Nándi kiskorában néha jeleket kért az Univerzumtól. A kérdések egyszerűek voltak, a válaszok pedig elkeserítőek. Ha csak arra gondolt hazafele a buszon, hogy „mutass kék kocsikat, ha apa ma végre focizni fog velem délután, és mutass pirosakat, ha ma sem fog", akkor csak piros autók jöttek vele szembe.

Szóval Nándi felhagyott a jelkéréssel, de az Univerzumot elég egyszer megszólítani, utána folyton ott liheg majd az ember nyakában.

Mint például ma is. Nándi reggel magára öntötte a teáját, lekéste a vonatot, és még tesi órán is arcon találta egy labda. Ha Nándi bármit is tudott volna a rossz ómenekről, már egy pánikszobában bujkált volna, de ma túl derűlátó hangulatban kelt fel ahhoz, hogy ilyen rossz végkimenetelekben gondolkozzon.

Amíg Erik ott volt mellette, nem történhetett semmi olyan, amit Nándi ne tudott volna megoldani.

Ezzel a mentalitással vágtatott végig a folyosón, amikor valaki menet közben hátulról megkocogtatta a vállát. A pesszimista Nándi talán arra gondolt volna, hogy valaki mindjárt megkérdezi, ő van-e abban a szellemes videóban, de ez az új, fura, folyton mosolygós énje még akkor sem nyögött fel, amíg kiszúrta, hogy kivel van dolga.

– Szia! – lépett mellé Dani. – Boldog új évet!

Nándi mosolyogva biccentett egyet köszönésképp.

– BÚÉK! – Nándi gyorsan felmérte Danit. Határozottan jobban nézett ki, mint amikor legutóbb látta, és ezt nem csak a sebek hiányának köszönhette. Végre nem húzta olyan szigorúan össze a szemöldökét, és a szeme mellett újra nevetőráncok futottak. – Hogy vagy?

– Jól – bújt bele a kabátjába Dani. – Sietek edzésre, csak megláttalak, és meg akartam kérdezni, hogy minden rendben-e.

Nándi összehúzta a szemöldökét. Már majdnem megkérdezte, hogy mégis mi baj lenne, de Dani összepréselt ajka emlékeztette arra, mi is zajlik épp az interneten.

– Ja – vakarászta meg Nándi a tarkóját. – Szóval láttad a videót?

– Gréta mutatta. – Dani a földet kémlelte, a hangját szokatlan tónus mosta át. Mintha félbeszakította volna magát, mielőtt elmond valami olyat, amit nem kellene. – De akkor minden rendben?

Nándi mély levegőt vett. Ha eléggé koncentrált, még szó szerint vissza tudta idézni Erik érveit arra, hogy miért ne pánikoljon be, és a szívverése sem maradt olyan heves.

– Igen, persze. – Nándi nem tudta, milyen hamar fog kibogozhatatlan görcsbe csavarodni a gyomra, ha tovább kell erről beszélnie, így inkább témát váltott. – És veled? Ábellel már nem volt baj?

Dani arcán felbukkant egy mosoly.

– Nem – ingatta meg a fejét. – Mármint de, elmondta a bátyámnak, hogy látott engem Simonnal, de már mindegy volt. Addigra már előbújtam a családomnak.

Nándi meglepetten megtorpant.

– Tényleg? És? Hogy ment?

– Jól. – Dani megkönnyebbülten felnevetett, ujjait végigfuttatta rövid, barna tincsein. – Persze nem azt mondom, hogy azóta együtt nézzük apámmal a Queer Eye-t, de azért megbarátkoztak a tudattal. Annyira legalábbis biztos, hogy inkább megbirkóznak ezzel az egész helyzettel, mint hogy még egyszer megveressem magam, amiért félek, mit szólnának.

Nándi megdörzsölte a szája sarkát, hogy ne mosolyogjon úgy, mint aki megbolondult. Az izmai úgy lazultak el, mintha ő maga lett volna túl egy sikeres előbújáson.

– Örülök, hogy jól fogadták – mondta Nándi őszintén. – Tényleg! Megkönnyebbültél rendesen gondolom.

– Igen – bólogatott Dani, ahogy tovább sétáltak. – Meg állítólag már sejtették egy ideje. Ez is segített.

Dani mintha meg akarta volna cáfolni Nándi félelmeit az apjával kapcsolatban. Elvégre ő is sejti már, hogy Nándi meleg, nem? Akkor talán így nem lesz akkora baj.

– Ez jó! És a bátyáddal is rendben volt minden?

– Aham – fordult be Dani az aulához vezető folyosóra. – Még össze is veszett Ábellel miattam.

Nándi lelassított, hogy jobban szemügyre vehesse Danit. Ahogy a fiú kisimult arcát nézte, csak az járt a fejében, hogy vajon ő is ilyen gondtalannak fog-e kinézni, ha megszabadul a titkolózás súlyától.

– Ez rendes tőle – válaszolt végül Nándi.

– Igen. De nem érzem úgy, mintha megérdemelném, hogy ilyen jó dolgok történjenek velem. – Dani elnézett Nándi válla felett. – Előbb tartoznék pár bocsánatkéréssel.

Nándi hátrafordult, hogy lássa, kit néz Dani. Hamar kiszúrta Simont, ahogy Lilivel és Ádámmal beszélget.

– Ez jó ötlet – biccentett, ahogy tovább figyelte a barátait. Lili hadonászott, Ádám a fejét ingatta, Simon pedig a plafont kémlelte. Ez a tipikus felállásuk egy veszekedéskor. – Csak talán nem most.

Simon a következő pillanatban beszállt a vitába. Mély hangjából még a folyosó végén is kicsengett a frusztráltság.

– Ja, talán várok vele – húzta el Dani a száját.

– Megnézem, minden rendben-e – hátrált egy lépést Nándi. – Izé... Köszi, hogy érdeklődtél a videó miatt. És örülök a szüleidnek!

Nándi búcsúzóul intett egyet Daninak, majd miután a fiú is elköszönt, megindult Simonék felé. Minél közelebb ért, annál hevesebbé vált a többiek beszélgetése, egészen addig, amíg Nándi melléjük nem ért. Akkor mindenki elhallgatott.

Nándi összevonta a szemöldökét, ahogy megkapaszkodott a hátizsákja a pántjában.

– Mi a baj? Miről beszéltetek?

Lili és Simon összenéztek. Néma párbeszédet folytattak egy olyan nyelven, amit csak ők ketten értettek. Nándi megtippelni sem tudta volna, mit jelent Lili felvont szemöldöke vagy Simon hosszabb pislogása.

– Erikről – szólalt meg végül Simon, ahogy Nándi felé fordult. – Itt volt nemrég.

Nándi tarkóján különös bizsergés futott végig.

– És hol van? Mennénk együtt Csengének segíteni valamiben.

– Elment. – Simon hanyagul vonogatta a vállát, de így sem tűnt teljesen nyugodtnak. Szeme ide-oda járt hármuk között, talpával nyughatatlan tempóban dobolt.

Nándi a zsebébe süllyesztette a kezét, hogy előhalássza a telefonját.

– Miért? Nem mondta, hogy ír nekem, amiért nem tud jönni? Valami dolga volt?

Ennek az új, túlságosan optimista Nándinak rengeteg ötlete akadt arra, Erik miért nincs itt, de mielőtt kifejthette volna bármelyiket is, Lili egyetlen mondattal előcsalogatta a régi énjét:

– Simon összeveszett vele, és elment.

– Már megmondtam, hogy nem vesztünk össze! – szólt közbe Simon. – Csak számon kértem, és ez rosszul érintette.

Nándi tarkójáról a bizsergés átterjedt a vállára. Lassan rántotta görcsbe az izmait, a testében kibontakozó feszültség mégis úgy érte, mintha jéghideg vizet öntöttek volna a nyakába.

– Összevesztél Erikkel? – ismételte el Nándi.

Simon türelmetlenül felsóhajtott, a szemöldöke megrándult. Nándi alig egy hete még megfutamodott volna egy vita elől Simonnal – csak a hülye akarta volna, hogy a fiú szavai úgy marjanak, mint egy seb, amibe sót szórtak, de Nándi most gondolkodás nélkül bevállalta ezt.

– Nem, nem vesztünk össze, én csak... – kezdte Simon.

– Nem azt mondtad neki, hogy már érted, Daniék miért nem rajongtak érte? – szakította félbe Ádám.

Nándi egyszerre érezte úgy, hogy a teste tompa és mindene lángokban áll. Ha eléggé koncentrált, az egyiket el tudta nyomni magában, de fogalma sem volt, mi a rosszabb: hagyni, hogy a tompaság addig feszítse a mellkasát, amíg el tudja képzelni, mi játszódhatott le Erikben, vagy engedni a bőrét perzselő forróságnak, hogy felégesse a Simonba vetett összes bizalmát?

– Hogy mit mondtál neki? – Nándit magát is meglepte, milyen nyugodtan cseng a hangja.

– Ha nem szakítana félbe mindig valaki – intett Simon frusztráltan Liliék felé –, már elmondtam volna! Nem olyan rossz ez, mint amilyennek hangzik, ha tudod, mi történt.

Nándi, amikor megszólalt, kezdte kapizsgálni, hogy az előző nyugodtsága csak a vihar előtti csend lehetett:

– Nem érdekel, mi történt! – Nándit úgy szúrta, hogy hazudnia kellett, mint egy szálka a bőre alatt. – Hogy mondhattál neki ilyet? Tudod, Daniék hogy bántak vele, és éppen, hogy beilleszkedett közénk, éppen, hogy végre van valami köztünk, erre...

– Várj – vágott közbe Lili, ahogy megvakarászta a felkarját. – Mit jelent az, hogy van köztetek valami?

Nándi pár pillanatra elhallgatott. Bizsergett már a fülcimpája, a szemgödre, a szája, a gondolatait összegubancolta ez a zsibbadtság.

– Semmit, csak... Megcsókolt szilveszterkor, aztán meg én őt, amikor tegnap átmentem.

Nándi, amikor elképzelte, hogy beszámol erről a barátainak, nem erre a reakcióra számított. Lili hangos örömének a hiánya bántotta a fülét, Ádám idétlen mosolyának az árnyéka sem bukkant fel a sűrű ráncai között.

Simonra már rá sem nézett, miután kiszúrta, ahogy megkönnyebbülten megereszkedik a fiú válla.

– Ez így egészen más – mondta Ádám.

– Én mondtam – sóhajtott Simon.

Nándi elég horrorfilmet nézett már ahhoz, hogy tudja, mi szorítja össze a gyomrát. Ott is mindig ez történik: van egy ajtó, be kell nyitni, hiába tudja mindenki, hogy nem lesz jó vége, mert ez elkerülhetetlen lépés.

Az ajtó viszont most nyílt magától, ahogy Simon megszólalt:

– Tudod, hogy bírtam Eriket. – A múlt idő végigszántotta Nándi belsejét, bezárta az összes levegőt a tüdejébe. – De csak ezért nem fogom elnézni, ha az egyik pillanatban még megcsókolja a legjobb barátomat, a következőben meg már a barátnőjével csinálja ugyanezt.

Nándit egy másodperc töredékéig elfogta a megkönnyebbülés. Furcsa, bűntudattal teli megkönnyebbülés, amely addig cirógatta, míg majdnem belenyugodott a ténybe, hogy Erik nem akar vele lenni – hisz így legalább nem kell előbújnia az apjának, vagy titkolóznia előtte.

De ez csak egy pillanatig tartott, aztán Nándi mellkasa összeszorult, mintha egy füzetből kitépett lap lenne, amit valaki összegyűr. A nyomás csak feszítette a tüdejét, a koponyáját, és Nándi átkozta a testét, amiért most, amikor igazán kéne, nem zsibbad a szája, hanem szinte még érzi, milyen volt Eriket csókolni, nem cseng a füle, hanem szinte hallja Erik nevetését, és nem homályosul el a látása, nagyon is látja maga előtt Erik nevetőráncait.

– Nézd, nem azt mondom, hogy ezután soha többé ne beszélj Erikkel – folytatta Simon, és biztatóan megpaskolta Nándi vállát kétoldalról. – Hagyd, hogy elmagyarázza, mert állítólag ő nem csókolta meg Grétát. Csak ne higgy el mindent, amit mond!

Nándi lerázta magáról Simon kezét.

– Ne mondd meg, mit csináljak – mormolta Nándi.

– Tudod, hogy csak védeni próbállak, ugye? – kérdezte Simon. – Igen, bunkó voltam Erikkel, és sajnálom, de remélem, megérted, miért tettem. Erik nem érdemel meg téged, ha csak így simán megcsókolja a barátnőjét. De még akkor sem, ha nem képes leállítani a csajt, miközben veled akar lenni.

Nándi nem tudta, mi a rosszabb: ha becsukja a szemét, és azt látja maga előtt, hogyan csókolja meg Gréta Eriket, vagy ha nyitva hagyja, és Simonnal kell szembenéznie, akinek minden egyes vonása arról próbálja győzködni őt, hogy Eriknek nincs helye az életében.

Nándi először Lilire, majd Ádámra pillantott. Sehol egy ránc, ami jelezné, hogy nem értenek egyet Simonnal, sehol egy megnyugtató tekintet, ami biztosítaná Nándit arról, hogy nem kell teljesen elkeserednie.

Nándi nem tudta, mit kezdjen a zsibongó fejével, a feszítő mellkasával egészen addig, amíg eszébe nem jutott valami, amit egyszer Dani mondott. Éreztél már úgy, hogy nagyon el tudnál keseredni valami miatt, de nem bírnád elviselni a szomorúságot, ezért inkább dühös leszel?

Ezzel már megtanult bánni. A dühvel, a frusztráltsággal, a haraggal.

– Nem kértem, hogy megvédj – pillantott fel Nándi Simonra. – Sem ezelőtt, sem most. Akkor miért szólsz bele mindig az életembe?

Simon összefonta maga előtt a karját.

– Nem szólok bele az életedbe, csak próbállak megvédeni, hogy ne történjen meg az veled, mint ami velem Dani miatt.

– De én ezt nem kértem – ismételte el Nándi.

– Oké – sóhajtott Simon. – Akkor legközelebb majd hagyom, hogy az első ember megbántson, aki szembejön veled.

Nándi felszuszogott. A düh első hullámai jólesően mosták át a testét, hirtelen mintha természetes lett volna, hogy csípős szavak ülnek a nyelve hegyén.

– Úgysem fogod hagyni. Mindig azt hiszed, csak te tudhatod, hogy mi a legjobb a másiknak.

Simon vonásai kisimultak, ahogy leengedte maga mellé a karját.

– Nándi, nyugalom – lépett közelebb Simon. – Megértem, hogy dühös vagy, és elkeseredtél Erik miatt, de...

Nándi képtelen volt Simon szavaira vagy arcára koncentrálni. Az együttérző tekintete, a sajnálkozó szavai csak dagasztották benne a szomorúságot, amit a haragjával nagy nehezen próbált eltüntetni.

– Ne mondd meg, hogy mit csináljak! Nem veszed észre, hogy nem tudsz tiszteletben tartani semmit? Direkt oda kellett szúrnod Eriknek, jössz ezzel a hülyeséggel, hogy meg kell védened, pedig nincs mitől megvédeni. – Nándi egyszer és mindenkorra el akarta törölni Simon arcáról a sajnálatot, pedig legbelül érezte, hogy itt le kéne állnia. – Veled sem történt volna meg az egész Danis ügy, ha tiszteletben tartod, amit mond.

Nándi sikerrel járt. Simon lehajtotta a fejét, halkan felnevetett, de egy nevetőránc sem bújt meg a szeme körül, amikor végre felpillantott.

– Áldozathibáztatás a javából – biccentett. – Gondoltad, hogy ki is fejted ezt, vagy csak dobálózol ilyenekkel?

Nándi összepréselte az ajkát.

– Dani azt mondta, még nem áll készen arra, hogy felvállalja a kapcsolatát veled, amíg nem bújik elő a szüleinek. Erre te lerészegedtél egy bulin, és megcsókoltad. Figyelhettél volna arra, mennyit iszol.

Lili megérintette Nándi karját, mielőtt bármi mást mondhatott volna. Lassan megingatta a fejét, de Nándi nem mert a szemébe nézni. Magától is érezte, hogy túl messzire ment.

– Ezt te sem gondolhatod komolyan – szólalt meg halkan Ádám.

– Hagyd csak. – Simon mély levegőt vett, ahogy jobbra-balra húzogatta az orrát. – Ő is tudja, milyen az, ha lerészegedik valaki, és meggondolatlanul csinál olyat, amit józanul semmiképp sem tenne.

Nándi nyelt egy nagyot.

– Mire gondolsz?

– A videóra, amit feltöltöttetek – billentette oldalra a fejét Simon. – Vagy arra, hogy Erik megcsókolt szilveszterkor.

Nándit akár gyomron is vághatta volna valaki, az sem fájt volna kevésbé.

– De tegnap is megcsókolt – ellenkezett Nándi.

– Nem te csókoltad meg őt? – vonta fel a szemöldökét Simon. – Talán csak hagyta, mint ahogy hagyta Grétának is. Lehet, nem szeretett volna megbántani.

Nándi tudta, hogy Simon csak vissza akar vágni, de ez nem állította le az agyát a komplikálásban. Pár bántó szó, ennyire volt mindössze szükség, hogy Nándi figyelmen kívül hagyja az összes indokot, ami azellen szólt, hogy Erik nem akarta azt a csókot.

Már csak a tény maradt, hogy Gréta megcsókolta Eriket, és hogy Erik nincs már itt.

– Befejeznétek? – szólt közbe Lili. – Nem egymással kéne veszekednetek. Inkább, Nándi, te derítsd ki Erik verzióját a történtekről, és...

Nándinak több sem kellett. Bármit megtett volna, hogy megcáfolja magában a kételyeit.

Előhalászta a telefonját a zsebéből, de alig, hogy belépett az Erikkel való beszélgetésébe, kiszúrt két olvasatlan üzenetet:

„???"

„Itt vagyok az iskolád előtt. Gyere ki."

Az SMS-eket az apja írta. Nándi nem szokott hozzá a férfi neve láttához a telefonján egy egészen egyszerű indok miatt: az apja pár hónapja letiltotta a számát, miután Nándi elmondta neki, hogy azért nem iszik, nehogy olyanná váljon, mint ő. Ezért kellett mindig Nándi anyukáján keresztül kommunikálniuk. Ezért nem ért célba a bő egy hónapja írt üzenete.

Nándi ujja megremegett, ahogy megnyitotta a beszélgetést. Nem lehetett, hogy a tiltás feloldásával megkapja az apja az üzenetet, nem lehetett oda a lehetősége, hogy tagadjon mindent, nem, nem, nem.

És mégis, az SMS ott virított a képernyőn: „Meleg vagyok. Szerintem jobb, ha külön töltjük a karácsonyt, és addig nem találkozunk, amíg ezt nem tudod elfogadni."

Nándi vett egy mély levegőt, de nem tartott sok időbe, mire ki is fújta. A teste mintha nem tűrt volna meg semmit magában, a gyomra összerándult, a gerince mentén egy verejtékcsepp gördült le. Nándi azt kívánta, bár kiizzadhatná a pánikot, a félelmet, bár kikeveredhetne a tehetetlenség markából.

– Mennem kell – nyögte ki végül, ahogy elhátrált a többiektől.

– Persze, menj csak, amikor éppen megbeszélnénk valami fontosat – morgott Simon, de Nándi nem törődött vele.

Csak ment, ment, ment. Maga sem értette, miért siet, miért nem gondolja át jobban, mit fog mondani. Úgy szedte a lábát, mintha az apja majd erősen a karjába zárná, amikor odaér hozzá, és elmondaná, hogy nem lesz semmi baj.

Nándi megtorpant az apja kocsija előtt. A férfi épp a szemetet gyűjtötte össze a hátsó ülésről, csak akkor kapta fel a fejét, amikor Nándi megköszörülte a torkát.

– Szia – intett az apja. – Ülj be. Hazaviszlek.

Nándi próbálta felmérni a férfi vonásait, de nem járt sikerrel. Az apja tovább pakolászott, könnyed mozdulattal gyűrt össze fémdobozokat, majd dobta őket bele egy zsákba.

– Nem, én... – Nándi próbálta átharcolni magát az összegubancolódott gondolatai között egy jó kifogásért. Nem ülhetett be ebbe a kocsiba. Nem lehetett kettesben az apjával. – Még lesz egy órám, nem mehetek haza.

– Majd leigazolom. Ülj be.

Az apja végre megfordult. Olyan közömbös volt a tekintete, olyan semmitmondó ráncok húzódtak a homlokán, hogy Nándi egy pillanatra elhitte, hogy nem lesz semmi baj. Aztán az apja megszólalt:

– Vagy az utcán akarod megbeszélni a legújabb hülyeségedet, hogy meleg vagy?

Nándi összepréselte az ajkát. A teste tényleg nem tűrt meg semmit magában: az a tömérdek elfojtott szomorúság és elkeseredettség most inkább távozott volna pár könnycsepp formájában, de Nándi pár pislogással elűzte őket. Még csak az kéne, hogy az apja még inkább beléköthessen.

Nándi kinyitotta az ajtót, és beült az anyósülésre. Az apja bedobta az egyik közeli kukába a szemeteszsákot, majd beszállt mellé. Babrált egy keveset az ablakkal, hogy lehúzza egy kissé mindkettejük oldalán, aztán beindította a motort.

Nándi nem szólt a beszökő hideg miatt, inkább csak összébb húzta magán a kabátját.

– Bementem ma dolgozni – kezdte az apja, ahogy kikanyarodtak az iskola utcájáról. – Gondoltam, hogy lesz egy nyugis napom, egy-két gumicsere vagy műszaki vizsga, nem lesz nehéz. Erre jött ebédszünetben az Imi, hogy mutatnia akar valamit. Meséltem már az Imiről?

Nándi lehunyta a szemét. Túl akart esni ezen az egészen. Azt akarta, hogy az apja elmondja, amit szeretne, hazavigye, és hogy bebújhasson a takarója alá. Nem akart most már a dübörgő szívével törődni, vagy a borzongással, ami ide-oda futkosott a hátán.

– Nem meséltél – válaszolt halkan.

– De biztos meséltem! – Az apja hevesen bólogatott, kétkézzel markolta a kormányt. Olyan közel húzódott hozzá, mintha most vezetne először. – Van egy leszbikus lánya, még mondtam is, hogy odavan minden szivárványos szarért.

– Ja, rémlik valami – vakarászta meg a tarkóját Nándi.

– Szóval odajön az Imi, hogy megmutasson egy videót, ami a lányát annyira érdekli. Az Imi persze nem tud sokat erről, de emlékezett rá, hogy meséltem neki rólad meg a kis szomszédodról, aki odavan a szellemekért. – Az apja felszuszogott, mintha bármi, amit mondott, annyira vicces lett volna. – Megnéztem a videót, és hát mit látok, ha nem a fiamat, amint bevallja, hogy meleg?

– Apa...

– Szóval gondoltam, írok neked, hogy ez csak egy vicc, ugye? – vágott közbe. – De nem, hirtelen ott az üzeneted, hogy meleg vagy, és ezt fogadjam el. Mikor írtad ezt? Még karácsony előtt? – pillantott rá oldalra a férfi. Nándi legszívesebben rászólt volna, hogy az utat nézze, de az apja nem hagyta szóhoz jutni. – Nyilván karácsony előtt. Azóta hülyének nézel? Azóta a képembe hazudsz?

Nándi kibámult az ablakon. Figyelte a piros lámpát, ami lassításra kényszerítette őket, figyelte a mellettük leparkoló piros autót. Kiskorában ezeket megkérdőjelezhetetlen jelnek vette volna az Univerzumtól, hogy valami rossz közeleg, de az egyetlen előnye mindig az volt ennek, hogy felkészíthette magát a rosszra.

Mindig arra gondolt, milyen jó lesz, ha véget ér. Most is ezzel próbálkozott: elképzelte, milyen lesz hazamenni, lemosni magáról a mai nap mocskát, betelepedni az ágyába, elindítani egy sorozatot.

És ez egészen működött. Addig legalábbis biztosan, amíg az apja nem folytatta a beszédet:

– Te nem tudod, milyen ezt szülőként hallani – ingatta a fejét. – Mert kit érdekel, ha az Imi lánya ilyen elfuserált lett, na de hogy az én gyerekem legyen ilyen? Mi a következő, hogy összejössz Erikkel?

Nándi dobolni kezdett az ujjaival a combján. Semmi baj, semmi baj – ismételgette magában. Mindjárt hazaér, mindjárt vége ennek az egésznek. Mi változott volna? Eddig is tudta, hogy az apja nem fogadja el, majd azt csinálja, amit eddig is: videózik, panaszkodik a barátainak, átmegy Erikékhez.

Csakhogy egyiket sem teheti meg. Nem videózhat, mert az csak arra emlékeztetné, hogy a felvételük óta romlott el minden, nem írhat a barátainak, mert rájuk sem akar nézni, és ők sem rá, Erik pedig... Talán Grétával akar lenni, talán sosem akar már Nándival beszélni Simon miatt.

Nándi légcsövét összeszorította a pánik, ahogy egyre gyorsabban dobolt az ujjával.

– Mert ha összejövök vele, akkor mi lesz? – szólalt meg végre. Csak azt kellett tennie, amit Simonnal is: hagyni a düh tüzének, hogy felperzselje a szomorúságát. – Mintha annyira érintene ez téged.

– Hogyne érintene! – Az apja beletaposott a gázba, amikor a lámpa zöldre váltott. Éles kanyart vett, Nándi belepréselődött az ülésébe. – Mit fogok mondani, ha valamelyik kollégám megkérdezi, hogy van-e már barátnőd? Mondjam meg, hogy nincsen, mert a fiam úgy döntött, buzi lesz?

Nándi felnevetett kínjában.

– Mintha ez egy döntés kérdése lenne!

– Én nem azt mondom, hogy egy döntés, de biztosan tudnád befolyásolni – vágta rá a férfi.

Nándi megingatta a fejét.

– Akkor döntsd el most, hogy meleg leszel, bizonyítsd csak be, hogy igazad van. – Nándi utálta ezt, utálta, hogy a szavai ugyanúgy fröcsögnek a dühtől, mint az apjának. – Szerinted így döntenék, ha tudom, hogy az apám ilyeneket fog a fejemhez vágni csak emiatt?

– Na nehogy már hirtelen én legyek itt a hibás – nevetett fel az apja. – Egyelőre arról beszélünk, te hogyan lettél ilyen. – A férfi megállt egy pillanatra, mielőtt újra megszólalt volna. – Amikor elképzeltem, hogy lesz egy fiam, nem hittem, hogy olyan lesz, mint te.

Nándinak időbe telt, mire megemésztette ezt a mondatot. A teste alaposan megrágta, szétcincálta, gondoskodott róla, hogy minden apró kis szegletbe jusson abból az égető keserűségből, amit ez a pár szó árasztott magából.

Nándi már nem tudta bevetni a sűrű pislogást. A teste megelégelte az elfojtást, ki akart adni magából mindent, és az a minden jött is. Nagy könnyek gyűltek a szemébe, és fürgén gördültek le az arcán, mintha tudták volna, hogy igyekezniük kell, mert jönnek még mögöttük bőven.

– Ha ez segít – törölte meg az arcát Nándi – én sem olyan apát képzeltem el, mint te.

– Ez mégis mit jelentsen? – fordult felé az apja.

Nándi végre szemügyre vehette a férfit. Nem tetszett neki, milyen laposakat pislog az apja, vagy milyen közel ül a kormányhoz.

– Nem is tudom, hol kezdjem – szuszogott Nándi. – Talán ott, hogy soha nem próbáltad titkolni, hogy nem olyan fiút akarsz, mint én? Neked nem az a bajod, hogy meleg vagyok, már ezelőtt sem voltál velem soha elégedett. Soha nem érdekelt az én véleményem, vagy amit én szeretek, de nem kell olyan messzire mennünk, hogy felhozzam azt, amikor elfelejtettél felvenni az úszás órámról, mert annyit ittál, hogy bealudtál a tévé előtt, elég azt megnéznünk, hogy most hónapokig letiltottad a számomat. Melyik apa csinálja ezt?

– És kinek a gyereke viselkedik így a szüleivel? Ha nem jár el a szád anyádnak, amiért ittam egy doboz sört, miután megígértem, hogy nem fogok, még mindig együtt lennénk.

– Tizennégy éves voltam, amikor erről döntenem kellett – ingatta meg a fejét Nándi. – Tizennégy! Szerinted egy tizennégy éves gyerek kinek akar majd jót tenni, az apjának, aki minden családi összejövetelen addig szívatja a rokonokkal, amíg sírva kell hazamennie, vagy az anyjának, aki a hazaúton vigasztalja?

– Hát egy biztos – mondta halkan az apja –, azóta sem lettél jobb.

Nándi gyorsan megtörölte az arcát. Utálta magát minden egyes könnyért. Utálta, hogy az apja még mindig sírásra tudja bírni. Utálta, ahogy a kilátástalanság beköltözött a mellkasába.

Hiszen ennél sosem lesz jobb. Nem kap egy új apát, nem kap egy új gyerekkort, az apja viszont sosem fogja elfogadni.

– Tudod, mióta elváltunk anyáddal, próbáltalak azért formálgatni. – Az apja minél gyorsabban vezetett, annál lassabban beszélt. – Hátha beléd verek egy kis férfiasságot, de ezek szerint nem sikerült.

Nándi oldalra lesett az apjára. A szavai mintha végigkarcolták volna a bőrét, de nem szorították ki úgy a tüdejéből a levegőt, mint a puzzle, ami összeállt Nándi fejében.

A fémdobozok, amiket kidobott, mielőtt elindultak. A lehúzott ablakok. A furcsa vezetési stílusa. A lassú beszéde. Nándi látta már ezeket, méghozzá akkor, amikor az apja ivott.

– Húzódj félre – szólt rá hirtelen Nándi. – Húzódj félre! Kiszállok.

Az apja rápillantott. A szeme akár üvegszem is lehetett volna, Nándi nem tudta elképzelni, hogy a férfi képes igazán szemmel tartani az utat.

– Mi van? Meglépsz, amint rájössz, hogy igazam van?

Nándi összeszorította a száját. Mintha Simont hallotta volna.

– Parkolj már le! Ki akarok szállni.

Az apja viszont nem lassított. Nem nézett szabad parkolóhely után. Nem adta semmi jelét annak, hogy érdekelné bármi, amit Nándi mond.

– Ne próbáld megmondani, hogy mit csináljak, jó? Tudok vezetni, és akár hiszed, akár nem, tudok gyereket nevelni is, akármilyen elfuserált lettél te is, és...

Nándi már nem is tudott törődni a sértésekkel. A könnyek mintha kimosták volna belőle az összes érzelmet, egyet kivéve: a pánikot.

Nándi felpillantott a lámpára, ami felé közeledtek. Éppen sárgára váltott, de az apja csak gyorsított, hiába fékezett már az előttük lévő kocsi.

– Lassíts már! – kapaszkodott meg Nándi a biztonsági övében. – Mindjárt piros lesz!

– Jól van, ne kiabálj már!

Az apja beletaposott a fékbe. Nándi kezét vágta a biztonsági öv, de fel sem figyelt a fájdalomra, amikor a kocsijuk koccant az előttük állóval.

Apró koccanás volt mindössze, de nem elég apró ahhoz, hogy Nándi ne kapjon levegőért. Hogy Nándi apja ne vágja be kissé a fejét a kormányba. Hogy az előttük álló kocsin ne húzódjon meg jó pár karcolás.

Nándi megdörzsölte az arcát. A füle csengett, a könnyei gyorsan folytak, a gondolatai úgy ragadtak össze, mint egy nagy rágógumi. Nándi legszívesebben most kikászálódott volna az autóból, de a végtagjait megmerevítette az ijedtség. Végső elkeseredésében azt a módszert próbálta alkalmazni, amit Erik tanított neki: egy dologra fókuszálta a figyelmét.

A kocsit választotta, amivel koccantak. Sötétzöld. Ötajtós. Matricák a hátsó üvegen. Már meglévő karcolások a csomagtartón.

Akárcsak Erikék autója.