volna. Közben pedig ott van az az olyan bosszantóan szépen kialakult sztereotípia rólunk, színészekről, mi vagyunk a megbízhatatlan, hűtlen bohémok! Hogy utálom! Hazugság az egész, csak mert színészek vagyunk, és munkaidőben eljátsszuk a szoknyapecért, attól még nekünk is jár egy boldog, nyugodt otthon, egy szerető pár, akihez jó hazamenni, egy izé... jó párkapcsolat, vagy hogy hívják ezt... manapság...

Ráncolt szemöldökkel rázta a fejét. Hagyott magának pár másodpercet, míg megnyugszik. Közben kibámult az ablakon.

A terapeuta figyelte. – Mit szeretne, Fabien? Meg tudja fogalmazni a vágyait?

– Azt szeretném, ha valaki észrevenne.

A várt meglepettség a nő arcán nem maradt el.

– Ön színész. Sokan észreveszik. Milyen értelemben szeretné, hogy észrevegyék?

– Szeretném, ha valaki látná, milyen vagyok valójában. Hogy mire van szükségem valójában. Hogy ki vagyok én.

Egy kis csend lett. Fabien most már szinte várta, hogy a terapeuta írjon valamit, de nem tette, csak bólogatott. A férfi kényelmetlenül elnevette magát. – Furcsa, nem igaz? Egy kissé kínos is.

– Én nem gondolom annak. A családtagjai esetleg? Ők „látják" önt?

– Nem. Nekik a kis Fabien vagyok.

– Akkor tehát a párja az, aki szintén nem látja önt.

– Nem. Ő sem.

– És ön engedi magát láttatni?

– Nem. Nem igazán. A színész köpenye nagyon vastag. Nehéz rajta átlátni.

– Van arra esély, hogy levegye?

– Nem hinném.

– Mit szeretne?

– Azt szeretném, ha látna valaki így is.