🆇︎🅰︎🆄︎🅿︎🅸︎

- Anya!- térdeltem le azonnal édesanyám mellé, aki azonban olyan gyorsan, ahogyan összeesett fel is ült.

- Margaret, kedvesem gyere.- lépett azonnal mellé az apám, és felsegítette, majd a nappali felé vezette.

- Tirsten?- néztem a bátyámra döbbenten, aki csak vállat vont, miszerint ő sem tudja mi történik éppen.

Egyszerre indultunk el a szüleink után, és egy-egy fotelben helyet is foglaltunk velük szemben.

- Anya mi történt?- erősködtem továbbra is, hiszen arra még mindig nem kaptam választ, hogy miért esett össze.

- Semmi kincsem, csak kicsit megszédültem.- legyintett felém, én pedig a bátyámra néztem, amolyan ugye te se hiszed ezt el arckifejezéssel, mire ő is megrázta a fejét.

- Anya ez nem igaz. Láttuk, hogy nem. Azok után lettél rosszul, hogy Clo megemlítette azt a levelet.

- Milyen levelet?- nézett ránk felváltva az apám is. Ez gyere jobb lesz, nem elég, hogy nem Tirsten küldte a levelet, de nagy valószínűséggel az anyám tudja is, hogy ki szórakozik velem.

- Ma reggel kapta egy levelet ajánlottan Angliából, amiben az állt, hogy nem ti vagytok a szüleim, és hogy az apám mennyire sajnálja, hogy nektek adott engem, meg hogy ezzel a levéllel valami szerződést szeg, de már nem bírja tovább, és muszáj volt neki írnia, mert huszonegy évig nem is keresett, és ez neki mennyire de nagyon rosszul esik. Meg ilyenek, de ez csak valami rossz vicc, lehet valaki a Londoni Balett Társulatból.- vontam vállat, de ezzel egy időben az apám ujjai közül kicsúszik a kristály pohár és milliónyi apró darabra hullott szét a sötét keményfa padlón. Az apró darabok úgy csillogtak, mintha maguk is csillagok lennének, és gúnyosan néztek rám, mert tudták, hogy nemsokára az én szívem is ilyen darabkákban fog hevereni a padlón a kristály drabakák mellett- Apa?- emeleten rá szürke íriszeimet, amelyek már könnyekkel teltek meg, a bátyám pedig jelenleg ért el arra a szinte, hogy semmit nem értett, ezt pedig egy halk de fájdalmas nyögéssel a tudtunkra is adta.

- Kincsem.- sírta el magát az anyám, ami csak még jobban elő hívta a passzív én, ami soha nem megy két lépésnél távolabb tőlem...

- Anya?! Apa?! Mi ez az egész?!- pattantam fel, és nem töröltem a milliónyi apró szilánkkal, melyek a lábam alatt csingeltek.

- Clotilde ülj le kérlek.- állt fel az apám is, hogy megnyugtasson. Vagyis próbálkozzon vele.

- Nem ülök le! Mi ez az egész? Hm?! Ki az a C.H.?!- fakadtak ki immár teljesen.

- Ő az apád!- sírt fel ismét az édesanyám, én pedig visszapottyantam a fotelbe, hiszen a térdeim felmondták a szolgálatot.

- Hogy mi?- suttogtam magam elé, a bátyám pedig falfehéren ült a másik fotelben.

- Ő, ő, ő

- Az apád Clotilde.- ereszkedett le a kanapéra apám.

- Ezt mégis hogy értitek?- teljesen megsemmisültem. Olyan volt, mintha a mellkasomon bébi elefántok ülnének.

A tánctanárom használta régen mindig ezt a hasonlatot, mikor a mellkasomban ragadt levegőre panaszkodtam. Már babakorom óta járok valamilyen társaság tevékenységre, és itt találtam meg a szenvedélyének a balettet is. És így jutottam el a príma balerina titulusig is, magam mögött tudva egy nagyon-nagyin támogató családot, amely a szüleimből, és a négy évvel idősebb bátyámból állt. És ez az egész hazugság lenne?

- Te nem a mi kislányunk vagy drágám.- szipogott az eddig vérszerinti édesanyámnak hitt nő.

- Vagyis nem vér szerint vagy az.- javította ki azonnal a mellette helyet foglaló férfi.

- Dehát vannak terhes fotók rólad, vannak ultrahang képek, minden van a Cloval való terhességedről.- érvelt azonnal Tristen is.

- Igen, vannak, de azokon egyikén sem a húgod van.

- HOGY MI?!

- Aznap, 2000. január 08-án két szülésre készültek, ott voltunk mi, és még egy pár, de az lehet a kórház balszerencse napja, mert nálunk a baba nem élte túl a szülést, a másik párnál pedig az édesanya hunyt el. Ezek után a férfi pár napra rá felkeresett minket a férfi a kórházban, hogy ő nem tudná ilyen emlékkel nevelni a kislányt, aki ott is volt vele a pólyában. Egy gyönyörű sötét hajú és szemű kis angyalka, akit már az első pillanattól kezdve úgy szerettünk, mint a sajátunkat. A férfi azt mondta vigyünk haza, neveljük fel, de ezért alá kellett írnunk egy szerződést, hogy nem mondjuk ezt el neked, elköltözünk, mindent megadunk neked, és mindig engedjük, hogy azt tedd, amit szeretnél.- vázolta fel lefolyó könnyekkel az apám a helyzetet.

- De ezek szerint ő szegte meg a szerződést, amit Londonban írtunk, de nem tudjuk ki ő, akkor is csak C.H.-nak hívatta magát. És mi tartottuk magunkat a megbeszéltekhez, elköltöztünk, megadunk neked mindent, amit csak tudtunk, Tristen mivel kicsi volt, nem emlékezett semmire, a nagyszüleidnek nem mondtuk, apád szüleivel nem is tartottuk a kapcsolatot. Visszajöttünk ide, Franciaországba, felvettük az én lánykori családnevem, és éltünk tovább, senki nem tudott semmit. És ez így volt jól. Kincsem hidd el, csak jót akartunk.- állt fel az anyám is, de én gyorsabb voltam, és azonnal az ajtó felé vettem az irányt, nyomomban a kis Corgimmal, akivel el is hagytuk a házat. Visszaültem az autóba, és elindultam a forgalomban.

Legszívesebben sírni lett volna kedvem. Sírni? Keservesen bőgni, inkább. De ilyenkor csak egy helyre mehetek. A város ó negyede felé veszem az irányt, ahol a mindig meseszép és tiptop ódon épületek magasodnak. Egy már jól ismert gyönyörű hagyományos francia ház elé parkolok le. Én is ilyenben élek, csak az enyém erkélyes az Eiffel-tornyra nyújt kilátást.

- Gyere Sansa. Megnézzük a nagyit.- nyitottam ki a Mini hátsó ajtaját, ahonnan ki is pattant a kis jószág, aki készségesen követett mindenféle makacskodást mellőzve.

Beütöttem a kapukódot, majd elindultam a második emelet felé a már kopottas márvány lépcsőn, ahol gyermek kormomban mindig elvarázsolt a kovácsoltvas korlát, amin most is végig vezetem a kezemet.

A megfelelő ajtó előtt megállva még lenézek a kis sárga kutyusra, aki helyet foglalt a lábam mellette, és onnan figyelte mi történik ezek után.

- Viselkedj Sansa, és ne áss ki semmit!- szóltam rá, miközben bekopogtam az ajtón, ami másodpercek múlva nyílt is.

- Clotilde, drága egyetlenem.- kapta szája elé kezét nagymamám.

- Nagyi.- nézetem rá könnyes szemekkel, mire azonnal karjai közé zárt.

- Egyetlenem mi történt? Gyere be, gyerünk mondd szépen el, mi a baj.- terelt be a nappaliba, ahol, mint mindig most is kókusz és vanília illat volt.

Miután a nagyapám meghalt, nagyi mindig a sütésbe menekült, amit én kifejezetten szerettem, később pedig a virágok is a mindennapjai részévé váltak, ami szintén nem volt ellenemre, sőt...

Szipogva, és a szememet törölgetve elmeséltem mindent a nagyanyamnak, a készségesen végighallgatott, és néha-néha zsebkendőt dugott az orrom alá, amit el is fogadtam tőle.

- Sejtettem, hogy valami nincs rendben, amikor ilyen gyorsan költöztek ide vissza egy ilyen pici babával, mint te voltál.- ingatta a fejét az idős nő.

- Te sem tudtad?

- Ugyan kérlek drágám, dehogy tudtam, de ez nem jelenti azt, hogy a szüleid nem szeretnek téged, imádtak, és még mindig imádnak.- fogta meg az ölemben pihenő kezem.

- Tudom nagyi, és én is imádom őket, de ez akkor is

- Ne, ne, ne, bele se kezd, figyelj drágám, egy jó kapcsolatban is, adni kell mindig egy második esélyt. Ez is olyan, adj nekik még egy esélyt.

- Rendben van, adok nekik. De

- Persze,- intett le azonnal- hozd fel a csomagjaid, addig én megágyazok neked.

- Hagyd csak, meg tudom csinálni.

- Ahogy én is! Hozd a csomagjaid!

- Igen is mami.- nevettem el magam, ami őt is mosolygasra késztette, már az ajtóban állok, amikor eszembe jut valami- Nagyi, legális ez egyáltalán?- úgy néz rám, mintha kételkednek abban, hogy el mondja-e nekem, amit tud.

- Nem, de amiről más nem tud.- rántott vállat- Viszont vannak francia papírjaid, britek pedig nincsenek, ezt valaki nagyon így akarta, és nem a szüleid. Mert azok hozzám jöttek volna.- egyetértően bólintottam, hiszen nagyi az egyik legjobb ügyvéd volt a városban, amíg nyugdíjba nem vonult.

Végül három óráig sütöttünk, és beszélgettünk, majd úgy gondoltam ideje lenne kiszellőztetni a fejem, így Sansat nagyira bízva indultam el a szokásos útvonalamon futni. Nem szeretek mindig más felé menni, hogy ne terelje el a táj a figyelmemet, az ütemre koncentrálok, miközben a Hattyúk tava egyik betétdala szól a fülemben, az agyamban pedig csak úgy cikáznak a szüleim körül a gondolatok, melyek miatt az arcomon versenyt futnak egymással a könnycseppek. Az egyik sarkon beforudlva azonban egy kapapé vágódik ki elém az útra, ezzel véget vetve minden eddigi gondolatomnak, mivel éppen csak, hogy sikerül megállnom, aminek köszönhetően egy sikítas is kiszalad ajkain közül.

- Caterina! Mondtam, hogy menj el innen!- hallottam egy hangot a lépcsőház felől, majd valaki át is ugotta a még félig az ajtóban ragadt bútordarabot.

- Te normális vagy?- ripakodok rá az illetőre, hiszen még mindig nem sikerült teljesen megnyugodnom. Valaki, majdnem, agyon, csapott, egy, kanapéval. Oké, ettől azért szebb halált vártam, még ha csak egy fokkal is.

- Jézusom nagyon sajnálom.- nézett körbe a férfi az utcán, mintha paranoiás lenne, és valaki követné. Biztos az a Caterina vagy ki a csodát emlegetett.

- Ja, én is.- morogtam az orrom alatt, majd ki is kerültem volna, miközben ismét szipogni kezdem a könnyeim mitt, erre azonban a férfi elkapta a karomat, mire döbbenten néztem rá- Mit akar maga?!- kiáltottam fel ismét ám most sokkal több félelemmel a hangomban.

- Jól van?- kezdett el méregtni, de mintha nem lenne józan. Na csak ez hiányzik már nekem a mai napra.

- Amíg nem akart valaki rám dobni egy kanapét, addig jól voltam.- rántottam ki a karomat a kezéből- Bunkó!- néztem rá még utoljára összehúzott szemekkel, amikből lassan de biztosan könnyek folytak le, még mindig, majd folytattam utamat a szokásos útvonalamon. De egy gondolta nem hagyott nyugodni.

Mert én őt már láttam valahol...

•🌼•

Oké, oké, kritikára van szükségem, legyen az negatív, pozitív, vagy csak megjegyzés, vélemény, észrevétel, mindent várok itt lent, hogy tudjam, min kell javítani. Ha esetleg valamit hiányoltok a történetből, vagy valamit soknak tartatok, akkor azt is nyugodtan osszátok meg velem!

Legyen mesés hetetek! És vigyázzatok magatokra!❤️

U.i.: Mindenkinek megfelel, ha egy rész szerdán, egy pedig vasárnap érkezik ezek után?