A hideg, süvítő szélben lépkedve, majdhogynem futva próbáltam magamon mégjobban összehúzni igen csak vékony kabátom, mindemellett erősen koncentrálva arra, hogy semmit se ejtsek ki kezeimből.
Fél óra szenvedés és teljes átfagyás után végül megkönnyebbülve léptem be otthonos olasz apartmanom fűtött szobájába, majd cipőmet leszenvedve magamról tudatosult bennem, hogy körülbelül negyed órám van mindent elkészíteni.

Nem számítottam arra hogy ilyen hideg lesz, de mivel én túl lusta típus vagyok ahhoz, hogy visszamenjek és kicseréljem kabátomat egy olyanra, melyben kevésbé fagyok rommá, így inkább az " áhh, kibírom " opció mellett döntöttem, melyet természetesen pár órával később teljesen megbántam.

A lehető leggyorsabban pakoltam ki a frissen vásárolt kajákat, egy viszonylag igényes és szép tipikusan vendégváró kompozícióba, majd az üdítőket és a jéghideg rozét is az asztalra helyeztem. Oké, akkor jöhetek én. Szitkozódva fogtam fel, hogy imádott nővérem és barátja perceken belül beállíthat, dehát így jár az, aki az egész délutánt átalussza, gondolom. Barna hajamat kissé kifésültem, majd hagytam vállamra omlani, és egy egyszerű szoknya-blézer ruhakombinációval le is tudtam az öltözködést.

Szemeim kikerekedve tapadtak a kinti, extrém hóviharos tájra, hiszen Olaszországban nem mindennapi látvány volt az, hogy az autóutat szinte fél méteres hó fedi. Már épp kezdtem megijedni, hogy Levia és Robert nem tudnak eljutni hozzám, amikor a csengő éles hangja füleimbe kúszott, és már rohantam is.

- Na, a két kedvenc emberem megérkezett - tártam ki hatalmas mosollyal arcomon az ajtót, ám amikor a várt helyett egy teljesen szokatlan látvány fogadott, zavartan húztam össze szemöldökeim.
- Ez igazán kedves tőled, bár nem tudtam hogy én egy személyben kettő vagyok - bólintott a barna hajú fiú, majd csak úgy kérdés nélkül besétált lakásomba.
- Bocsánat én.. - össze vissza kapkodtam fejem közte és az ajtó között, még mindig próbálva feldolgozni, hogy mégis mi történik - te ki vagy?
- Oscar - felém sem nézve szemei már a kajákkal teli asztalt pásztázták, s gondolkodás nélkül fel is kapott egy almát, melybe rögtön beleharapott - Piafhtri
- Piafhtri? - próbáltam utánozni a fiú teli szájjal kiejtett nevét, mire ő egy halvány mosolyt eresztett.
- Robert nem mondta, hogy jövök? Mert engem már vagy úgy két hete meghívott ide.
- Éppenséggel szerintem elfelejtette mondani - feleltem végül becsukva az ajtót, hiszen tudatosult bennem, hogy Oscar nem úgy néz ki, mint aki távozni akar a közeljövőben.
- Miért nem lepődök meg - nevetett fel megint, s mivel állítása egyáltalán nem volt alaptalan, én is megeresztettem egy mosolyt.
- Nem hazudtolta meg magát, az tény - bólintottam, majd telefonomra néztem - és ahogy látom abban sem, hogy mindig késik.
- Valószínű a hóvihar miatt - rántotta meg vállait a számomra ismeretlen fiú - a forgalom szinte teljesen leállt.
- Akkor te hogy jutottál ide? - húztam fel szemöldököm, hiszen a kérdés tényleg jogos volt.
- Lábbal.
- Á, értem - bólintottam, majd megelőzve a kínos csendet otthagytam a fiút egyedül, s konyhámba átrohanva tárcsáztam nővérem.
- Szia Lana, ki vagy hangosítva, itt van Robert is - hallottam meg Levia hangját, majd nem sokkal később barátjáét is.
- Lan, szinte ki sem tudunk lépni a lakásból akkora hó van, úgyhogy azt hiszem át kéne tennünk ezt a találkozót - mondta Robert.
- Jó jó de figyu - hadartam,kissé levéve a hangerőmet félve attól, hogy a nappalimban tartózkodó fiú hallja amit mondok - beállított hozzám egy bizonyos Oscar, és állítása szerint te hívtad el ide.
- Basszus, Oscar - a háttérben hallatszódó csattanásból ítélve rájöttem, hogy orosz barátom szinte teljesen megfeletkezett a fiúról - ne haragudj hogy nem mondtam, pedig akartam csak olyan sűrű volt ez az egész hét és hirtelen felindulásból hívtam el őt mert tudtam milyen magányos itt és -
- Rob, nyugi, semmi baj, majd - sóhajtottam egyet félbeszakítva őt - majd megoldom valahogy.
- Sajnálom, tényleg - hangján hallatszott, hogy tényleg mennyire bántja, ami történt, ezért nem győztem bizonygatni, hogy ne aggódjon, nem haragszom, így szinte negyed óra után tudtam csak letenni a telefont. Gyorsan ittam egy korty jéghideg vizet, beletúrtam hullámos hajamba, majd sietősen visszalépkedtem nappalimba, remélve, hogy a fiú nem unatkozott egyedül.
- Oscar? Hova mész? - csodálkozóan vezettem rá szemeim ahogy meghallottam kabátja cipzárját, mire ő vállat rántva (ismét, ) megszólalt.
- Haza. És ne haragudj, hogy beállítottam így egyedül, de tényleg azt hittem hogy Roberték is jönnek. Örültem a találkozásnak - egy halvány félmosolyt eresztve már nyúlt is a kilincs után, mire fejemben bevillant a szó, amit Robert pár perce mondott ; magányos.
- Várj - kiáltottam utána hirtelen, arra késztetve, hogy visszaforduljon - maradj csak nyugodtan. Különben is, ilyen hóviharban nem hiszem hogy a legjobb ötlet lenne sétálni.
- Tényleg nem akarok zavarni - rázta a fejét, így a mozdulat következtében barna tincsei homlokába hullottak. Mondatára rögtön megforgattam szemeimet, s szerencsére vette a célzást, hiszen kabátját visszadobta a fogasra - akkor, mit csináljunk?

•••

A következő nap reggel már hamar kidobott az ágy, így amilyen halkan csak lehetett, kiosontam a konyhába, hogy ne keltsem fel a kanapén mélyen alvó fiút. Sajnos éjszaka a hóvihar nem hogy jobb, de rosszabb lett így ragaszkodtam hozzá, hogy aludjon itt, még mielőtt a hó maga alá temetné az utcán, és bár hosszas győzködés után, de beleegyezett.

Egy gyors kávéfőzés után már neki is álltam palacsintát sütni, hiszen végül is nem engedhetem el a vendéget üres gyomorral, nemigaz?
Épp a csokikrémet kevertem ki, amikor hátam mögül felcsendült az az ausztrál akkcentus, mely tegnap egy idő után megnyílva folyamatosan beszélt és beszélt, beavatva életébe.
- Jó reggelt!
- Neked is - nem fordultam felé, de így is egy mosoly kúszott arcomra - csináltam palacsintát.
- Ez kedves tőled, viszont tegnap elfelejtettem beállítani ébresztőt úgyhogy rohannom kell - próbálva leplezni csalódottságomat néztem felé, bár úgy tűnik nem vált be, hiszen arca eltorzult - sajnálom, tényleg, de megint valami csapat cucc van és ott kell lennem időben.
- Persze, megértem - bólogattam, megkenve az egyik palacsintát.
- Hát akkor - kissé kínos csend állt be kettőnk között, de szerencsére a fiú hamar orvosolta a problémát, miután cipőjét magára varázsolta - köszönöm hogy nem hagytál a hóban széjjelfagyni, és remélem, találkozunk még!

Mosolyogva intettem neki egyet nézve távolodó alakját, s bár tudtam hogy valószínűleg lehetetlen egy nap alatt szerelembe esni, valamiért mégis azt éreztem, hogy velem ez megtörtént.

2 hónappal később

- Robert, ne idegesíts, mégis mit csinálsz? - szinte szikrát szóró szemekkel kiabáltam az orosz fiú felé, aki mint egy óvodás, lopva belemártotta ujját az általam készített torta krémjébe.
- Csak hitelesítettem az ujjlenyomatommal - rántotta meg vállait, majd gyorsan lenyalva ujját közelebb lépett hozzám - nyugodj meg, minden rendben lesz!
- De nem! Mi van, ha valaki véletlenül elmondta neki? Vagy ha nem veszi be a fedősztorit? És ha kedve sem lesz eljönni?
- Már megint túlgondolsz mindent - szakított félbe, s kezeimből kikapta a "Happy Birthday" felirat lufiból készült betűit - Innen átveszem, te menj készülődni, végül is le kell nyűgözni a szülinapost! - kacsintott rám.
- Ezzel arra célzol, hogy így nem nyűgözném le? - mutattam végig elnyűtt, otthoni ruháimon és laza kontyomon tettetett sértődöttséggel, ám Robert arcát meglátva hamar kitört belőlem a nevetés.
- Csak...menj már!

•••

- Meglepetés! - egy először teljesen sokkolódott, majd hatalmas mosollyal tarkított arccal találtuk szembe magunkat ahogy Oscar kinyitotta lakásom ajtaját, és szinte az összes barátjával szembe találta magát.
- Te jó ég - kikerekedett szemekkel nézett végig az egész társaságon, s mielőtt bármi mást mondhatott volna, az emberek egytől egyig kezdték "boldog szülinapot" szövegekkel, és ajándékokkal letámadni.
Mosolyogva néztem, ahogy a fiú mindenkivel vált pár szót, folyamatosan nevetve,  én pedig akkor tudtam, hogy számomra mindennél többet jelentett őt boldognak látni, s bár ez az érzés már akkor megvolt bennem, mikor először találkoztunk, most jöttem rá igazán, milyen is végtelenül szeretni egy embert.
- Lana - kisebb elbambulásomból egy kedves ausztrál akkcentus zökkentett ki, mire gyorsan felé is fordultam, kuncogva.
- Na, kihíreskedted magad?
- Nagyon vicces - forgatta meg szemeit játékosan, majd arca hirtelen komolyra változott - te szervezted ezt?
- Részben igen, de Levia és Robert nélkül nem sikerült volna, nagyon sokat segítettek úgyhogy inkább nekik köszö - mondatomat félbeszakítva a fiú nemes egyszerűséggel magához rántott, forró ölelésbe vonva engem, karjait derekam köré fonva, fejét vállamon pihentetve.
- Szeretlek.

Happy birthday to the sweetest person being (as you showed me today! ) ❤

Sziasztok!
Hát igen, long time no see, de őszintén megmondom, mostanában alig alig írok, egyszerűen nincs motivációm hozzá, annak ellenére sem, hogy imádom csinálni.

Pár napja dolgoztam ezen és igazából fogalmam sem volt, hogy mi lesz belőle, vagy egyáltalán kirakom e, de pont ma befejezve az utolsó pár mondatot gondoltam kapóra jön a szülinapi szál, hiszen kedvenc aussie-m pont ma ünnepli huszadik szülinapját. 🥳
Remélem tetszett nektek, és igyekszem mostmár "visszatérni", bár nem ígérhetek semmit!
És, így a végére, nyugodtan írjatok pilótákat, akikkel szívesen olvasnátok novellát☺

ly all,

T❤