Ahogy az ódon szárnyas ajtók nyikorogva bezárult mögöttük, a katona levette sisakját. A nála közel másfél fejjel magasabb férfi, Tharandiurral egyidős lehetett. Kifejezetten vonzó, kedves arcú. Kócos ezüstős fehér haja, és napbarnított bőre kiemelte obszidián fekete szemeit, ami a többiekével ellentétben nem őrizte a ragadozókéhoz hasonló ívet, valamint keskenyebb hegyes fülei lágyabb vonalban végződtek. Bal fülében széles ezüst fülgyűrűt viselt rajta egy ágaskodó griffel, akárcsak mellvértjén.

- Mondhatom nagy szerencséd volt odabent. Hosszú ideje te vagy az első ember, akit szívéjjel látnak. – vezette le egy ablaktalan csigalépcsőn. Nem csak a külseje tért el a többiekétől, de az akcentusa is. Tharandiuréval ellentétben nem csenget olyan tisztán és volt benne valami nyerseség, amitől úgy tűnt, mintha nem az anyanyelvén beszélne.

- Hogy érted? – nyögte ki Aliz gondolkodás nélkül. Minden megtett fok egy újabb megpróbáltatás elé állította.

A férfi meglepetten pislogott rá. –Nem mondta volna?- egy pillanatig tétovázott. - Az erdő tiltott terület az emberek számára. Ha Tharandiur nem kezeskedne rólad, akkor akár az a csinos kis torkod is bánhatta volna.

Aliz nagyot nyelve, a torkához kapta kezét. A férfi egyáltalán nem viccelt.

– Ugyan-ugyan. Most már megnyugodhatsz, nem fog bajod esni, hacsak el nem kóborolsz mellőlem. – nevetett fel, de Aliz egy cseppet se érezte viccesnek. Leérve a lépcsőn balra egy szűk folyóson haladtak tovább. A folyosókat itt már nem díszítették faragások se festmények, csak a hideget ontották magukból. Aliz még jobban megborzongott, mire összehúzta magát.

Még mindig nem értett semmit. A józan esze vadul harcolt a látottakkal és a realitással. Még az is megfordult a fejében, hogy mindez csak a mocsárgáz szarkasztikus játéka, és jelenleg valahol az erdő mélyén fekszik, eszméletlenül.

Elérve a kő folyosó végéhez, a konyha nyitott ajtajához értek. A férfi megállt és hagyta, hogy Aliz sandán belessen az ajtó mögé.

A levegőben édes illat terjedt a kemencékből és hatalmas üstök forrtak a tűz fölött. A széles asztalokon zöldségeket és húsokat aprítottak, felettük fémedények lógtak.

Mikor meglátta a személyzetet elképedve, szinte leeset állal figyelte őket. Az alakok megszámlálhatatlan méretben-formában kavarogtak előtte kötényeikben. Akkora volt a sürgölődés, hogy senki se vette észre őket.

- Ez elképesztő. – suttogta Aliz elámultan.

- Úgy meredsz rájuk mintha életedben nem láttál volna Faet! – derült fel a férfi a lány reakciója láttán.

- Mert nem is! – vágta rá, szemét le se véve a személyzetről. – Ahonnan én jöttem a Faek nem is léteznek.

- Pedig garantálhatom, hogy ennél elevenebbek nem is lehetnénk... - hajolt közelebb Alizhoz éles mosolyt villantva, mire egy pillanatra megdermedt, és fülelni kezdet.

Hirtelen mozdulattal, kezét a lány derekára fonta, és maga mögé rejtette. Tenyerét szorosan szájára tapasztotta. Aliz kétségbeesetten próbált szabadulni. Rúgott, karmolt és mikor készült beleharapni a férfi kezébe, az pisszegve csendre intette. Az ajtó közvetlen közelében egy csapat szolgáló vonult el, hangosan cseverészve és mikor meglátták, az ajtó mögött lévő katonát lelkes mosollyal üdvözölték, majd tovább haladtak. Mikor megbizonyosodott róla, hogy nem vették észre a lányt, elengedte. Aliz védekező állásban hátratántorodott a falnak.

- Maradj az ajtó mögött, jobb, ha még nem látnak meg. Különben te leszel a főfogás.– bökte oda, és azzal belépett a konyhába. Aliz zihálva lerogyott a zöld szőnyeggel borított földre. Már képtelen volt tovább állni, a lába lüktetett a fájdalomtól.

A férfi egy szolgálóval tért vissza. Aliz mikor meglátta, elhűlten meredt a fiatal lány macskaszerű füleire. Alig lehetett tizennégy -tizenöt éves. Fekete hosszú haja lágyan takarta bájos, szívformájú arcát. Szemei ibolyás kéken ragyogtak a férfi mellett, viszont mikor meglátta Alizt mandulavágású pupillája összeszűkült, füleit pedig hátra csapva, hátrált. Aliz megmert volna esküdni, hogy a lány, fújót hangon rámorgott. Akár egy rémült macska.

- Várj Írisz. – húzta vissza a katona. – Ő nem olyan. A neve Aliz és az erdőn túlról érkezett. Ugye tudod ez mit jelent?

A macskaszerű lány bólintott, majd félszegen pukedlizett.

- Üdvözlöm kisasszony, a nevem Írisz Lavaria.

Aliz le se tudta venni a szemét, a macskáéhoz hasonló fülekről. Keze megmozdult, hogy megérinthesse, de az utolsó pillanatban meggondolta magát.

- Nagyon örülők a találkozásnak. A nevem Aliz Lawrence. – barátságos mosollyal próbálta utánozni a lány pukedlijét, a legkisebb sikerrel. A katona halkan, köhögve nevetett rajta, míg Írisz furcsállva figyelte, hatalmas ibolya szemeivel.

- Még csak nemrégiben érkezett hozzánk, és ahogy láthatod tudása az udvari etikettről... nos elégé hiányos. Sichiria szeretné, ha gondoskodnál róla itt léte alatt és felkészítenéd.

A férfi visszafordult Alizhoz.

- Az itt tartózkodásod alatt ő lesz, a személyes szolgálod. Kérlek, bánj vele, tisztelettel. – hajolt meg, majd megfogta Aliz csuklóját és csókot lehelt kézfejére. Indulás előtt viszont idegen nyelven oda súgott a szolgáló lánynak. - Kísérd a nyugati szárnyba, egyenesen Tharandiur lakosztályába. És légy vele nagyon óvatos, még nem tudunk róla semmit.

- Ahogy óhajtja, Nagyuram.

Aliz ezalatt úgy érezte magát mintha egy elvarázsolt középkori világba csöppent volna, ahol most ő a bajbajutott lány, aki a segítségre vár. De tényleg azt akarja, hogy kimentsék?

- Kérem, jöjjön velem kisasszony. – fordult Alizhoz a szolga, és maguk mögött hagyták a férfit, mikor egy másik folyosóra kísérte. Ahol díszes spirális faragások és plafonig érő tükrök lógtak a falakon. Aliz se villanyvezetéket se lámpákat nem látott csak üres fáklya tartókat. Mégis a fény még az ablaktalan folyosókat is elérte. Alaposan figyelve rájött, hogy mindezt a tükrök elrendezése tette lehetővé.

Lenyűgözve fordult vissza az előtte sétáló lányhoz.

Nem volt kifejezetten magas, talán még nála is alacsonyabb lehetett. A réteges lila szoknya ellenére, tisztán kivehető volt karcsú, táncosokéhoz hasonló alakja. Ehhez párosuló vékony vállai és egérke hangja, törékeny egyben ártatlan külsőt kölcsönzőt neki. Viszont a szemei... mint egy bestiáé.

- Mond Írisz, ha nem bántalak meg vele, te milyen Fea vagy?– kérdezte Aliz zavartan, és megnyújtva lépteit a lány mellé sietett.

Írisz idegesen összerezzent a kérdés hallatán.

- Én... – dadogta. Alsó ajkába harapott, aztán mély levegőt vett. – Én egy... félvér vagyok.

- Félvér? – csodálkozott Aliz.

- Igen, az apám egy ember. – válaszolta olyan hangon, mintha ez a világ legnagyobb bűnének számítana, de mielőtt folytathatta volna, egy nagy faragott ajtóhoz értek. Írisz kitárva maga elé engedte. Aliz egészen elámult a fényárban úszó lakosztály láttán. A nappalival egybekötött dolgozószobát kissé ásatagul, mégis elegánsan rendezték be. A velük szemben lévő iratokkal megrakott dolgozó asztal mögött, hatalmas ablak fedte be a kőfalat. Előrébb egy teleszkóp állt, egy kopott zongora társaságában. A falakon faragott könyvespolcok sorakoztak, tökéletesen passzolva a bútorokhoz. A lakosztály két oldalán, további ajtók nyíltak. Írisz a jobb oldalt lévő ajtóhoz kísérte Alizt.

Az ajtó mögött megbúvó hálószoba felülmúlta a nappali látványát. A széles faragott ágy akkora volt, hogy hárman négyen is könnyűszerrel elférhettek volna rajta. A bútorokat egytől eddig aprólékosan dolgozták ki, legkülönösebben a gardróbot és a fésülködő asztalt. Aliz tetszését mégis a díszes ólom ablakhoz párosuló hatalmas erkély nyerte el.

- Kérem, helyezze kényelembe magát. A fürdőt baloldalt találja, nyugodtan fürödjön, le addig hozok ruhákat, és kötszer a lábára. – mutatott szerényen a gardrób melletti egyszerű ajtóra, majd sietősen meghajolt és távozott.

Aliz magára maradt.

Végre csend vette körül, és a zavaros események folyama egy pillanatra megállt, és időt adott neki feldolgozni a történteket. Hogy is tudná egyszerűen feldolgozni? Nagy lendületet véve kisétált az erkélyre. Ismét látni akarta a völgyet. Egyszerűen nem tudott betelni a látványával.

Egészen kicsi kora óta álmodozott erről a helyről. És most itt állt álmai világában. Ettől a tudattól ugrálni támadt kedve örömében, de akkor eszébe jutott.

Az egyetlen dolog, ami összekötötte múltjával elveszett. A kicsi piros táskája, amit még anyjától kapott. – Biztosan Tharandiur sátrában maradt. -A férfira gondolva összerándult a gyomra. Nem értette, ha a helytartó fia, akkor mégis miért kellett fegyveres katonáknak erőszakkal visszarángatniuk.

Elindult a fürdő irányába, levéve kabátját az ágyra dobta. Zsebéből a takaróra hullott a tőr, amit még a tábortűznél csent el. Gondolva, hogy még hasznára válhat gondosan elrejtette a matrac alatt, miután végzet belenézet az öltöző asztal tükrébe. Borzalmas látványt nyújtott. Kedvenc tavaszi ruhája cafatokban lógott rajta, míg bronz szőke haja, sártól összetapadva simult fejéhez. Az arcára rászáradt kosz mögött sötét kékeszöld színű szeme megviselté vált. Nem bírva tovább nézni a látványt, sietve vetette be magát a fürdőbe.

A fürdőt apró csempékkel rakták ki, amik együtt sellőket, fókákat, és bálnákat elevenítettek meg. Kádat viszont egyáltalán nem látott, csak egy közel méteres mélyedést, amibe három lépcsőfok vezetett le. A fal melletti kis párkányon illóolajok, és apró tégelyekben folyékony szappanok sorakoztak. Velük egy vonalban tátott szájú bronz állatfej állt ki a falból. Aliz akárhogy kémlelte, sehogy se tudod rájönni mi célt, szolgálhat, és mit ábrázolt. Mintha valamiféle gyík és bálna keresztezése lenne. Közelebb lépve végig simított rajta és az állat feje ledőlt, szájából pedig víz tört elő.

Egyszerűen felnevetett és sietve levetette sáros ruháit, majd belevetette magát a vízbe. Teljesen elmerülve élvezte, ahogy a nyugalom átjárja az egész testét.