- Szóval te és Jungkook? - mosolyog pimaszul Jin. Egy cseppet elpirulok, majd bólintok egyet halvány ajakgörbülettel az arcomon és oldaltáskám pántját szorongatom. - Aranyosak vagytok.

- Köszi. - biccentettem, majd a vasútállomásig csendben sétáltunk. Nem tudtam mit mondani, csak végig izgultam. Még visszafordulhatnék, de nem fogok megfutamodni. Tudom kell az igazat mindennel kapcsolatban. Megvettük a jegyeinket a pályaudvaron majd leültünk és vártunk. - Jóban vagy a..szüleiddel? - kérdeztem kíváncsian Jintől. Meglepetten pillantott felém, majd halkan felsóhajtott, talán kicsit gondterhelten.

- SzüleiNK. - javított ki, mire csak lesütöttem szemeimet. Én nem ragaszkodom ehhez a megnevezéshez, hisz az "anyám" csak megszült, aztán eldobott magától, miközben az apámnak sem kellettem. - Másodszor pedig nem is tudom. Néha úgy érzem igen, néha viszont nem.. - rázza meg a fejét - Egy dolog miatt.. - motyogta maga elé.

- Mi az? - kérdeztem vissza azonnal.

- Itt a vonat. - kelt fel, majd nem is válaszolva nekem pattant fel a járműre. Halkan felsóhajtva hajtottam le a fejemet és utána eredtem. Nem akarom máris elveszíteni, mert szerintem nem jutnék vissza a sulihoz. Túl sokat sétáltunk, hogy a városba jussunk. Leültünk egy kis kabinba, csak ketten. - Aludj nyugodtan. Jó pár óra, mire odaérünk. - mosolyodott el kedvesen. Bólintottam, bár nem voltam fáradt. Lehunytam szemeimet elfeküdve a bőrülésen, majd halkan szusszantam egyet. Vajon milyenek lesznek?

Nem is tudom mikor lehetett, amikor Jin rázogatni kezdett. Akkor ezek szerint mégiscsak bealudtam. Kezével jelzett, hogy keljek fel, mivel a következő megállónál szállunk. Azonnal ideges lettem és a gyomrom összezsugorodott. Egy kisebb város volt, ahol végül leszálltunk. A távolba pillantva hegyeket vettem észre. Elég messze lehettünk az iskolától. Meglepetten szűkítettem össze szemeimet. Kevés ember lakhat itt, hisz a házak is már idősnek néztek ki. Végig szorosan Jin mögött, vagy mellett baktattam, nagy szemekkel nézelődve. Tekintetem ide-oda kapkodtam az ismeretlen utcákban és fejben igyekeztem megjegyezni az utat, bár kétlem, hogy gyakran fogok erre járni.

- Lakik itt egyáltalán valaki? - nevettem fel kínosan, hajamba túrva.

- Igen. A szüleink meg még páran. - rázta fejét kuncogva. Ezután inkább nem szóltam semmit. A hely csak azért volt ijesztőbb, mert sokan néztek minket az ablakokból, de az utcára senki nem jött ki. Mintha féltek volna. Nagyot kellett nyelnem, hogy magamba fojtsam a rengeteg felsorakozott kérdésemet. Kisebb túránk után Jin megállt egy régi, de mégis otthonos kis ház előtt. Felpillantottam rá, ő pedig a kulcsát kereste fejvesztve, mégis izgatottan. Szóval ez az.. Ide születtem volna, ha én lettem volna az első gyerek.. Bár én nagyon szerettem Jiwooval és Minsooval lakni. Csodás szülők. - Nem jössz? - biccentett a ház fele Jin egy féloldalas mosollyal. Ajkamba harapva bólintottam, majd beléptem az ajtón. Levettem a cipőmet és félénken álltam bátyám mellé.

- J..Jin? - hallottam meg egy női hangot, majd közeledni kezdett. Szívem a torkomban dobogott és azt hittem kidobom a taccsot annyira izgultam. Azt hiszem még sosem voltam életemben ennyire feszült és szégyenlős, mint most, ebben a pillanatban. - Jin! - lépett be a nő mosolyogva. Amit elsőre észrevettem, hogy orra ugyanolyan, mint az enyém.

- Szia anya! - mosolyodott el bátyám boldogan, majd egy szoros ölelésben részesítette a nőt, aki vonakodva viszonozta. - Elhoztam.. - suttogta halkan. A nő azonnal felém kapta a tekintetét és vigyora kiszélesedett. Szemei sötétbarnák voltak és nem hazudok, ha azt mondanám, valóban gyönyörű volt. Haja felkötve volt a feje tetejére és homlokát egy féloldalas frufru takarta. Ruhája hétköznapi volt.

- Taehyung! - kiáltott fel és azt hittem elájulok. Ha most ennyire örül nekem, akkor miért hagyott el akkor? - Megvan minden? - kérdezte Jintől, aki hevesen megrázta a fejét. Pólóm alját zavartan gyűrögettem. Megint nem vagyok elég?

- A könyv nincs nála. - magyarázta Jin. Könyv? Milyen könyv? - Beviszem addig. - ekkor elkapta a karomat, majd elkezdett rángatni a sötétedő folyosón.

- Hé! Áuu ez fáj! Engedj el! Mit csinálsz? - rúgkapáltam és a kezét karmolgattam. Kacsója felém lendült és egy emberes pofont adott nekem. Arcom oldalra bicsaklott, szemeimbe könnyek gyűltek és értetlenkedni kezdtem.

- Most ezt..miért? - kérdeztem halkan és folyni kezdtek krokodilkönnyeim. Szabad kezemmel elkezdtem kutakodni a táskámban, telefonomat keresve, de az nem volt benne. Elvehette miközben a vonaton aludtam.

- Ó fogd már be rinya gép! - forgatta meg szemeit, mintha már órák óta csak hisztiztem volna. Ijedten néztem arcát, majd belökött egy fura szobába. Minden tiszta füst volt. Köhögni kezdtem és azonnal megfordultam, hogy elhagyjam a helyiséget, de rám csapta az ajtót. Kétségbeesetten kezdtem el sírni hangosan és az ajtót vertem, mintha megbolondultam volna. Az erőm egyre fogyatkozott, ahogy a köd a szervezetembe került. Lábaim megremegtek, szédülni kezdtem és remegő kezeimet testem mellé engedtem vissza. Ezután minden elsötétült és egy hangos csattanással a földre estem.

Úgy fél óra telhetett el, amikor megéreztem, hogy felemelnek, majd beleültetnek egy fotelba. Szemeimet lassan nyitogattam és fel se fogtam mi történik. Egyszerűen semmi erőm nem volt. Még az ujjaimat se tudtam mozgatni, csakis pislogásra voltam képes. Pupilláim hatalmasak voltak, ajkaim közül kifolyt egy kis nyál is. Teljesen kába voltam, viszont a szoba már kitisztult. Észrevettem, hogy előttem áll három személy. Mindhárman engem bámultak érzelemmentesen.

Jin

Az "anyám"

És egy férfi, aki hasonlított Jinre és kicsit rám is, így bizonyára ő az "apám".

- Na végre! - csapta össze tenyereit bátyám. Ekkor vettem csak észre, hogy eléggé fura ruhában van. Ismerős köpeny volt rajta. Túlontúl ismerős.

Ahogy végignéztem rajta és próbáltam emlékezni, hirtelen eszembe jutott egy variáció. A látomásom.. A fiú, aki a falamra írt a szegény macska vérével. Neki is ugyanilyen köpenye volt..

- Hallasz? - csapkodta meg a pofimat nagy kezeivel. Nyálamat visszanyelve pillantottam fel szemeibe félve és bólintottam egyet. Szóval az Átkok könyve tőle óvott. Előle kellett volna menekülnöm, én hülye meg megbíztam benne. - Akkor kezdhetjük. Ne aggódj nem fogsz tudni hazudni, ugyanis a füst, amiben te szépen pihentél, televan igazság szériummal. - mosolygott betegesen. Szemeimet lesütöttem. Ha nem nyitom ki a számat, akkor talán sikerült magamban tartanom a számára fontos információkat.

- Magatokra hagyunk. Szép munka Jinnie. - puszilt a nő a fiú hajába, aki csak csillogó szemekkel figyelte a büszke szülőket. Szinte láttam rajta, mennyire boldog is volt ettől a kis dicsérettől. De ez mire jó nekik? Mit akarnak tőlem?

- Szóval akkor.. - tördelte ujjait, majd elém húzott egy széket. Annyira boldog lett hirtelen. - Gyere mesélek egy kicsit. Gondolom ezernyi kérdésed van. - mosolygott féloldalasan. Fejemet makacsul elfordítottam tőle és körmeit a bőrfotelbe mélyesztettem idegesen. - Vannak látomásaid, igaz? - kérdezte közelebb férkőzve hozzám. Akaratlanul is kicsúszott a számon a válasz.

- Igen.

- Akkor mutatok pár dolgot, csakhogy megtudd, miért is vagy most itt és, hogy mi kell nekem valójában. - ezzel pedig megfogta a kezemet. Még kezdő vagyok, így nem tudtam kontrollálni az erőmet. Szemeim kiakadtak és mindent láttam, amit csak megmutatott nekem.

____________________

Hát igen.. Jin kicsit más lett, mint akinek eddig mutatta magát.
Vannak kérdéseitek esetleg, amikre szeretnétek választ kapni? 🤔