changlix (stray kids) | 1180 szó | university for fun, slice of life, little angst, coffee shop au | röviden: Felix beérvén az egyetemre, rádöbben, hogy a Világ nem túl nagy ahhoz, hogy elbújjon benne, ígyhát lerészegedik, majd sikátorokban tántorog

Miután Felix leerőltetett a torkán egy nagyobb pohár instant rament, rájött, hogy eredetileg nem is volt éhes. Hiába, hogy a gyomra korgott egészen a kisboltig, ahol vette az ételt, egyáltalán nem érezte, hogy enni szeretne.

A kasszás nő kicsit sem nézte hülyének, mikor kikönyörögte - megint -, hogy had melegíthesse meg a mikróban a kaját, merthát ő melegen szeretné elfogyasztani. A néni eleget tett a kérésének, bár eléggé fura fejet vágott közben. Felix azonban csak mosolyogva fejet hajtott és kirohant az utcára. Az egyetem előtti padon szokott ebédelni, ez a mai nap sem volt másképp.

– Jó étvágyat, Felix – ordított oda neki egy ismerős arc kifelé haladva az egyetem udvaráról. Woosung volt az, Heejung váltótársa, aki a szőkéhez hasonlóan pénzügyet tanult.

– Köszi, Woosung hyung – ordított vissza megszokottan a srác, majd folytatta a citrommal ízesített szénsavas ásványvíz ivását. A torka benedvesítése után egy jóízűt hümmögött, majd hátradőlt a padon, és élvezte a jóleső napsütést.

Ez néhány percig tartott, hiszen jelzett a telefonja, hogy öt perc múlva ott kell legyen az előadóteremben.

Nagyot sóhajtott; az indulás sosem volt az erőssége. Sőt, egyenesen utált valaminek nekikezdeni, mert félt, hogy nem megfelelően fejezi be. Lassan feltápászkodott a padról, félvállra kapta a hátizsákját, ami eddig mellette hevert a földön, majd megindult a kapu irányába.

Az egyetem órási volt, ahogy az várható a nagy, hírhedt Szöuli Intézményrendszer egyik létesítményétől. A többi épülethez hasonlóan, ennek is nagy udvara volt, két kollégiummal - a lány és a fiú hallgatóknak külön - meg egy nagy sportcsarnokkal.

Kívülről letisztult volt, a sárga szín és a vörös tégla uralta az egészet. Az ember nem tudta levenni a szemét a kimagasló tornyokról, a díszített ereszekről, a barna cserépről. Kétségtelen, hogy az építmények között is csodának számított. Igazi legenda, hiszen egykor a hadsereg szorgos katonáinak adott helyet, de megörökölte az Alkormányzó a telket, így annak a valahányszoros ükunokája a jelenlegi Igazgató.

– Izgi – motyogta az orra alatt Felix, ahogy felidéződtek az emlékei az egykori, azaz középiskolai történelem órákról. A tanára belevaló volt, a történelem iránt érzett szeretetét szinte akarata ellenére akasztotta rá a diákjaira. A szőke barista nem volt túl jóban a tantárggyal fiatalabb korában, azonban ez az elképesztő tanár megértette és meg is szerettette vele. Kár, hogy az alig ötven éves férfi elhunyt néhány évvel ezelőtt.

Mikor beért az aulába - a két és fél méter magas bejárati ajtón áthaladva -, megcsapta a tudás illata. Mindig ezt érzi a levegőben; a könyveket, a poros polcokat, az emberek vágyait, s egyszerre a gyötrelem és az akarat illatát. Meg némi könnyet, viszont nem tudni, hogy öröm- vagy bánatkönnyek. Egyetemista társai szorgalma gyakran ráveszi őt is az igyekezetre, hogy na, akkor ez a szemeszter jobban fog sikerülni, de sosem lesz belőle semmi.

Nem olyan ember, aki hamar feladja, inkább csak megunja a próbálkozást. Belefárad az egymás után történő bukásba.

– Lee Yongbokot is látni errefelé? – szólt így egy a hang a semmiből, amely kirángatta a szőke egyre negatívabb gondolatmenetéből. Vele szemben, a folyosó túlsó végéről érkezett a hang egy magas, szintén szőke srác szájából.

– Jesszus, Youngjae, ezer éve nem láttalak – lepődött meg a barista, és amint a fiú közelébe ért, szoros ölelésbe vonta. – Te is beiratkoztál?

– Ja – válaszolta tömören a félig koreai, félig amerikai fiatalember, majd kedvesen megpaskolta rég nem látott barátja hátát. – Ez a harmadik hetem itt, tökre tetszik a hely. A professzorok mindig rendesen elmagyarázzák az anyagot, legalábbis akkor, ha kérdezek. És hát ismersz, folyamatosan kérdezek.

– Persze, tudom. Lelkes hallgatónak tűnhetsz a szemükben, pedig csak egy mindenre kíváncsi srác vagy, aki akarata ellenére is mindenbe beleüti az orrát – nevette el magát Felix - másnevén Yongbok -, majd bólogatva nézte a másik reakcióját. Igaza volt, Youngjae ilyen, mindent tudni akar. Régen is mindig kotnyeleskedett.

– De miért nem láttalak még az egyetem területén? – kérdezte a félvér srác, ráncolta a homlokát és tényleg nem értette, miért pont ma találkozott az egykori barátjával. – Én tényleg minden nap itt vagyok. De te?

– Huh én... nekem ma felborult egy kicsit a rendszer – magyarázkodott Felix, majd eszébe jutott a reggeli baklövése a kávézóban. – Egyébként milyen órára mész?

– Számvitel – mondta borzongva Youngjae, és benyitott a terembe a tőle magasabbb srácnak az oldalán.

– Lenyomoztad az órarendemet, vagy mi? – viccelődött Felix suttogva, miközben felbaktattak a lépcsőn, hogy elfoglalják a szabad helyeket.

Ahogy a padok között masíroztak, Felixnek egyre inkább összeszorult a gyomra. Túl sok minden tért el a tegnapi naptól. Ezekkel az új dolgokkal alig tudott megbirkózni.
A fejét lefelé szegte, mígnem megpillantott egy ismerős arcot. Azokat a sötét szemeket, amelyek elkápráztatták és egy másik univerzumba repítették.
A fekete hajú fiú elkapta a fejét a mellette ülőről - ugyanaz a magas srác, mint reggel -, és Felixre nézett.

A szőke baristának kihagyott egy ütemet a szíve. Azt hitte, menten összecsuklanak alatta a végtatjai, amint megpillantotta a kedves mosolyát. Azonban nem történt meg a bukás, mert Youngjae maga után vonszolta, majd néhány paddal messzebb helyet foglaltak.

Nem tudott másra gondolni, csak azokra a szemekre, selymes fekete hajra és az ajkaira. Biztos volt benne, hogy puhák, nagyszerű érzés megcsókolni őket.

– Ez meg mi volt? – kíváncsiskodott Youngjae, türelmetlen volt, mert már két éve nem látta gyerekkori barátját. A szemeiben Felix mindig is egy törékeny srácnak tűnt, aki megannyi titkot cipel a hátán, és senkire sem akar támaszkodni. – Hahó?

Semmi válasz. Felix bambult a semmibe, csillogtak a szemei, s mintha még a nyála is folyt volna a szája szélén.

A félvér feladta a próbálkozást. Tudta, hogy veszett ügy az egész. Általában, ha Felixet valami elkápráztatja, az évekig meg fogja mozgatni a fantáziáját. Csak éppen arra nem gondolt Youngjae, hogy a barátja milyen erotikus világot alkotott meg a fejében.

Így telt el néhány óra. Youngjae hurcibálta a néhány hónappal idősebb srácot az előadásokra, de mikor eltért az órarendjük, kénytelen volt magára hagyni. Akkor ébredt fel Felix az álmodozásból, mikor az előadást tartó professzor elindított egy kisfilmet az anyaggal kapcsolatban. Felkapta a fejét, és meglepődöttségében majdnem leesett a székről.

– Jól vagy? – érdeklődött a három székkel arrébb ülő lány, akinek aggódó arca bűntudatot keltett Felixben. Némán bólintott, majd próbált figyelni az előadásra. Persze az óra végére rájött, hogy ez már régen nem a számvitelről szólt, pedig azt hitte, hogy még mindig ugyanazon az előadáson ült.

Mire ténylegesen észhet tért, leszállt az égen uralkodo égitest. A Napot váltotta sokkal nyugodtabb testvére, s rejtélyes félhomályba borította az egész várost. Este lett, s a Hold volt az egyedüli fényforrás az utcákon.

Lee Felix úgy gondolta, hogy nem árt, ha betér egy bárba és iszik néhány sört. Az ivászat perceken belül meg is történt, csak a végére nem igazán emlékezett már arra, hogy mit és mennyit ivott. Az alkohol kesernyés íze undorral töltötték el, mégsem tudott leállni vele.
Szédelegve bár, de még berúgás előtt megpróbált kibattyogni a helyiségből. Kisebb-nagyobb sikerrel jött össze, és majdhogynem magára haragított egy férfit, akinek véletlenül nekiment. Kifelé menet beugrott egy friss, mégis idegen emlékkép, amiben egy lánnyal beszélget az egyik teremben. Nem ismerte a lányt, azt sem tudta, mit beszéltek, de elkapta a rosszullét.

Megbotlott, azonban időben meg tudott kapaszkodni az egyik oszlopban. Miért vannak itt oszlopok? Körülnézett, és rájott; nem lát semmit. A szeme elé tárult a végtelen sötétség.

Nem látott jól, szinte semmit, de érezte, hogy valaki közeledik hozzá. Halk, egyenetlen léptek zaját hallotta, amik egyszer csak abbamaradtak.

– Van ott valaki? – kérdezte a sötétbe merészkedő idegen ijedten. Eleve nem akart áthaladni ezen a sötét sikátoron, de annyira haza akart már érni, hogy bevállalta a rövidebb utat, akármibe is kerül. Azonban azzal nem számolt, hogy egy - remélhetőleg - emberrel fog itt összefutni. – Nincs sok pénzem, szóval felesleges settenkedni utánam. Kérem, ne bántson, az utolsó vizsgám eredményét még nem tudom!

A sötétben rejtőzködő Felix hangosan nevetni kezdett. Ismerős volt a hang, ami a korom feketeségből érkezett. Meglepték a történtek; nem számított ilyesfajta reakcióra vagy éppen könyörgésre.

– Nem pénzért jöttem. – A válasz egyszerűnek hatott, mégis volt benne valami furcsán borzongató.