Lábaim felmondták a szolgálatot, remegni kezdtek végül nem bírtam tovább, térdre estem.

Szemeimből patakként folyt a sós folyadék, egyenesen lefelé, hogy ruhámat átáztatva elérje a földet, majd felszáradva nyomtalanul eltűnjön mintha mi sem történt volna.

Maradék erőmet összeszedve felálltam a koszos betonról, nadrágomat leporoltam és csiga lassú léptekkel indultam el hazafele.

Teljesen összetörtem.

Az ember, akit mindennél jobban szerettem - s még szeretek - itthagyott, holott megígérte, sosem hagy egyedül.

Naiv voltam, hogy elhittem azokat a szavakat. Borzasztóan naiv.

Miközben a már-már csendes, kihalt utcát jártam, telefonom fájdalmas csengése hasított a levegőbe. Előhúztam zsebemből a visító készüléket, s leolvasva a nevet nyomtam ki a hívást majd kikapcsoltam a kis masinát.

Sajnálom Taehyung, de most rád sincs szükségem.

Egyedül a magányra, és a szobámra vágyom, semmi másra.

Befordultam az utcánkba, s házunk elé érve emeltem kopogásra kezemet, de erre nem volt szükség, ugyanis a bejárati ajtó kivágódott és anyám aggódó tekintetével találtam szembe magam.

- JungKook, mi történt? Taehyung rengetegszer hívott é--

- Nem érdekel... - suttogtam magam elé miközben cipőmet lerúgtam magamról és felfelé vettem az irányt - Ne gyertek be, egyedül akarok lenni.

A lépcsőn felvonszolva magam léptem be szobámba, majd becsukva az ajtót kerestem elő a hozzá tartozó kulcsot és bezártam azt.

Senkire sincs szükségem.

Telefonomat az íróasztalom legalsó fiókjába süllyesztettem, hogy véletlenül se akadjon kezeim közé.

Előkotortam a régi, ezer éves vázlatfüzetem, mellé egy tollat illetve ceruzát is kerestem és ágyamra ülve húzódtam a falhoz aminek hátamat nekivetve húztam fel térdeimet.

Rajzolni kezdtem.

Lerajzoltam az első találkozásunkat YoonGival.
Mikor még kicsik voltunk, semmilyen gondunk nem volt, és azt sem tudtuk mi az igazi élet.
Ahogy önfeledten játsszunk a réten, egy parkban, vagy egy játszótéren.

Lerajzoltam magamat, amint a szobámban ülök és sírok, mert YoonGi elment. Anyáék hiába vigasztaltak akkor, csak sírtam és sírtam.

Lerajzoltam azt a napot, mikor YoonGival az általánosban találkoztam. Amikor bemutatott az akkori barátainak. Azt, amikor elestem az udvaron és senki sem jött segíteni, aztán megjelent és velem volt.

Lerajzoltam az első puszinkat, miután rendszeres szokásommá vált a reggeli és délutáni köszönő- és búcsúpuszi.

Lerajzoltam a fájdalmas nyolcadik osztályt. A srácokat, akikkel akkor lógtam, amint éppen cikizik YoonGit, de én mellé állva karolom át vállát és védem meg. Azt, ahogy kiröhögtek, végül egy feltétellel a csapatukba fogadtak.

Lerajzoltam a középiskolás évem első napját. Amikor megláttam azokat az akkor még mentazöld tincseket.

Lerajzoltam a kirándulást, a tisztást és a sátorozást amint egymás szemébe nézve fogjuk a másik kezét a csillagok alatt.

Lerajzoltam a sportnapot. Az esésemet, s YoonGi piruló arcát mikor ráfeküdtem a pálya közepén. Körénk a tömeget, a sulit.

És végül lerajzoltam a vonatot. A vonatot, aminek ablakában a fekete hajú fiú ült, szívet formálva kezéből, fájdalmas tekintettel nézve rám. A ma estét.

Más szóval, lerajzoltam az eddigi életemet.

Észre sem vettem, de a lapot, amiről YoonGi szomorú arca nézett vissza rám, lassan teljesen eláztattam könnyeimmel.

Mielőtt nagyobb kárt tehettem volna a friss rajzaimban, párnám alá helyeztem vázlatfüzetem, megtöröltem szemeimet, és csak meredtem a semmibe.

YoonGi, gyere vissza. Hiányzol.

----------------

YoonGi

Ahogy a vonat elindult, már csak egy elmosódott testet láttam ami térdre esve bámul maga elé.

Én tettem ezt JungKookal.

Fejemet az ablaknak döntve dugtam be fülhallgatómat, s elindítottam egy véletlenszerű lejátszási listát.

Ismét könnyek gyűltek szemeimbe és jelenleg örültem neki, hogy a vonat leghátsó részében találtam helyet.

Így senki sem látta azt, hogy gyenge vagyok. Senki sem tudott idejönni és idegesíteni a fölösleges aggódásával.

Legalábbis azt hittem.

Egy velem egykorú srác közeledett felém, és nagyon nem úgy tűnt, hogy máshová szeretne ülni: engem talált meg.

Gyorsan megtöröltem pulcsim ujjával szemeimet úgy bámultam tovább kifelé az ablakon.

- Bocsi, leülhetek? - szólított meg a srác, amit a fülemben dübörgő zene ellenére is tisztán hallottam.

Unottan bólintottam egyet, mire az ismeretlen - akihez semmi kedvem - levágódott velem szembe.

- Hová tartasz? - szólított meg ismét én pedig egyik fülemből kihúzva fülesem szólásra nyitottam számat még mindig a tájat pásztázva.

- Szöulba.

Nem láttam teljesen, de talán elmosolyodott, majd újból megszólalt. Befoghatná már, mert idegesít.

- Akkor úgy gondolom egy helyre megyünk.

- Ja - előkaptam telefonomat és ráírtam JungKookra. Nem tudom elviselni, hogy képes voltam otthagyni. Ki tudja mit művel most.

Suga: JungKook, sajnálom. Kérlek hívj fel ha ezt látod.

Amint elküldtem az üzenetet, Taehyung chatfeje villant fel jelezve, kaptam tőle egy üzenetet.

Tae: YoonGi, nem tudod hol van Kook? Nem veszi fel a telefont, pedig már vagy hatszor hívtam és egyik üzenetemre sem válaszol... aggódom miatta...

YoonGi: Mi van? Ugye most csak szórakozol velem? Taehyung ez nem vicces... kurvára nem..

Kezdtem pánikolni, Kook sosem csinált ilyet.

Tae: Szerinted szórakozom...? Utoljára amikor láttam elrohant tőlem.. Nem tudnánk találkozni?

Suga: Kérdésedben a válasz...

Tae: Hol vagy?

Suga: Vonaton Szöul felé.. sajnálom Tae, az én hibám.. JungKook nem tudta, hogy elmegyek. Sajnálom. De kérnék valamit. Tartsd a kapcsolatot Jennievel. Megadtam neki a számod, majd keresni fog. Vigyázzatok Kookra és ne hagyjátok hogy hülyeséget csináljon.

Tae: Te teljesen hülye vagy, mond? Istenem YoonGi... na jó. Te egy balfasz vagy. Ha Kook kinyírja magát az a te lelkeden szárad. Mentem..

- Bazd meg.. - suttogtam magam elé, s szám elé rakva kezemet zártam le telefonomat miközben újra a suhanó tájnak szenteltem figyelmemet.

- Mióta beszélsz te így, YoonGi? - kérdezte utastársam, s mint a villám kaptam rá tekintetem, hogy mégis ki a franc ül velem szemben.

Azt kell mondanom, a döbbenet az arcomra fagyott, és nem is tűnt el onnan egy darabig.

- Mi.. Minhyuk?

Annyeong, helloka..
Sajnálom a kimaradást ismét.

Ehhez a részhez apró depis hangulat kellett, amit ma sikeresen elintéztem magamnak (direkt, so amúgy minden happy, no para) így meg tudtam írni.
Remélem nem lett szar, bár mindegy, mert én nem érzem a legjobbnak.

(Ui: Helyesírási hibákért, elírásokért elnézést, nincs erőm átolvasni most.)