xesol (toppdogg) | 1326 szó | angst, boyxboy, félig-meddig vicces, e/1 | röviden: Xero dj-ként dolgozik, ami nem tetszik az anyjának, így valahogy az utcán köt ki a párnáival együtt, de nem mer a legjobb barátjához menni, akiről kiderült, hogy meleg

Rettenetesen tombolt kint a vihar. Fákat csavart ki a helyéről a szél, autókat és szemetet sodort magával az utcákon. Dörgött, villámlott. Az emberek félve húzódtak menedékbe a csapadék elől, ami szinte ömlött az égből. Melyik hely lenne megfelelő az eső ellen, ha nem a Siebzehnte? A klub jele a 17' volt, de egyértelműen németül kellett kiolvasni, hiszen a tulajdonos is Németországból származott.

Sok ember fordul meg itt, pedig nem nagy az egész helyiség. Nem nagy szám, haha, csak tizenhét. Egy kisebb luxusvilla nappaliját teszi ki, amiben található egy körbár a közepén, minden sarokban kanapék és meglehetősen kényelmes ülőhelyek. Nyugatnak helyezkednek el az illemhelyiségek, és keletnek van egy színpad, ami fellépőknek van fenntartva.

Nagyon zajos volt a ma este, hiszen megtelt a klub a menedékbe kényszerülő emberekkel. Volt közöttük anyuka, apuka, de még nagyszülő is. Persze a kölkök sem maradhattak el, hiszen a család legfrissebb tagjaiként mindenhová magukkal cipelték a szülők. Bár kiskorúakat hivatalosan nem lehet beengedni, főleg nem csecsemőket, ma éjjel kénytelen voltunk kivételt tenni. Az egyik apró gyermek eszeveszettül bömbölt a vihar miatt, még a szájába nyomott cumi és kezébe adott csörgős játék sem csillapította a sírását. Alig bírtam gyógyszerrel és zajcsökkentő fülessel tompítani az idegrendszeremet. Nagyon irritáló volt! Minden este használt eddig a pirula, de most valahogy nem jöttek össze a mellékhatások. Ha nem esne az eső, be se tenném ide a lábam a dohányfüst és a részeg emberek miatt. De sajnos muszáj, ugyanis itt dolgozom, ez a nyári munkám. Vannak olyan csodásan rossz napok, mint a mai, amikor is a tartalék generátorról kell az egész klubot működtetni.

Késő éjjel volt, mikor vége szakadt a viharnak és csillapodott kint a szél tombolása. Indultam, úgyse érek haza szombat hajnal révén. Meglehetősen fáradt voltam, hiszen a lelkemet is kidolgoztam az embereknek, hogy ne unatkozzanak, amíg várják az ég kitisztulását és a majdnem hurrikán odébállását. Ritkán esik meg az ilyen, leginkább akkor, mikor a főnökömnek nincs pénze fellépőt hívni és én lépek fel. Sőt, most nagyon nagy volt a zűrzavar, mivel a tömeg nem akart lenyugodni. Féltették a szaros kis életüket. Így történt meg hát, hogy benyomtam egy mixet a kis keverőpultomon, és kiálltam a színpadra egy mikrofonnal, mivel más nem volt hajlandó megmozdulni és oldani a feszültséget. Amolyan tartalék vagyok - mint a generátor -, aki vagy a bárnál kiszolgáló vagy pedig pincér. Igazából kidobó embernek jelentkeztem, de kiröhögtek, mivel túl magas és vékony voltam ahhoz a feladathoz.

A buszon, ami hazafelé vitt, alig voltak emberek. Nem is csodálom, hiszen a felhőszakadás miatt mindenki a jó meleg otthonában csücsült és chillezve bambulták a sorozatokat a tévén. Bárcsak én is ott lennék! A sofőrön és rajtam kívül összesen ketten ültek, de még így is hangos volt az éjszaka. Megőrülök ettől a hangzavartól! A buszon periodikusan zörgött valami, ami kibaszottul zavaró volt a fülemnek.

A késő éjjel az nálam hajnali kettőt jelent, amit persze anyám nem igazán szívlelt. Nem szereti, ha nem vagyok otthon vagy hogy idegeneknek próbálok a kedvében járni. Pedig ő még akkor sincs otthon, mikor én igen. Ironikus. Ő persze egész nap távol lehet. Jobb is nem látni, hiszen ahányszor találkozom vele, az orromra köti, hogy egy senki vagyok. Nem hazugság. Nem esett az alma messze a fájától. Vicces, hogy pont egy olyan nő mondja meg nekem, hogy mi vagyok, aki másokat elégít ki. Igen; bár nincs nagy szakmám, igazából nem is vagyok hivatalos előadó, és nem is nevezhetem magam sikeres fellépőnek, hiszen, amit csináltam eddig a színpadon az nem más volt, mint zenekeverés, meg egy kis kornyikálás. Nem nevezem magam semmi másnak, mint zenelovagnak. Mondjuk anyám csak csövesnek hív, aki szakadt ruhákban mászkál és a fején folyamatosan fejhallgató van. De rajtam legalább van ruha...

Nem is emlékszem, hogyan történt, hogy anyám kirakott a házából. Oké, érthető volt, hogy élősködő voltam számára, de azért mégiscsak a gyereke lennék. Legalábbis voltam. Hiszen aznap késő éjjel olyan gyorsan kapkodtam össze a cuccomat, ahogy csak tudtam, és még úgy se sikerült mindent összepakolnom. A laptopomat gyorsan bedobtam az egyik táskámba, mellé töltőt, a telefonomat, néhány papírt, a dalszövegírós füzetemet, egy párnát, plusz a hátamra terítettem egy pokrócot. A másik táskába gyorsan az összes – leginkább összes – ruhámat begyömöszöltem, s mire pislogtam egyet, máris a házunk előtt találtam magam kizárva. Egy óriási pofon nyomával az arcomon. Otthon nélkül. Anya és család nélkül. Az ágyam nélkül. Szinte az életemtől megfosztva.

Most pedig itt állok a legjobb barátom lakása előtt. Ő volt az első és utolsó lehetőségem. Választásom sem volt, csak az, hogy az utcán éjszakázom. Ahhoz pedig nem volt hangulatom. Még a végén összetűzésbe kerülnék egy csövessel. Azt pedig nem akarom, nem akarom halálra ütni, mert felidegesített mondjuk a folytonos motyogásával vagy a talált ételmaradványok csámcsogásával. Nem akarom a börtönben végezni. Nem fogom az apám útját járni.

Lehet, hogy bunkóság így rátörni, egyetlen egy szó nélkül. De akkor mégis minek adott nekem is kulcsot az ajtójához? Talán csak azt akarta, hogy többet legyek nála, ami valahogy nem jött össze. Igazából elhanyagoltam az utóbbi időkben, de nem véletlenül. Én akartam, teljesen jogosan elhanyagolni. Azok után, amiket megtudtam róla, időre volt szükségem, hogy feldolgozzam. Sok hét kellett, míg hozzászoktam a gondolathoz, hogy a legjobb barátom a férfiakhoz vonzódik. Hülye buzi, csak a közelembe férkőzött, hogy bármikor magáévá tehessen. Legalábbis ez járt a fejemben napokon keresztül.

Végül rá kellett jönnöm, hogy a hét év barátságunk alatt egyszer sem próbálkozott nálam. Nem adott semmiféle jelzéseket arra, hogy ő meleg lenne. Rendes volt hozzám meg minden, még a börtönbe is bekísért, hogy meglátogassam az apámat. Támogatott, mindig ott volt mellettem. Szörnyen nyomulós volt, mindig kérdezett, érdeklődött, de sose hagyott szóhoz jutni. Azonban ahogy teltek az évek, sok időt kezdett el tölteni egy bárban, aminek azonban csak a nevét volt hajlandó elárulni. Egyszer viszont nem jött el egy megbeszélt találkozónkra, így kénytelen voltam felkeresni a szóban forgó szórakozóhelyet. Hát őszintén szólva, lehet, hogy nem kellett volna. Láttam, ahogy meg akarják erőszakolni a nála kétszer nagyobb, durva férfiak.

Szörnyű érzés kerített hatalmába, ahogy felidéztem lelki szemeim előtt a fájdalomba torzuló arcát, összepréselt ajkait, könnybelábadó szemeit, csapzott világosbarna haját. Bűntudat járta át a lelkemet és a testemet, amiért nem érkeztem azon az estén a megfelelő időben. Már jóval benne voltak, a buliban is.

Hezitálás nélkül mozdultam és ütöttem le a rajta heverő férfit, akit meglepetésként ért a támadás. A két testőre is megilletődve állt pár másodpercig, aztán megindultak felém. De én gyorsabb voltam, megragadtam a földön heverő nadrágra hasonlító rongyok egyikét, majd kézen ragadtam a barátomat és elfutottunk. Bár ő félig fel volt öltözve, mégis frusztrálva éreztem magamat, ahogy csupasz felsőtestére néztem.

Amint elhagytuk a lebuj kétszárnyú bejárati ajtaját, és a csendes utcára estünk – szó szerint –, levettem a kabátomat és a mögöttem loholó fiú vállára terítettem. Azonnal összegörnyedt a bőrkabátom súlya alatt. Azt hittem, hogy még a végén térde rogy a lábam előtt.

– Miért nem ellenkeztél, baszd meg? – kérdeztem Hansoltól ordítva, ideges voltam. Felemelve a fejét rám nézett, kinyitotta a száját, hogy mond valamit, de végül néma maradt. Helyette megrázta a fejét és lesütötte a szemét. Még mindig a kezemet szorongatta. Csendben állt mellettem és csak nézte a kezünket. Kikerekedtek a szemeim, mikor megölelt, a könnyáztatta arcát a mellkasomba fúrta. Pár percig csak csendesen tűrtem, vártam, hogy elengedjen. De nem tette, helyette zokogásba kezdett.

Lassan, gépiesen emeltem a karjaimat a dereka köré. Simogatni kezdtem a hátát, hogy megnyugodjon. Egész testén remegés futott végig, ahogy megérezte biztonságot nyújtó ölelésem.

– Ha akartam, akkor se tudtam volna. Nem láttad, hogy mekkorák voltak? – duzzogva, szinte sértetten hámozta ki magát a karjaimból. Sötétszürke szemeivel az eget fürkészte. Biztos voltam benne, hogy nem akart a szemembe nézni. Ezek után én se mernék senki szemébe nézni. Bíztatóan a vállára tettem a kezemet.

– De, baszki, pont, hogy láttam! Mire van a hangod? Nem tudtál volna segítségért kiabálni? – Idegesen megráztam a vállát, hogy végre rám emelje tekintetét, hogy rám fókuszáljon az égbolt helyett. Világos haja kócosan lógott a szemébe. Hirtelen homlokon csapta magát és kimondta: – Csak, hogy tudd, baszd meg, direkt volt minden. Azért nem álltam ellen... mert a testem nem tudott ellenállni! Mert meleg vagyok, érted?!