Tar Balázs-Lamos Bendegúz-Tóth Kevin

Névtelen Virágok elszórtan hevernek a földön,
Békésen pihenve a hajnalt várva.
Hajnal és szürkület,
Egymás közt felosztják a magány színeit,
Az elhaladó madár árnyéka beégett a földbe.
Azok között kik lerombolják a remény illuzióját
És akik reményt öntenek mások szívébe,
Van egy határ amit nem tud mindenki könnyen elfogadni,
Ha látnánk az igazságot a világ úgyis elbukna.
Az ég amit börtönünk rácsain keresztül látunk
Nevezhető-e a szabadság hírnökének?
Kútba dobtuk a teljesítetlen ígéretek hamvait
És folytattuk utunkat a fény felé,
De az messzebb és messzebb került tőlünk.

Múló Virágok melyek a porban hevernek,
Békésen pihenve a hajnalt várva,
Ha lopunk a szabadság vágyáért,
Megbűnhődünk bűneinkért.
A világ egyszerű, de néha mégis nehéz megérteni,
Újra és újra megismételni ezt a tragédiát,
Ártatlan Virágok melyek a földön rothadnak,
Békésen pihennek a hajnal hívó szavára várva.
Egy napon valamikor megtörhetjük sorsunk
Amely körölöttünk forog,
Akkor, barátom, látjuk egymást újra,
Egy falak nélküli hajnalba.

Szorongás ez, drága egyedüllét,
Oly sokáig kívántalak ide,
S meg is lett, ám túl sok, elég!
Értem a tudatot, ez vezetett ide.
Gyenge már a lélek, összes lélek,
Fejekben hullámos, viharos tengerek.
A tudathajók süllyednek alább,
S te, Kétely, magadat megmutatád.

Bőszen jöttem ide, eme szobába,
Nagy kedvvel ültem a múltban
Ám a jelen bajok össz-summája
Kiábrándított, kiölt mindent vígan.
Próbálkozások jelennek meg nekem,
Te drága Virág tartod a lelket bennem.
Tisztelendő életölő, víganélő bús Halál
A zenén keresztül rám nem talált.

Eme leragadás, csak úgy
Mint Virágba szállt éjlepke,
Fedez minket, ad sok faggyút
Mind nap, míg leszáll éj leple.

S ha kincset nem temérdek kér,
Ámbár törődést, figyelmet,
Fáradékonyság a vezér,
Tanulj, szerezz győzedelmet!