changjin (stray kids) | 1230 szó | christmas present for u guys, boyxboy, picit depresszív, de azért happy | röviden: az ünnepek nem mindenki számára boldog percek, leginkább Changbinnek nem, aki mindennél jobban utálja a ronda pulcsikat

A fekete hajú fiú utálta az ünnepeket; ki nem állhatta, hogy minden erőltetve van azon a pár napon. A boldogságot nem lehet időhöz kötni, egy ócska dátumhoz, és nem jön akkor, mikor szeretnénk. Ezt nagyon jól tudta, mégis, minden alkalommal egy hamis mosolyt varázsolt az arcára, hogy ezzel elhitesse másokkal; minden rendben van vele.

De azért mélyen legbelül fájt neki. Fájt, hogy hamis érzéseket kell kifejeznie. Sajgott minden végtagja, a lelke és úgy mindene, mert utálta, hogy az élet ennyire kegyetlen.

Önző,

mégis bizonytalan.

Mert hát ki izgulna azért, hogy jó ajándékot vett, mikor eleve a szeretetről kéne szóljon az egész, és nem arról, hogy mi mennyibe kerül. Ő biztosan nem, éppen ezért sosem vesz ajándékot. Utálta az egész hűhót.

Legfőképpen attól borsózott a háta, hogy összegyűlt az egész család, és teljesen őszintén, szépen mosolyogva - mint minden évben - az orra alá dörgölték a hibáit.

Pedig, ahogy a legenda mondja, ez a "szeretet ünnepe" kéne, hogy legyen. De... neki mégsem az. Egész álló nap hallgatnia kellett, hogy a rokonok a fülében csámcsognak, ordítva kommunikálnak egymással, és cikizik szerény személyét.
Minden egyes cseszett évben kap egy ajándékot tőlük, amit közösen raknak össze. Eddig volt kiskori képekből összeállított montázsvideó, gáz képekből álló fényképalbum, rózsaszín flitteres ing - pedig tudják, hogy ő mindig csak feketét visel.
Idén valami mással készültek, hiszen közhírré vált; Changbin megismerkedett valakivel, akit mindennél jobban szeret. Így azt gondolta a rokonság, hogy a fiú legnagyobb baklövéseit összegyűjtik egy "szent füzetbe", hogy majd oda tudja adni a kedvesének. A füzet borítójára felírták, "ezzel számolj, és gondold meg kétszer is, hogy ő-e a megfelelő".

Bár évek elteltével kezdte megszokni ezt a felettébb kedves gesztust tőlük, a mostani mégis szíven ütötte őt. Nem tudhatták, hogy már nem minden rózsaszín köd és boldogság a kapcsolatukban. Kapcsolat? Ugyan, ezt már nem is lehetne így nevezni. Az utóbbi időben nagyon sokat veszekedtek, mert sosem értek rá, hogy találkozzanak egymással, pedig egy albérleten osztoznak.

Szomorú ez a mai fiatalság, a vele járó fájdalmas szerelem pedig szörnyű.

A vacsora után nem bírta tovább a fiú, felállt az asztaltól és egészen a szobája ajtajáig rohant. Az ajtót remegő kézzel zárta be, és a falapnak dőlve lecsúszott a földre.

– Utálom ezt a szart! – ordította meglehetősen hangosan, annyira, hogy még a konyhában éppen falatozó nép is meghallja.
Szemeit ellepte néhány óriási, sós könnycsepp, melyek mit sem törődve a kemény oldalával, pofátlanul száguldottak végig az arcán.
Nem akart sírni. Utált sírni. Szinte mindent utált, mióta nem beszélt a barátjával.

Azt is utálta - fura, mi? -, hogy gyenge, mintha nem lenne lelke. Üresnek érezte magát, nagyon is. Nem érzett semmit, csak fájdalmat, amely vasmarokkal ejtette foglyul a mellkasát, hogy jó erősen szorítsa azt.

Miért,

ennyire

rossz

nélküle?

Changbin nem tudta a választ. Ugyan, miért is tudná. Buta ő ehhez - legalábbis szerinte -, nem értheti meg az emberi érzéseket. És ha nem értheti, az egyben azt is jelenti, hogy nem tudja viszonozni. Pedig ő tényleg, iszonyúan próbálkozott rendes társ lenni.

Ekkor a fiú olyat tett, mint minden ilyen helyzetben: megpofozta magát.

"Nem lehetsz érzelmes. Nem érezhetsz semmit. Nem tudsz érezni."

Ezek a mondatok ismétlődtek a fejében szüntelenül, melyek kezdték az őrületbe kergetni. Elgyengítették, s már remegve húzta fel a lábait, és körbeölelte térdeit, majd szomorkás arcát a térdkalácsához dörgölte.

Ne már, én miért ne lehetnék egy érző ember? – kérdezte magától remegve. Kirázta a hideg, miközben azon volt, hogy életben tartsa azt a piciny lángot, ami alig pislákolt a szívében.

Újra és újra feltette a kérdést, mégsem talált rá választ.
Félt bevallani magának, hogy ő igenis érez, mégpedig azt, hogy fáj, mérges, meg persze azt is, hogy szeretve van és szeret is. Érezte a mellkasában szétáradó forróságot, így a fájdalom gyengébb lett, aligha megszűnt létezni.

Felállt a földről és a tenyerébe temette az arcát. Nagyot szippantott a levegőből, és összeszedte az összes lélekerejét, hogy kitrappoljon a fürdőbe.

Pár hosszú perc után felfrissülve zárta el Changbin a csapot, hogy megszűnjön a víz becsapódása az amúgy is majdnem beszakadó hátába. Valamilyen furcsa okból kifolyólag szerette a jéghideg vizet. Mikor hideggel érintkezik, akkor egy pillanatra minden megfagy, szinte nem érez. Nem gondolkodik - ez benne a legjobb.

Elfelejti az összes rosszat, és csak arra koncentrál, hogy ne hűljön ki a teste. Akárcsak most.
Magára kapta élete legrondább pizsamáját - meglepő módon ezt is a rokonoktól kapta -, és rávetődött az ágyára.

A telefonja pár óra múlva jelzett, hogy üzenete érkezett. Már majdnem sikerült elaludnia, hogy végre egy olyan helyen legyen, ahol minden jó és boldog. Semmi más.

A kijelzőre nézve tudatosult benne, hogy tizenegy óra huszonhat perc van. Feloldotta a telefont, és megnyitotta az üzeneteket.
Egy harmincas, számára ismeretlen szám írt üzenetet, melyben azt kéri, hogy menjen ki az utcára.

Még, hogy ő? Ilyenkor?

Az alábbi kérdések merültek fel benne, mégis egyből mozdult. Magára kapott egy csúnya, piros-fehér csíkos karácsonyi zoknit, majd lesietett a lépcsőn az előszobába.

A kapu nyikorogva nyílt ki, ő pedig megpróbálta figyelmen kívül hagyni a zavaró hangot. Bizonytalanul lépkedett a hóban, nem akart kijönni, hiszen a szülei már nagyban húzták a hálóban a lóbőrt. Neki is hasonlóan kellett volna tennie, ha nem kapja azt a sejtelmesen hívogató üzenetet.
A kíváncsisága mindig is felülkerekedett az ép eszén, akárcsak most. Megrázta a fejét és elűzte az elméjéből a rossz érzést. Nem akart arra gondolni, hogy mi lesz, ha netán rajtakapják őt a kilógáson.

Csúszkált a jéggé fagyott havon, és már csak azzal nyugtatta magát, hogy nemsokára visszamegy a meleg szobája biztonságot nyújtó zugába; az ágyába a párnák és vastag pokrócok alá.

De akkor észrevette Őt, csupa nagybetűvel. Ott állt az utcai lámpák gyér fényében, mintha a boldog és békés Karácsony látomása volna. Changbin egy pillanatra lélegezni is elfelejtett; már nem tudta zavarni, hogy még meg sem igazította a sietősen nyakába dobott sálat, ahogyan az sem érdekelte, hogy nem cipzározta össze még a kabátját, sőt, még a bakancsa fűzői is a lábafejei körül száldostak, miközben lépkedett. És a kikandikáló ronda zoknija sem foglalkoztatta.

Megtorpant a tisztességes öt méter távoliságon kívül és bámulta a fiatalabb alakját.

– M-mit keresel itt? – kérdezte reszketve. Azt már nem tudta, hogy a hidegtől került ilyen állapotba, vagy az előtte álló srác váltotta ezt ki belőle.

– Szükségem van rád – érkezett a válasz. A mondat, amitől eddig Changbin annyira rettegett. Tudta, hogy ha ezt meghallja, egyből megenyhül a szíve - akárcsak ebben a percben -, de össze kell szednie magát.

– Ezt mondhattad volna azelőtt, hogy kirúgtál a lakásunkból – ejtette ki tettetett sértődöttséggel a hangjában a fekete hajú. Mérgesen összefonta a karjait a mellkasán, és majdhogynem elnevette magát. Sosem volt jó színész.

– Sajnálom – motyogta az orra alatt a reflektorfényben álló srác. Lassan megindult Changbin felé. – Tudod, hogy nem gondolkodom, mikor mérges vagyok.

– Egészen jól tudom, hogy mikor milyen vagy – válaszolta az idősebb leengedve a karját maga melé. – De mit akarsz?

– Téged – mondta, ahogy megérkezett a fekete hajú elé, aki alig látható, kissé visszafogott mosollyal bámult messze az utca sötétjébe. Reménykedett abban, hogy minden rendben lesz.

– Ugyanaz a válaszom: tudhattad volna, hogy mit akarsz még a múlt héten. Én nem-

A mondatot nem tudta befejezni, mert a magas srác a karjához nyúlt, és magához rántotta. Pár pillanatig bámultak egymás sötét, igéző szemeibe, aztán a hívatlan vendég a megzavart karácsonyozó ajkaira nyomta a száját.

– Hyunjin – lihegte Changbin a hidegbe. Lehelete fehér foltot hagyott a levegőben. – Ez...

– Boldog Karácsonyt, jó? – suttogta a fiatalabb a fekete hajú ajkára, hogy aztán apró puszikat nyomjon rá. -– Tetszik a pizsid. Meg a zoknid... és te.

– Kuss – suttogta Changbin nevetve, és viszonozta a csókot.