Aliz sietős léptekkel tartott visszafele a szántók, és a termőföldek irányában, nyomában a szolgáló lánnyal. A dolgok menete kezdet egyre furcsábbá válni és már végkép nem értett semmit.

Gondolataiba temetkezve észre se vette, hogy Írisz viselkedése megváltozott.

A lány szorosan mögé bújva, próbálta eltakarni az arcát. Fekete füleit hátra csapta, mint mikor legelső találkozásukkor. Félt. Aliz idegesen körülnézett, hogy vajon mi válthatta ki a lányból, de nem látott semmit, ami veszélyre adott volna okot. Az úton is csak két nő közeledett feléjük, az egyik egy fiatal sidhe lány volt, páratlanul szép arccal. Vörös göndör haját kendővel fedte el, míg a másik egy kifejezetten alacsony, kövér nő, barnás bőrrel, kócos hajjal és hegyes fülekkel. Kezében sarlókkal igyekeztek a földekre, de ahogy tekintetük találkozott Alizéval, arcukon egyből gúnyos mosoly bontakozott.

- Lám-lám, a kiscica, és a híres nagykövet. –szólalt meg először a barna nő, hangján tisztán érződött a megvetés.

Aliz jelzet Írisznek, hogy ne álljon meg, de a vörös hajú sidhe útját állta. Végignézve rajta gyönyörű arcán tisztán látszott az undor. Meg se próbálta elrejteni.

- Undorító ember. – sziszegte gyűlölettől ittasan azzal felhördülve leköpött a földre. Aliz mozdulatlan arccal, válaszra se méltatta. Az árvaházban már ennél nagyobb megaláztatást is át élt, ez már meg se kottyant neki. Viszont már elege volt és nem vágyott másra, mint csendre, frissítő teára és talán valami édességre. Ha visszaérnek a várba talán meg is kéri Íriszt, hogy szerezzen neki. Már szólni akart, hogy induljanak mikor meghallotta a nőt.

- Nem megmondtuk már, hogy neked nincs semmi keresni valód közöttünk. A te fajtádat nem látjuk szívesen, úgyhogy ha jót akarsz, takarodj el! – mordult az öreg nő Íriszre, aki maga előtt összekulcsolva kezét leszegte fejét.

- De én nem.... – szipogta Írisz alig hallhatóan.

- Nem vagy más, mint a két legmocskosabb lény fattya! – üvöltötte a barna nő.

Aliz vállai megfeszültek, pupillája összeszűkült, ahogy hátrafordulva észrevette, a lány kerek arcán lecsorduló könnyeket. - Írisz. –súgta. Szeme előtt megelevenedtek régi emlékei, ahogy kiskorában az árvaházban élő gyerekek csúfolták. Félre lökte a vörös hajú lányt.

- Mégis mit képzel! – lépet Írisz elé védelmezően. – Ez a lány semmi olyat nem tett, amiért rászolgált volna. Azt viszont, hogy honnan származik, senkire nem tartozik, főleg nem ilyen önelégült bányarémre. Vagy talán azt hiszi, szó nélkül hagyom, hogy egymagához hasonló aljanép így beszéljen vele? – kiabált Aliz kikelve magából. - Ez a lány keményen dolgozik, rá szolgált, hogy itt élhessen.

Szavai meghökkentették a nőt, akinek a tekintette elhűlt, ahogy a felbőszült lány szikrázó szemébe nézett. Majd méreg futva végig testében, megszorította sarlóját és vicsorogva felkiáltott.

- Velem így egy semmire kellő ember nem beszélhet! –azzal meglendítette a sarlót. Aliz behunyva szemét ijedten maga elé emelve mindkét kezét, hátra lépet. A sarló egy fémes hanggal kísérve fel csikordult. Óvatosan kinyitva szemeit látta, hogy egy vékony penge állította meg közvetlen a feje felett.

Körülötte mindenki megrökönyödve meredt a mögötte álló alakra. A vörös hajú felismerve a férfit sietve meghajolt.

–Tharandiur nagyúr. – mondta alázattal.

Aliz, nem mert hátra nézni mégis egész teste remegett, ahogy magán érezte a férfi éles vizsgáló pillantását.

- Mégis mit jelentsen ez? – fagyos szemei az idősebb nőre szegeződtek, aki azonnal eldobva sarlóját bocsánatért esedezett. - Nem tudjátok, hogy ez az ember követként érkezett az Összetartozás ünnepére? Ha bántódása esik, a népe mindent elkövet, hogy meg torolja!- fenyegetően oldalra lendítette a kardját, mire a két nő riadtan hátra léptett.

- Sajnálom, nem tudtuk, de ez a lány....- kezdett bele a nő, de látva, hogy a férfi figyelmeztetően felvonta a szemöldökét, jobbnak találta csendben maradni.

- Azonnal tűnjetek el.- hangja félelmetesen nyugodt maradt, ahogy intett a nőknek, akik hajlongva hálálkodtak, majd amilyen gyorsan csak tudtak, eliparkodtak az istálló irányába.

- Köszönöm. – felelte még mindig megszeppenve Aliz, de mikor a férfi felé fordult, megrökönyödött. Tharandiur fenyegetően túlzottan közel állt hozzá. Akárcsak a fenevad, amely becserkészve áldozatát ugrásra készen vár. Csak most figyelt fel mennyivel is magasabb nála, még a válláig se ért fel. Megpróbált hátrálni tőle mire szorosan megragadta a karját. Aliz felszisszent, mire a férfi engedett a szorításon.

- Megsérültél? – kérdezte nyersen és mikor Aliz megrázta a fejét, felsóhajtott, de ekkor különös illat csapta meg az orrát. Beleszagolva a levegőbe enyhe éget szagot érzet, ami hamar el is illant ezért nem fordítva neki nagyobb figyelmet, visszatért a lányhoz.

- Legközelebb feszélyezd a nyelved! – hajolt közelebb Alizhoz. - És ha lehet, kerüld a figyelmet, akármennyire is nehezedre esik. – elengedve Alizt, visszacsúsztatta hüvelyébe kardját és további szó nélkül ott hagyta őket.

- Ez mekkora egy...- fortyogott magában Aliz, ahogy, figyelte a férfi egyre távolodó alakját. Szinte már bánta, hogy egy pillanatig is aggódott érte. Sehogy se értette, hogy miként vált a segítőkész csuklyás idegenből hirtelen egy ennyire dölyfös, kellemetlen alak.

- Köszönöm. – hallatszott váratlanul Aliz mögül a halovány hang.

- Nem tartozol nekem köszönettel. – fordult meg Aliz még mindig prüszkölve. Karjait összefonta maga előtt – Tharandiur mentett meg mindkettőnket.

- Nem. – rázta meg a fejét. - önnek tartozom hálával. Helieatus úrfin kívül még soha senki se állt ki értem.

Alizt egyáltalán nem lepte meg ez a hír. Csak arra tudott gondolni, vajon milyen élete lehetett a váron kívül és egyáltalán van -e családja, vagy bárki, akinek hiányzik. Ekkor megértette. Helieatus nem véletlenül őt jelölte ki mellé szolgálónak.

- Akkor ezek szerint, mégse különbözünk annyira. Írisz meglepetten billentette oldalra a fejét, míg ibolyaszínű szemei kíváncsian csillogtak.

– Az én helyzetem se volt rózsásabb.- vallotta be. - Az árvaházban mindig egyedül voltam és a többiek folyamatosan csúfoltak. Mivel apám hat évesen küldőt el úgy hívtak „ A megunt játék". –nem tudta, hogy miért mondja el mindezt a lánynak és befejezve mondandóját kissé meg is bánta, hogy így kitárulkozót előtte. Eddig még senkinek se mondta el ezeket.

- Viszont most már tényleg menjünk vissza, már kezdek éhes lenni. – váltott témát, siettetve a haladást, Alizt. És ezzel senki se vette észre, a két apró foltban megpörkölődött fűszálakat az úton.