Elizabeth

Nem túl okos döntés, ha az ellenség barlangjában tétovázol. Élő példa lehetnék erre, hiszen ahelyett, hogy apa foci csapatának a tagjait vígasztalnám a vereségük miatt, én éppen készülök belógni az első számú közellenségük győzelmi bulijára. Kezdem azt hinni, hogy Janenak - a terapeutámnak - ténylegesen igaza van velem kapcsolatban, és nincsen minden a helyén a fejemben. Ha ez kitudódik, nem csak az életemnek, de a hírnevemnek is lőni fognak. A mellkasomban lüktetni kezd valami, és egyfolytában azt üvölti a fülembe, hogy most azonnal forduljak vissza. De én hajthatatlan vagyok.

Bizonytalanul álldogálok a barna deszkaborításos sorház előtt, de végül csöngetés nélkül belépek az ajtón. Azt sejtettem, hogy sokan lesznek, viszont a látványtól eláll a szavam. A ház zsúfoltabb, mint egy sportcsarnok egy hazai meccsen, a dörömbölő basszus pedig fülsüketítő. A levegőben sör és verejték keverékének bűze úszik. A zene és a bulizó tömeg valahogy mindig rendkívül feszültté tesz, így ez most sem történik másképpen. Míg mások ebben lelik a szórakozásukat, én attól a pillanattól kezdve, hogy beteszem a lábam egy ilyen helyre, csak arra tudok koncentrálni, hogy minél előbb elszabaduljak onnan. Ezúttal viszont próbálom ezt az érzést mélyen magamba fojtani. Nem akarom elszúrni a tömeg fóbiám miatt ezt a hatalmas lehetőséget. Efféleképpen hangzik a tervem.

Mivel apa a Canyen Crest Academy foci csapatának az edzője, úgy érzem, hogy kötelességem támogatni őt a nehéz helyzetekben, ami az idei évet rendszeresen jellemezte. Mi már teljesen hozzá szoktunk ahhoz, hogy a focistái minden évben megnyerik a bajnoki címet a környékbeli gimikkel szemben, de az őskori riválisai ezúttal felkötötték rendesen a gatyájukat. Hatalmas mákjuk volt, ugyanis új edzőt kaptak, aki már az első adandó alkalommal átrendezte az egész csapat megszokott szerkezetét, ami meg is látszik az eredményeiken. A mai alkalommal másodjára vertek el minket, ami azt jelenti, hogyha ezalatt a két hónap alatt nem gyűjtök össze elég információt a Lynbrookosoktól, akkor bizony búcsút inthetünk a bajnoki címtől, mert még a közép döntőbe se fogunk így bekerülni. Apát ismerve beleroskadna ebbe, én pedig ezt nem vagyok hajlandó ölbe tett kézzel végig nézni. Ígyis elég zűr van jelen az életében, nem hiányzik neki még egy púp a hátára. Ezért is döntöttem ma úgy, hogy a saját kezembe veszem az irányítást.

A tömeget pásztázva Jaket keresem, de egyelőre nem látom sehol sem. Jake az a fiú, akivel ma a meccs után ismerkedtem össze, számot cseréltünk, aztán meghívatattam vele magam ide. Természetesen sejtése sincsen arról, hogy kinek a lánya vagyok, és hogy igazából nem a Torreyben tanulok, hanem a Canyenen. Tudom, hogy már itt van, mert egy öt perce küldött egy üzenetet. Veszek egy mély levegőt, és elindulok arra, amerre a konyhát sejtem.

Mikor a helyiségbe érek hatalmas nevetés fogad. Balra tőlem, a márványozott pulton különféle alkoholok sorakoznak piros műanyag poharak társaságában, körülöttük pedig csak egy fiúból álló társaság iszogat. A zajos banda tagjainak a méreteit elnézve sportolók lehetnek. Egy szende gyanúm támad arról, hogy az, akit keresek közöttük lesz, így az irányomat feléjük veszem. Amint elsétálok mellettük, azonnal szemet szúrok nekik, közben mohón méregetni kezdenek. Végül egy sötét hajú, szürke egyenpólós srác közelít meg, egy széles mosollyal az arcán, akit másodpercekkel később fel is ismerek. Bingó! Jake az.

- Kate? Te vagy az? - egy pillanatra eltöprengek azon, hogy vajon ki a fene lehet az a Kate, aztán belém csap a felismerés, hogy bizony én lennék az, csak az álnevemmel. Hevesen bólogatni kezdek. - Gyere! Ünnepelj velünk! - emeli a magasba a kezében tartott palackot.

Kissé vonakodva követem őt az egyik szekrényig, ahonnan a következő pillanatban kivesz egy poharat, majd felém nyútja.

- Hadd töltsek neked!

Bizonytalanul elveszem tőle a poharat, közben próbálom viszonozni a mosolyát. Végre akad egy kis időm jobban szemügyre venni a külsejét, amikor egy pillanatra a hatalmába keríti az egyik csapattársának a poénos monológja. Őszíntén szólva tetszik az, amit látok. Az állkapcsa éles, az ajkai húsosak, a mogyoró barna szemeit hosszú pillák keretezik, a haja pedig olyan selymesnek tűnik, hogy kedvem támad beletúrni. Fel nem foghatom, hogy lehet valaki ennyire dögös és kisfiús egyszerre. Ráadásul le sem tagadhatná, hogy focista. A széles vállak, a hosszú végtagok, a nadrágja alól kidomborodó izmok mind erről árulkodnak. Nagy kár, hogy az ellenség ligájában játszik.

- Tetszik az, amit látsz? - fordul felém hirtelen, miközben a mosolya mintha egy egészen kicsit szélesedne, amitől az arca bal oldalán megjelenik egy kis gödröcske.

- Ohmm - zavartan köhögök. - Mi? Nem. Mármint nem úgy értem. Jól nézel ki. Helyes vagy. De nem téged néztelek, részben, vagyis igen, csak -

- Oké oké, értem én - szakít félbe nevetve. A fülem tövéig elvörösödöm. 

Fura. Ez semmi jót nem sugallhat. Csak én lehetek akkora szerencse csomag, hogy már az első percekben képes legyek beégetni magam előtte. Sosem voltam jó az ismerkedésben.

- Jó értelemben vagy rossz értelemben? - húzom össze kétkedően a szemeimet.

- Egyértelműen jó értelemben! - vágja rá hezitálás nélkül. - Nincs kedved leülni? - biccent a tőlünk jobbra húzódó két hatalmas kanapéra, amit néhány kisebb fotel vesz körül.

Rábólintok az ötletre, mire vigyorogva belém karol, és a szoba túlsó végébe vezet. Jake a kanapé végébe telepszik le, én pedig közvetlen mellette, a karfán foglalok helyet. A zene itt már jóval halkabban szól, így üvöltés nélkül beszédbe egyeledhetünk.

Bármennyire is furcsán hangzik, de az idő elteltével kezdek bulihangulatba lendülni. A csipőm enyhén ringatózni kezd a nappaliból kihallatszó zenére, és ahogy szürcsölöm az italomat, mintha minden egyes korttyal egyre jobban feloldódnék. Végülis nem árthat ez a kevés alkohol mennyiség.

Már éppen azt meséli, hogy annó' hogyan került be a foci csapatba, amikor a mobilom rezegni kezd a zsebemben. Mikor végre sikerül kihalásznom onnan, a kijelzőn April neve villog, vagyis a legjobb barátnőmé. A francba! Megígértem neki, hogy kilencre nála leszek, ehelyett fél órája ott kellene lennem. Bocsánatkérően a fiú felé fordulok, és a fülemhez emelem a készüléket. Halkan szitkozódok egy sort, mielőtt még felvenném.

- Eli! Hol a francban vagy? - támad nekem rögtön.

- Bocsi, a meccs után benéztem a plázába, aztán kicsikét elhúzódott az idő.

Hirtelen nem jut az eszembe jobb hazugság, de csak reménykedni tudok abban, hogy elhiszi. Legnagyobb szerencsétlenségemre, valaki épp ezt az időpontot választja arra, hogy felhangosítsa a nappaliból szóló techno számot, így a ricsaj elnyomja April válaszát.

- Mit mondtál? Nem hallottalak! - kiabálok.

- Na jó, Eli! Te egy buliban vagy? - kérdez rá gyanakodva, én pedig majdnem hanyatt esek a kanapéról.

- Dehogyis! - vágom rá, talán túlságosan gyorsan is.

- A-a, túl gyors volt a válaszod!

Mondtam. Veszek egy mély levegőt, mielőtt még kitálalnék neki. Úgy ismerem már, mint a saját tenyeremet, ezért is tudom, hogy addig nem fog tágítani, amíg színt nem vallok.

- Melfortban, a Lynbrookosoknál.

A vonal végén hosszú, vádló csönd.

- Hogy hol? - sipít fel. - Jézusom! Neked teljesen elmentek otthonról?! - dörren rám, mellettem pedig Jake érdeklődöen fürkészni kezdi az arcomat. - Ha ezt apud meg tudja nem csak téged, hanem engem is kinyír, amiért hagytalak oda menni!

- Mi az, hogy hagytál oda menni? - emelem fel a hangomat, de rögtön észbe kapok, és egy fokkal lejjebb veszem. - Ez az én döntésem volt, ebbe egyikőtöknek sincs beleszólása.

- Ez hihetetlen! - morgolódik. - Ugye van fogalmad arról, hogy úgy tudja, hogy ma nálam leszel?

Nagyot nyelek.

- Nem fog kiderülni, nyugi April. Tudom kezelni a dolgot.

- Kezelni? Kezelni?! - vízhangoztatja mennydörögve. - Az Isten szerelmére, hiszen éppen az ősellenségének a csicskáinak a lábait nyalogatod.

Igaza van. Ezt a helyzetet sehogy sem lehet szépíteni. Ha ez kitudódik, egy áruló leszek a szemükben. Talán mégsem fogtam fel olyan ésszerűen a döntésem súlyosságát.

- Jó, igazad van. Igazad van! - csitítgatom. - Most azonnal indulok hozzád, aztán jöhet az, amit megbeszéltünk.

- Nem, nehogy elindulj hozzám!

- Dehát -

- Én máshová megyek! - szakít félbe hevesen. - Jackson bulijára, ahol nekünk Canyeneseknek kellene lennünk - nyomatékosítja meg a " kellene " szót. - Ajánlom, hogy oda told a segged! És magyarázatot kérek mindenről! - ezzel pedig egy szó nélkül rám teszi a telefont.

Nem hittem volna, hogy ennyire kiakad. Őt sosem érdekelte a foci, és ez az ostoba vívódás a csapatok között. Valaminek mindenképpen meg kell bújnia a háttérben, én pedig ezért, és több okból kifolyólag sem hagyhatom cserben. Egyébként is ideje mennem, már ígyis a tervezettnél több időt töltöttem el itt. Csak azt tudom remélni, hogy ezzel nem szúrom el az esélyemet Jakenél, és még lesz alkalmam arra, hogy kiszedjek belőle fontos információkat.

- Minden rendben van? - néz rám, szemeiben őszínte aggódást vélek felfedezni.

- Az az igazság, hogy vészhelyzet van, szóval mennem kell - húzom el a számat.

- Ilyen korán?

- Muszáj.

Hosszasan a szemembe néz, miközben a nyelve hegyével megnedvesíti a szája sarkát. Elképesztően vonzó ez a srác.

- Ha ez nem egy koptatásos duma, akkor felőlem rendben van, de azért nem lett volna rossz, ha tovább maradsz - a kezével gyengéden megcirógatja a combomat. Kellemes érzés önt el, mégsem tudom, hogyan reagáljam le a közvetlenségét, így zavartan felállok.

- Khmm - megköszörülöm a torkomat. - Akkor én azt hiszem lépek. Még dumálunk.

- Majd írok.

Öt perccel később már az autómban ülök, Jackson háza felé tartva. A mai napon többször veszem magam körbe bulizó tinédzserekkel, mint az életem során eddig bármikor.

×××

Amikor odaérek ugyanaz a látvány fogad, mint a Lynbrookosoknál. Hatalmas táncoló és részeg tömeg. Ahhoz képest, hogy veszítettünk, mindenki vidámabb a kelleténél. Ezek szerint, számukra teljesen mindegy, hogy mire isznak, csak legyen egy ürügy arra, amire szétcsaphatják magukat.

Eltelik egy pár perc, de Aprilt még mindig sehol sem találom. A nappali bejárata előtt megállok, és lábujjhegyre pipiskedve nézelődni kezdek utána a táncoló tömegben, de ennyi ember között lehetetlenség kiszúrnom. Így hát az irányomat a táncparkett felé veszem, amin próbálok minél előbb átfúrakodni, de rendkívül lassan haladok. Mindenhol izzadt testek nyomódnak hozzám. Végül megállok a terem közepén, onnan nézek körbe, de amikor a konyha irányába fordulok a látványtól az állam a földön koppan.

Úgy szalad ki a tüdömből minden levegő, mintha hirtelen gyomorszájon vágna valaki. Eliott áll pár méterre tőlem, ráadásul félmeztelenül, és a bőre a verítéktől csillog. A melle tökéletesen domborodik, a válla pedig gyönyörű széles.

Igen, az az Elliott Grainger. Az élsportoló, tengerkék szemű focista, azzal a lefegyverző mosollyal megáldva, amitől úgy elolvadsz, mint a napon felejtett fagyi. Azért is kedvelem annyira, mert ő a többi izomagyu sportolóval ellentétben nem fekszik össze mindenkivel, akin szoknya van. Nem, ő egy teljesen más történet. A fiú vezeti a suli rádiót, besegít az énekkarba is, éltanuló és legutolsó sorban művészi lélek, akinek nem az minden vágya, hogy minél több nőt vigyen az ágyába.

Én pedig az előbb említett okokért estem belé menthetetlenül, lassan már egy hónapja, hiába ismerem pusztán csak látásból a fiút.

Ő pedig azt sem tudja, hogy létezem. Talán csak úgy ismer, mint mindenki más a suliban, az edző lányaként, de még sosem váltottam vele egyetlen egy árva szót sem. Nem mintha készen állnék arra, hogy beszélgetést kezdeményezzek vele. Hiszen, az embernek csak rá kell néznie. Elképesztően dögös. Éppen ezért nem tartozunk egy súlycsoportba.

Ennek ellenére képtelen vagyok levenni róla a szemeimet. Már-már annyira tökéletes, hogy elszorul tőle a torkom. A farmere lelóg a csípőjén, és szinte már túl sokat mutat - annyira, hogy olyan gondolatok jutnak eszembe, amitől a fülem tetejéig elpirulok. A szám kiszárad, amikor a hasizmára téved a tekintetem. Minden lépésére megfeszül, majd elernyed. Tisztán kirajzolódik az összes kocka. Csak ő képes így elvenni az eszemet, aminek meg is lesz a következménye.

Ugyanis a másodpercek törtrésze alatt valaki oldalról olyan erősen nekem ütközik, hogy a kezében tartott poharának a tartalma végül a felsőmön köt ki. Minden olyan gyorsan történik, hogy időm sincs felfogni a kialakult helyzetet. Ijedten pillantok le a mellkasomra, a látványtól pedig hatalmasra nyílnak a szemeim. A fehér felsőm úszik az alkoholban, ráadásul teljesen átázik, így minden olyan dolgot kivillant, amit nem kellene.

Mivel fogalmam sincs, hogy ki volt a tettes, így szitkozódva az emelet irányába indulok. Útközben érzem, ahogy a kíváncsiskodó tekintetek a mellkasom tájékára tapadnak. Szinte egy imával ér fel, amikor végre a felső szintre érkezem.

Már éppen belépnék a mosdóba, amikor hirtelen kicsapódik az ajtó, és egy csinos, ismeretlen szőke csaj libben ki rajta. Egy pillanatra megtorpan, mikor észre veszi a jelenlétemet, de aztán egy önelégült mosoly kíséretében távozik is. Zavartan elfordítom róla a tekintetemet. Csak akkor nyúlok a kilincsért, amikor már a lépcsőnél jár, de ezúttal sem sikerül bejutnom. Az ajtó újra kinyílik, ekkor viszont valaki más lép ki rajta. A szívem a torkomba ugrik, amint felismerem azt az ismerős sötét szempárt. Döbbenten tátom el a számat, de láthatóan nem csak én hökkenek meg annyira, hanem ő is.

Ő.

A fiú.

Noah Blake.

A szexi-focicsapatkapitány-Noah Blake. Az a tipikus fiú, aki annyi lányt húzott már meg az évek során, hogyha még húsz karja is lenne, azon sem tudná megszámolni. Sokak szerint Noah maga a megtestesült görög isten a széles vállaival, hatalmas termetével, telt ajkaival, sötét szemeivel és legutolsó sorban a kiugró állkapcsával. A gimiben mindenki számára ő a legtökéletesebb férfi a világon, számomra viszont csak egy önző faszfej. És az is marad örökre.

Nem túlzok azzal, ha azt mondom, hogy akárhányszor megpillantom, a két kezemmel akarom megfojtani. Több okból kifolyólag is. Először is Noah a legegoistább, legmanipulatívabb és legunszimpatikusabb ember, akihez valaha volt szerencsém. Másodszor pedig, akármennyire is szégyellem a dolgot, de ő volt a legelső szerelmem is egyben.

Ne is mondjátok! Nem tudom, hogy lehettem együtt ezzel....

Egy pillanatra megingok, de aztán makacsul felszegem az államat, de mielőtt még elindulhatnék, az a szemétláda elém lépve elállja az utamat. A szemei csiga lassúsággal a mellkasomra vándorolnak, a látványtól pedig hangosan felmordul.

Zavartan összefonom a kezeimet magam előtt.

- Te meg mit bámulsz? - csattanok fel sértetten, mire Noah gúnyosan elmosolyodva újra a szemeimbe néz.

- Csak azt figyeltem, hogy mekkora melleid lettek. Egy pillanatra megdöbbentem, mert azért őszíntén, régen elég kicsik voltak.

Döbbentem tátom el a számat. A pumpa azonnal felmegy bennem. Hihetetlen, hogy mennyire ideges leszek, már pusztán csak a jelenlététől. Pedig én egyáltalán nem szándékozok veszekedni, de kiprovokálja belőlem.

- Ja igen. Nem csodálkozom azon, hogy régen kisebbségi érzeted volt, mert azért valljuk be, még a melleimnél is kisebb farkad volt - grimaszolva végig futtatom rajta a szemeimet, viszont nem azt a reakciót váltom ki belőle, mint amire számítok.

A következő pillanatban váratlanul közelebb lép hozzám, és ahogy az illata az orromba kúszik, sűrű köd borul a fejemre. Hatalmas teste betölti a látóteremet. Széles váll, hosszú láb, olyan szépen kidolgozott felsőtest, hogy minden egyes izma tisztán kivehető a szűk ingje alól. Próbálom egyenesbe hozni a lélegzetvételemet, de továbbra is kapkodom a levegőt.

Hiába gyűlölöm teljes szívemből, be kell látnom, hogy lehetetlen figyelmenkívül hagyni azt a szexuális feszültséget, amit magából áraszt. Ez pedig még rám is hatással van. Olyannyira, mint régen, talán az is lehetséges, hogy mára már megerősödött ez a kettőnk közti vonzalom. Ez a borzongató érzés a lapockáim között. Ez a heves és szenvedélyes érzés, ami átjárja az összes porcikámat.

Basszus! Távolság, távolabb kell kerülnőm tőle!

- Mit csinálsz? - a hangom egész nyugodt, de a szívem heves dobogása másról árulkodik. Szinte elnyomja a dübörgő zene basszusát.

- Én ugyan semmit - még közelebb lép, a torkom pedig összeszorul. - Tudom, hogy még mindig kívánsz, Eli.

- Én kívánlak téged? - feszélyezetten felnevetek. - Ugyan már! Sokkalta inkább zavarod az aurámat.

Ekkor Noah a fülemhez hajol, meleg lehelletétől a pihék egyenesbe vágják magukat a nyakamon.

- Hiába próbálod játszani itt az elérhetetlent, én átlátok rajtad. Annyira nem is nehezíted meg a dolgomat - utal itt ezzel a libabőrre, amit a közelsége vált ki belőlem. Buta, buta test!

- Itt nincs semmi, amin át kéne látnod, Noah - felelem magabiztosan, holott a hangom erőtlensége elárul engem.

- Hmm, biztos vagy benne? - az ujjai közé csippenti az egyik kibukkanó hajtincsemet a copfomból, és csavargatni kezdi. A lábam egyszerűen földbe gyökerezik. Képtelen vagyok bármiféle reakcióra. Ez biztos annak az alkoholnak köszönhető, amit lehúztam. Ezért gyengülök meg a közelében. Igen, ez lehet az egyetlen épeszű magyarázat erre. - Mert én máshogy látom a dolgokat.

Hirtelen ellöki magát tőlem, majd hátrál két lépést. Kajánul vigyorogva a zsebébe süllyeszti a kezeit.

- Akkor elég rosszul láthatsz. Ó, talán ez lenne az oka annak, hogy ma ennyire szarul teljesítettél a pályán? - vágok vissza epésen, mire az állkapcsában az izmok ugrálni kezdenek.

- Vigyázz a száddal, nehogy nekem is eljárjon az edzőnek.

- Mégis miről? - vonom fel kihívóan a szemöldökömet.

- Hmm, talán arról, hogy itt vagy? Kétlem, hogy tudna erről.

A francba! Noahnak valahogy mindig volt érzéke ahhoz, hogy kiszúrja a gyenge pontomat. Nem csoda, hiszen senki a világon nem tud olyan áthatóan nézni mások szemébe, mint ő. Mintha az álarcom előtte teljesen lehullna, és rétegről rétegre belelátna a fejembe.

De előbb csapjon belém egy villám, minthogy ezt neki is beismerjem!

- Tévedsz. Történetesen tud róla, mert Aprillel érkeztem a buliba.

Elhúzza a száját.

- Már megint csak hazudsz, Elizabeth - húzza az agyamat továbbra is, ráadásul azt is tudom, hogy miért ül ki az arcára az az idegörlő mosolya. Tisztában van vele, hogy annál jobban semmi nem dühít fel, minthogy valaki a teljes nevemen szólítson. Mindenkinek csak Eli vagyok, ennyire egyszerűen, de nem, ő minden egyes adandó alkalommal él a lehetőséggel, és felhasználja ezt ellenem. - April egyedül érkezett a buliba, az arcodról meg süt, hogy apudnak fogalma sincs arról, hogy itt vagy. Felesleges hazudnod nekem, mint már mondtam, átlátok rajtad.

- Talán kémkedsz utánam? - makacsan összevonom a karjaimat a mellkasom előtt.

- Isten ments!

- Másként honnan tudnád, hogy April nélkülem jött ide?

- Mielőtt még nevetséges összefüggéseket kreálnál a fejedben, tudd, hogy pont egy időben érkeztem a barátnőddel. És nem érdekelsz te sem, meg ő sem annyira, hogy akár egy pillanatra is az eszembe jussatok - mélyen a szemembe néz, az arca teljesen érzelemmentes, semmit nem lehet leolvasni róla.

A kezeim ökölbe szorulnak. A düh vad hullámokon keresztül csap végig rajtam.

Mégis kinek képzeli ez magát?!

- Ha ennyire nem érdekellek, mégis miért rabolod itt még mindig az időmet, ahelyett hogy valamelyik ostoba libáddal lennél? - emelem fel a hangomat. Én alapjáraton véve egy nyugodt és békés ember vagyok, de ő az egyetlen, aki képes kiváltani belőlem, hogy teljesen kiforduljak önmagamból. A közelében valami megmagyarázhatatlan oknál fogva mindig elveszítem a fejemet. - Mondjuk azzal a szőke ribivel, aki mellőled esett ki? Inkább menj vissza, és társalogj vele, elvégre agyilag egy szinten vagytok. Vele jobban megértetnéd magad, hidd el!

Úgy tűnik, hogy sikerült elérnem a célomat. A szemét árnyék takarja ugyan, de az ajka dühös, vékony vonallá válik. Hirtelen előrébb hajol, és most, ahogy a fény az arcába vetül, már látom, hogy a szeme olyan, akárcsak a viharos égbolt. Szitkozódik egy sort, mielőtt még megszólalna.

- Valakinek a hangjából csak nem féltékenységet hallok ki?

- Szó sin-

- Eléggé be vagy feszülve. De ne engem hibáztass azért, amiért egyetlen pasi sem képes elviselni téged - szakít félbe. - Nehéz lehet ennyi ideig testi kontaktus nélkül, nem csoda, hogy kattant vagy. De figyelj, ha kéne bármi segítség a csávók terén, szólj és beszervezek neked valakit! - kaccsint rám.

Szórakozottan figyeli, ahogy elvörösödöm a dühtől, de arra már nem méltat, hogy végig hallgasson. Ehelyett egyetlen egy árva szó nélkül hátat fordít nekem, és egyszerűen csak úgy kisétál.

A fene enné meg a csábító kaccsintásával együtt!

_______________________

Bocsánat az egy napos késéssel!
De itt van ez első fejezet, és azért elég hosszúra sikeredett. 3500 szó, ami nálam szinte rekordnak számít!

Aki előtte már olvasta a történetet észre vehette, hogy nagyon sok változás történt, és szinte az egész menetét átírtam. De nekem ez a verzió sokkal jobban tetszik!

Na és nektek? Mi a véleményetek róla? 💕