binsung (stray kids) | 2267 szó | slice of life, depresszív/angst, karácsonyi ajándék csak nektek (meg magamnak), boyxboy, amúgy happy ending | röviden: Changbin és Jisung között akkora feszkó növekedett, hogy elfelejtették, hogy igazából egymásnak vannak teremtve, éppen ezért nem beszéltek, de aztán mégis, a karácsonyra hivatkozva összehozza őket a sors újra

Szerettem volna találkozni vele még utoljára az idei évben. Azt hittem, hogy december előtt helyre tudjuk hozni azt, amit mindketten elrontottunk. Azonban most egy nappal az ünnepek előtt, úgy éreztem, hogy talán mégsem lesz ebből a vágyálomból semmi.

Lassan három hónap telt el azóta, hogy nem kommunikálunk egymással egy apró kis baklövés miatt. Nem tudom már, hogy melyikünk hibázott, de elég sok ideig magamat okoltam, főleg amiatt, hogy a többiek által mondogatott, tök egyértelmű kérdést nem tettem fel rendesen és lényegre törően. „Többet érzel irántam, mint kellene?" Vagy csak szimplán kinyöghettem volna azt a tipikus „Szeretsz?" mondatot, de valahogy sosem jött a számra.

Az volt velünk a baj, hogy egymást hibáztattuk. Jisung mérhetetlenül féltékennyé vált akkor, mikor barátkozni kezdtem az új munkahelyemen. Kibaszottul nehéz volt egyedül ismeretlenek között, de nem tudta ezt felfogni. Nem tudta elfogadni, hogy társaságra van szükségem munka közben, hogy túl tudjam élni a napokat. Nem akarta, hogy rajta kívül mással is szóba álljak. Nem szerette, ha kimozdultam céges összejövetelekre (ritka volt, mert otthonülős vagyok). Közös lakásban éltünk, vagyis az én tulajdonomban volt - azaz én takarítottam, ő pedig kuplerájt hagyott hátra maga mögött. Szerettem a rendet, mégis beengedtem őt azzal a kikötéssel, hogy befejezi a sulit, és mellette megszedi magát pénzzel, és azonnal megy is. Na, meg az otthoni állapotok miatt nem akart sosem hazamenni, ezért felajánlottam neki a szabad szobát azután, hogy már nyolcadik alkalommal éjszakázott nálam.

Eredetileg szeptemberben költözött volna ki, mivel sikeresen nekikezdett a felsőoktatásnak, és lett elegendő spórolt pénze ahhoz, hogy közelebb költözzön az egyetem épületéhez. Ezzel együtt hivatalosan is leszakadt volna a családjától, de ahelyett, hogy szépen felavattuk volna az új légkört és a bútorokat, utcákat, helyeket, egy heti veszekedést vittünk végig, aminek az lett a vége, hogy még csak egymásra sem néztünk.

Nem voltunk együtt, mégis úgy éreztem, hogy ő a másik felem, aki éppen annyira ért meg, amennyire nem tudom kiismerni magamat. Szinte szinkronizálva éltünk, kiegészítettük egymást, mint akik tényleg egy ideje össze vannak nőve. Befejeztük egymás mondatait, kitaláltuk a gondolatainkat, eljártunk a másik elé, amint végzett a suliban/munkahelyen. A másikat helyeztük önmagunk elé.

Talán besokalltam, ugyanis sosem voltam az az igazi szociális fajta ember. Ő viszont mindenben tökéletes akart lenni, túlontúl örömet okozni, mindent megadni. De miért? Miért pont nekem?

A mai napom azzal ment el, hogy a baráti körében utána érdeklődtem, mivel otthon (a családjánál) már két teljes hónapja nem mutatkozott. Így tudtam meg, hogy másik városba költözött, és ennek köszönhetően indultam el a megadott címre.

Nem voltam lelkileg felkészülve a találkozásra, de tényleg akartam, hogy újév előtt megbeszéljük, áttárgyaljuk a kapcsolatunkat, ami kialakult közöttünk. Megérdemelte, hogy bocsánatot kérjek (azt hiszem), és talán egyszerűbb lesz számára az, hogy tovább lépjen. Nagy valószínűséggel elkezdett utálni, mert azt egészen jól csinálta mindig is, minden nehézség nélkül, bárkit.

Harmadik csengetésre megjelent az ajtóban. Kócos hajjal, melegítőben, és értetlen kifejezéssel az arcán. Egy olyan utca volt ez, amiben apró sorházak voltak, egy szintes, utcafronti bejárattal. Hozzá illő volt, apró, de szép.

– Changbin? – nézett nagyokat a mogyoró színű szemeivel, mint aki szellemeket lát. Idétlenül álldogáltam, nem tudtam, hogy kezdjek bele. Sosem voltam igazán a szavak embere.

– Szia Jisung – köszöntem neki először, mire felkapta a földről az egyre csak zuhanó állát. Tanácstalanul lépkedtem egyik lábamról a másikra, és éreztem, hogy egyre csak görcsöl a gyomrom. Nem mozdultam előre, mert nem szerettem volna ráerőltetni magamat, esetleg megijeszteni. – Tudom, hogy utálsz jelenleg és semmi keresnivalóm itt, mégis eljöttem, mert nem tudlak kiverni a fejemből.

– Hát igen, azért elég jóban voltunk... – értett egyet csendesen, arra célozva, hogy jogosan nem tudtam még elfelejteni őt, majd kíváncsian összefonta a mellkasán a karjait. Perzselt a kutató tekintete, amit egyenesen a mellkasomnak szegezett. – Mit szeretnél?

Egy nagyon keserves sóhaj hagyta el a számat. Összekulcsoltam az ujjaimat, és tördelni kezdtem a porcokat. Körbenéztem, hogy egyenesbe jöjjenek a gondolataim, érzelmeim. A kérdése visszhangzott a fejemben, amire nem tudtam pontosan a választ.

– Tudod, Jisung, nekem borzalmas bűntudatom van amiatt, hogy nem tudtam viszonozni azt a sok mindent, amit nekem adtál – kezdtem bele nagy nehezen és nyögtem ki azt, ami igazán nyomta a lelkemet. Hálátlannak éreztem magam már a kapcsolatunk kezdete óta. Olyan embernek tekintem magam, aki nem érdemelte meg a törődést, mégis megkapta.

– Changbin... Nem azért voltam kedves veled, hogy viszonozd – mondta szemforgatva, majd értetlenül széttárta a karját. A hangja élesen szólt, amitől kicsit feszélyezettnek éreztem magam. – Szerinted én nem gondoltam magam adósnak? Csak törleszteni akartam, hiszen egyszer úgyis leléptem volna.

– Értem – motyogtam a bajszom alatt alig hallhatóan. Megráztam a fejem, és hátrálni kezdtem. Jisung közben becsukta maga mögött az ajtót, talán bíztatott, hogy nem fog hátat fordítani és bemenni, így nekem sem kell távoznom. – Akkor jó. Az még jobb, hogy nem kérdeztem meg azt, amit anno úgy éreztem, hogy meg kell... Ne haragudj a rossz élményekért, és bocsi a zavarásért.

– Mit akartál kérdezni? – kapta ki a lényeget egy hamar a mondandómból. Nem hagyta, hogy sarkon forduljak, amit igazából szívesen megtettem volna. Némán marasztalt, így én is maradásra kényszerítettem magam. Nem futamodhattam meg, ha már eljöttem idáig. Magyarázkodnom kellett, még önmagamnak is.

– Túl rendes voltál, mintha imponálni szerettél volna. És így, tudod, azt az érzést keltetted bennem, hogy meg akarsz felelni nekem, azért, mert... bejövök neked? – nyögtem ki nagy nehezen az értetlen mondókámat. A karácsonyi, piros-fehér ajtódíszt kezdtem bámulni mögötte, hogy ne kelljen a szemébe nézzek. – De javíts ki, mert valószínűleg mindenki tévedett, aki erre gondolt.

– Nem – válaszolta tömören. Tekintetével került engem, aminek mélyen legbelül örültem. Talán ő sem volt kész arra, hogy megszokottan, elveszve bámuljuk egymás szemeit. – Az igaz, hogy kedveltelek, de nem akartam megvenni a véleményed. Amúgy is túl jóban voltunk ahhoz, szinte legjobb barátok, nem illet volna elrontani olyan hülyeséggel, minthogy bevallom, miket érzek. Meghát egyértelmű volt, hogy te amúgy sem akarsz még csak látni sem. Vagy igen?

– Miket éreztél? – dobtam vissza neki a labdát, hogy ne csak ő kérdezősködjön itt velem kapcsolatban. Utolsó mondatát figyelmen kívül hagytam, mivel alaptalan volt a feltételezése. Azt bevallom, hogy nem mindig sikerül a tetteimet egyensúlyba hoznom a szavaimmal, de sosem merült fel bennem, hogy önerőből kerülni akarom. Majdnem részemmé vált, mindig is kíváncsi leszek bármilyen vele kapcsolatos dologra. Azt is tudni akartam már akkor, mikor megláttam az ajtóban az alakját, hogy hová tűnt a leszivatott, szőke hajkoronája, ami helyett most sötétbarna volt. Iszonyú jól mutatott rajta, csak így a szín elütött a valódi szénakazalétól, amire az állapota igencsak hasonlított.

– Nem akartam, hogy más is foglalkozzon veled.

– Konkrétabban csak magadnak akartál? – javítottam ki sebesen, kicsit értetlenül, mert furán hangzott a mondata. Messze álltam már tőle, majdnem a járda úttest felőli részén, pár centire a forgalomtól (ami nem volt nagy).

– Nem esett jól, hogy mással is jól tudod érezni magad – vallotta be a száját elhúzva. Láttam rajta, hogy vonakodik, vajon még mit mondjon és hogyan tegye. Éreztem, hogy elharapja minden mondat végét, mintha lenne ott még valami, csak éppen nem tudja megfelelően a nyelvére hívni.

– De ez nem arról kéne szóljon, hogy jól érezzük magunkat? – kérdeztem vissza a szemöldökömet ráncolva. Nem is értettem meg a kiakadását, hiszen a munkahelyi „jól érzem" magam távol áll attól, amit Jisung társaságában éreztem. A céges állapotok mesterségesek, és csak azért alkotjuk meg a munkatársaimmal, hogy egyszerűbben végig vigyük a napokat. A durva 8 órát.

– Azt akartam, hogy csak velem érezd jól magad – rázta a fejét kicsit szomorkás arckifejezéssel. Barna haja az arcába lógott, eléggé megnőtt már a szokásoshoz képest. (Ez van, ha nem vágom neki.)

– Jól éreztem. – Bizonytalanul közelebb araszoltam hozzá, hiszen feltűnt, hogy egyre inkább a járdaszegélyt pásztázza a cipőm mögött húzódva. Akkor szokott lefelé bámulni, ha nagyon maga alatt van vagy mérges, esetleg elkeseredett. Valahogy sejtettem, hogy önmarcangolásba kezdett, és gondolatban már veszekszik és mindenért magát okolja. – Túl jól, Sungie...

– És ez volt a baj? – kapta fel a fejét a földről, és a szemében könnyek kezdtek gyülekezni. Végre találkozott a tekintetünk, aminek köszönhetően éreztem, hogy szikra futkározik a gerincemen. Az a bizsergő érzés, ami annyira de nagyon hiányzott, amit csak és kifejezetten az ő közelsége váltott ki belőlem megannyi alkalommal. – Ezért lett eleged belőlem és a sok hülyeségből, amit neked akartam adni?

– Tudod, hogy nem szeretem, ha költenek rám!

– De együtt éltünk! Magamra is költöttem – motyogta elhalóan, szinte már szakadozva. Éreztem, hogy apróra zsugorodik a gyomrom a könnyei láttán. Kínzó volt végignézni, hogy szenvedve harcol a könnyeivel, nehogy tényleges sírásba kezdjen. – Ránk.

Gondolkodás nélkül léptem hozzá és öleltem magamhoz jó szorosan, mielőtt még én is sírni kezdtem volna. Muszáj voltam valahogy lenyugtatni és éreztetni vele, hogy már itt vagyok, és nem is szándékozom elmenni. Rövid időre meglepettséget véltem felfedezni a testbeszédéből, aztán megkönnyebbülve szorított magához ő is. Egy ideig csendben ringattuk egymást, míg arra lettem figyelmes, hogy elkezdett havazni az égbolt.

Kuncogtam egy sort magamban, hiszen Jisunggal a tél volt a kedvenc évszakunk. Imádtuk a fehér tájat, és szerettem a havat az arcába, ruhája alá passzírozni. A rázós hideg életre keltett, igazából nem is bántam meg, hogy komolyabb ruhatár nélkül (azaz kabát nélkül, csak egy vastagabb pulcsiban), igencsak lengén jelentem meg, így legalább érezhettem a telet, az egyre csak gyűlő hópelyheket magamon. A hőmérséklet zuhanásának köszönhetően nem érzékeltem a többi fájdalmat, ami bennem lappangott.

– Sajnálom – mormogta a nyakamba egy időintervallum elteltével, már azt hittem, hogy hátának cirógatásával sikeresen elaltattam. A hajában már olvadni kezdtek a fehér pelyhek. – Bejössz?

– Hát ezt én kellett volna kérdezzem – utaltam a kérdés másik értelmére (bejövök-e neki), mire csak zavartan elhúzódott tőlem. Apró pír jelent meg az arcán, amit igazából okozhatott a hideg is, de biztosra tudtam, hogy ezt én váltottam ki belőle. – De igen, persze. Örömmel megnézem belülről is az új otthonodat.

Kitárta nekem az ajtót, s kíváncsian besétáltam. Egyből a nappaliban kötöttünk ki, ami mellett jobbra az apró konyha bújt meg. Szépen el volt rendezve minden, otthonosnak, kedves, meleg és kényelmes lakásnak tűnt. Egy - nem valódi - kandallóban képernyő által vetített lángok lobogtak, aminek köszönhetően elkezdtem felmelegedni, és úgy éreztem, hogy olvadok.

– Szép. Neked való – utaltam arra, hogy milyen apró helyiségek voltak velünk szemben. A falak világos színűek voltak, néhol pedig megmutatkozott a sárga tégla, vagy kő hatású csempe. Átoldalaztam a konyhába, ahol az egyik polcon vizslatni kezdtem a dekorációt, s feltűnt az egyik közös képünk, amit még középiskolában csináltunk első évünk végén.

– Nélküled nem annyira érzem magam otthon – motyogta a hátam mögött zavartan, mire megpördültem a tengelyem körül. A nappali boltívében álldogált, éppenséggel egy fagyöngy alatt. Látszólag nem volt fogalma arról, hogy mindkettő boltívet így díszítette ki, nekem viszont ez elegendő löket volt ahhoz, hogy a legendának és szokásoknak megfelelően járjak el.

Kettőt sem kellett lépnem, azonnal előtte teremtem, és apró hezitálás közepette hajoltam az ajkaira. Finomak, igencsak puhák voltak a párnácskái, pont olyanok, amilyennek képzeltem őket. Az immáron barna hajú fiatal meglepődött, kereken három másodpercig lefagyott, de amint megérezte a derekára kúszó tenyereimet, azonnal felengedett. Karját a nyakamba fűzte és ujjait a hajamba túrta. Intenzív csókváltást hajtottunk végre, ugyanis úgy csókolt vissza, mintha az élete múlott volna rajta. Izgatottan, szinte remegve szorított magához, és harapdálta az alsó ajkamat, ezzel jelezte, hogy bejutást kér a számba a nyelvével. Megadtam neki ezt az apró örömöt a számmal, ami igazából nekem nagyobb boldogságot okozott. Vad táncot vívó nyelveink és egyre csak csatázó ajkaink kezdték elfogyasztani a rendelkezésre álló levegőnket.

Ziláltan váltunk el egymástól. Jisung sietve, remegve, rettegve az arca elé emelte a hajamból kihúzott kezét, hogy ne lássam, mennyire vörös színűvé változtatta a csókunk. Én sem voltam különb állapotban, ismeretlen érzések kezdtek úrrá lenni rajtam. Jó érzések. Nekem is égett a fejem, túl kimelegedtem, és szerettem volna megismételni az előbbi dolgot minél hamarabb.

– Fagyöngy van fölöttünk, mielőtt kérdésekkel bombáznál – jelentettem ki gyorsan, és örültem, hogy van mivel megmagyarázni a tettemet. Jisung lassan leengedte az arca előtt csúfkodó kezeit, így végre rálátásom lett a piros pofijára.

– Ez nem ad magyarázatot arra, hogy így lekaptál – kötötte az orromra sértetten, majd indult volna tovább, hogy elmeneküljön a szobájába vagy valahova messzebbre. Nem tudtam pontosan, hogy mi merre van, mi is a terve, de ismertem annyira, hogy tudjam, szeretne eltűnni a szemem elől. Villámgyorsan a keze után kaptam, hogy megakadályozzam ezt, és visszafordítottam magam felé.

– Remélem, hogy sok fagyöngyöt akasztottál ki – közöltem vele játékosan, majd a derekára helyeztem a karomat és gyengéden magamhoz húztam. – Vagy mi lenne, ha kihagynánk a fagyöngyöket?

– Changbin, nem hiszem, hogy úgy cselekszünk, ahogy kéne.

– De hiszen kedveltél, és azt hiszem ettől ijedtem meg – vallottam be hirtelenjében, ezzel megleptem még saját magamat is. Kedvesen a tenyereim közé fogtam az arcát, és kényszerítettem, hogy rám vezesse az ide-oda cikázó tekintetét. – Vagyis az ijesztőbb volt, hogy azt éreztem, én is kedvellek?

– Miért csak most mondod? – sóhajtotta megadóan, majd karját a testem köré fonta és ölelésbe vont. – Azt hiszem, hogy én sem tudtalak még kiverni téged a fejemből...

Szelíden mosolygott rám, mire nekem is egy apró mosoly keletkezett a szám sarkában. Csókot nyomtam a homlokára, és karjaim közé zártam a vékony testét. Gondolataim között lebegett az kép, hogy magamévá teszem őt a nappaliban lévő alig három személyes kanapéján. Ám türtőztettem magam és hamar elhessegettem az ilyesféle foszlányokat.

Jisung mindenféle előjel nélkül megcsókolt, pedig elég messze álltunk a díszítőelemekkel teli boltívektől. Már száradásnak indult fekete loboncomba fűzte ujjait, és erőszakosan húzta arcomat a sajátjához. Elégedetten hümmögtem egy sort, majd állát megragadva oldalra billentettem a fejét, hogy közelebb tudjunk férkőzni egymáshoz; hogy a nyelveink szabad utat kapjanak mindenféle akadályok nélkül.

Kezdtem magam úgy érezni, hogy kifogtam az aranyhalat azzal a húzásommal, hogy megjelentem itt. Bár még ezernyi dolog van, amit meg kell beszélnünk, mégis elindultunk valamilyen ösvényen. Újra és együtt, ahogy kezdtük. Biztos, hogy magyarázatot fogok követelni az elmúlt hónapokra, hiszen minden jel arra utalt, hogy nem töltött az új lakásban hosszabban időt. Szokásához híven társaságot kereshetett, a hiányomban pláne... De most már itt vagyok, s ha kell, becsomagolom, hogy a karácsonyfa alá tehessem. Vagy egyszerűbb lenne az ágyra dobni és kicsomagolni?