hwanjo (oneus) | 980 szó | funny, little angst, boyxboy | röviden: Hwanwoong akarata ellenére lopott az egyik ábécéből(alias kisboltból), így ráküldték a körzetben ügyeletes rendőrt (Youngjo), akitől annyira megijed, hogy majdnem világgá rohan

Yeo Hwanwoong minden volt, csak éppen elégedett nem az életével. Huszonkettedik életévének végét taposta, és úgy gondolta, hogy már eleget tanult a Világ lenyűgöző, mégis szarkasztikus oldalából.
Szülei kidobták otthonról, amint megszerezte az érettségit, és megparancsolták neki, hogy tanuljon tovább, dolgozzon vagy bármi, de mutasson fel valamit, mutassa meg, hogy egyedül is képes valamire.

Hwanwoong egy belevaló srác volt, baráti körében az álompasi, akinek van humora, helyes, izmos és mindenekfelett kedves. A gimiben jó jegyei voltak, helytállt a sportban, és még a számítógépekhez is konyított valamennyit. Azonban az elért teljesítménye a szüleinek nem volt elegendő, ők többet akartak. Bár nem várták el tőle, hogy lépjen valamelyikőjük nyomdokába, de nagy, hihetetlenül nagy dologra számítottak a gyermeküktől.

Az első pár napban – az utcára kerülés után – a legjobb barátjánál, Dongjunál lakott, hiszen nem volt pénze albérletre. Ez körülbelül hat hónappal ezelőtt volt, azóta bekerült a Nemzeti Sportegyetemre mint tesitanár hallgató, és három mellékállásban is dolgozott: egy éjszakai bárban; egy éjjel-nappali boltban és egy általános iskolában délutáni tesitanárként.

Jelenleg a gyerekek az agyára mentek, hiszen nyolc kivételével senki sem csinálta meg a feladatokat, amiket kért tőlük a tanterv szerint. Egészen eddig birkatürelemmel elbírt ezekkel a dolgokkal, de a mai nap során valahogy akarata ellenére kezdett el lüktetni az ér a homlokán.

– Ha nem csináljátok meg, beárullak titeket a szüleiteknek, és megkérem őket, hogy csak ropival etessenek! – A szőkésbarna hajú fiatalember nem bírt a vérével, és kikelve elszólta magát tizenöt alsós gyerek előtt. A fiatalok megszeppentek egy pillanatra, mintha rosszul hallották volna, amit mondott nekik a tanáruk. Amint felfogták a szavait, szinte egyszerre tört ki belőlük a nevetés.

– Yeo tanárúr, ez egy fenyegetés akart lenni? – röhögte el magát az egyik tizenkét éves kisfiú, akinek hamar be is könnyezett a szeme az erős rángások miatt.

– Vegyétek, aminek akarjátok – mérgelődött összefont karokkal a mellkasán a tanár, majd egy nagyot sóhajtott. – Hihetetlen ez a mai fiatalság... az idősebb szava mit sem ér számotokra.

– Én igazából szeretem a ropit – emelte fel a kezét egy kislány, majd sorra egyetértettek vele a diáktársai. Hát igen, ki ne szeretné a sóspálcikát?

A csengő, ami élesen hasított bele a bizar, igencsak furcsa helyzetbe, megkönnyebbülést hozott a tanár lelkére. Nem akarta elveszíteni ezt az állást, mert jól fizettek neki, de ha továbbra is így folytatják a gyerekek, akkor panaszt fog tenni. Aztán lesz, ami lesz.

Szerencséjére ezzel az osztállyal volt az utolsó órája az órarend szerint. Nagyot sóhajtott, majd elindult a tanári öltöző irányába, hogy visszaöltözzön az utcai, azaz nem edző ruhájába.

– Ember, nem csoda, hogy nincs senkim, ha még gyerekekkel sem vagyok képes bánni – mérgelődött alig hallhatóan, majd kicsit ingerültem csapta be maga mögött az ajtót, ami nagy hanggal zárult be.

Gyorsan átvedlett, majd szinte fejvesztve rohant a kijárat irányába. Valahogy rossz érzés kerítette hatalmába, így hamar le akart lépni a helyszínről.

– Yeo úr – szólt utána egy ismeretlen hang, pont, mikor átlépte volna az iskola küszöbét. – Van egy perce?

Legszívesebben eljátszotta volna a süketet és folytatta volna az útját a kerítés felé, de egy hang a fejében megállást parancsolt. Talán csak azért, mert a látogató maga volt az általános iskola igazgatója.

Amint hátrafordult, a nyelvére jött az az opció is a válaszok közül, hogy nincs, mert igazából az idő senkié, hiszen az egy relatív dolog. Nincs elég hatalma, hogy birtokolja, sőt, még a gyerekekre sem tud hatással lenni.

– Á, üdv, Igazgató úr – erőltetett magára egy kedvesnek tűnő mosolyt –, mivel szolgálhatok?

– A perceivel – viccelődött a hatvanas éveiben járó bácsi, majd hangos 'haha' nevetésével Hwanwoong oldalába könyökölt. – Csiripelték a madarak, hogy ma jó volt a délutáni testnevelés óra.

– Igen? – fogta a fejét kínjában a srác, és inkább a földet bámulta. Hamar elfeledkezett arról, hogy az igazgató konkrétan eltörte szerencsétlen bordái végét, és csak arra tudott gondolni, hogy kirúgják a kiborulása miatt.

– Shin kisasszony egész beszédes volt, miközben pakolt az osztályban, és amint meglátott a folyosón, egyből kirohant hozzám, hogy eldicsekedhesse az élményekkel teli órát. – Az öregember megpaskolta a vállat, majd egy szelíd mosolyt villantott rá, és büszkén így szólt: – Gratulálok, csak így tovább!

Nagyra nyílt szemekkel, teljesen meglepődve állt az ajtóban Hwanwoong, még azután is, hogy az igazgató visszacsoszogott az irodájába. Mi jót tett? Jót csinált volna azzal, hogy kiborult? Ez tetszett a diákoknak? Mi az isten van a mai világgal?

Húsz perccel később már abban a kisboltban koslatott, ahol délelőttönként dolgozik eladóként. Most viszont vásárlóként nézegette az árucikkeket. Nem tudott választani a light és a zero kóla közül, így percekig nézegette az árakat, a kalóriatartalmat és azt, hogy mennyi zseton van a zsebében. Végül egyszerűen csak a sima kóla mellett döntött.

A pénztárhoz haladva megakadt a szeme néhány zacskó ropin, így megint eszébe jutott a mai tanóra, amit idegek közepette tartott kis pisiseknek. Kezébe vette az extra sósat és nézegetni kezdte, forgatta, olvasta a tápértéket (nem is gondolta, hogy ennek van olyanja), valamint megvizsgálta az összetevőket is.

Hirtelen a semmiből felbukkant az egyik diákja, aki a sor végén állt egy az anyjának tűnő felnőttel. A kisfiú észrevette a tanárát, majd integetni kezdett neki. Hwanwoong csak a szemöldökét ráncolta, és azt hitte rosszul lát, mikor feltűnt neki, hogy a két személy közeledik felé.
Nem akarta, hogy észrevegyék a ropit a kezében, így idegesen a pulcsija zsebébe gyömöszölte. Mire végzett a tevékenységgel, a kisfiú épségben a közelébe ráncigálta az édesanyját.

– Maga lenne Yeo Hwanwoong, a kisfiam tesitanára? – mosolygott rá a fiatal nő kedvesen. A srác csak bólintani tudott meglepődöttségében. – Örülök, hogy megismerhetem! Ahogy annak is, hogy ilyen nagyszerű fiatalember tartja az óráit!

– Öhm- üdvözlöm, asszonyom – húzta össze a szemét értetlenkedve, meghajolt, majd az eddig zsebében nyugodó kezét kihúzta, hogy kezet foghasson a nővel. – Ha nem bánják, most mennem kell?

– Ezt most kérdezte? – értetlenkedett a kisfiú, majd grimaszolva nézte, ahogy a tesitanára konkrétan a pénztárhoz fut, fizet, majd kimenekül a boltból.

Azonban a sikeres lelépést megakadályozta valami váratlan. Az ajtóban lévő lopásgátló szerkezet fülsiketítően csipogni kezdett, így az összes szempár a nyílászáróban toporgó és ledöbbenő Hwanwoongra szegeződött.