Október 15., Kedd

Lassú léptekkel visszasétáltam Jackson sírjához. Október eleje volt, mégis borult volt az ég, és csepergett az eső. Úgy tűnik, még a fentiek is megsiratják barátunk halálát.

Stiles mellé léptem, és ujjaimmal az övéit kerestem, de ő durván elrántotta a kezét tőlem. Értetlenül néztem rá, mire válaszul csak egy szemforgatást kaptam, és sajnos pontosan tudtam ennek az okát.

- Figyelj, én... - kezdtem bele a magyarázkodásba

- Nem érdekel. - vágott közbe

- De...

- Nézd Hope, nem fogok Jackson temetésén leállni veled veszekedni. - jelentette ki, miközben szigorúan a földet pásztázta

- Stiles... - szólítottam meg - Stiles, nézz rám! - emeltem meg a hangom, de épphogy csak annyira, hogy ő hallhassa, hogy dühös vagyok, de mások ne figyeljenek fel ránk. Azt hiszem, hasznos volt a határozottságom, mert egy nagy sóhaj kíséretében félrevonult velem.

- Mi van, a szőke herceg itthagyott? - nevetett fel kínosan - Tudod, elegem van abból, hogy az én barátnőm vagy, de ettől függetlenül még így is érdeklődsz Lancaster iránt. Jó lenne, ha eldöntenéd, hogy mit akarsz, mert belehalok a bizonytalanságodba. Azt akarom, hogy én legyek az egyetlen ember, akinek megfogod a kezét. Az egyetlen, akire szerelmesen nézel. Az egyetlen, aki érezheti az ajkain az ajkaidat. Az egyetlen, akinek elalszol a karjaiban, valamint az egyetlen, akinek őszinte hangon suttogod, hogy szeretlek. - fejezte be, mire elmosolyodtam. Ujjaimmal beleszántottam a gondosan beállított hajába, közben pedig lábujjhegyre álltam, így közelebb férkőzve az ajkaihoz, de még így is alacsony voltam hozzá. Két kezét a derekamon pihentette, majd lágyan megcsókolt.

- Mindenkinek szüksége van valakire, aki olyan érzést kelt bennük, hogy a holnap nem csak egy újabb unalmas hétköznap. Nekem te vagy az a valaki, Stiles Stilinski. - simítottam végig a karját - Szeretlek... - suttogtam őszintén

Nyomott egy puszit a homlokomra, másodpercekkel később viszont meg kellett törnöm a csendet.

- Együtt? - néztem fel rá

- Mindörökké... - búgta a fülembe, majd ujjait az enyémre kulcsolta, és úgy mentünk vissza a temetésre

__________________________________

Október 18., Péntek

Pontosan két nap telt el Jackson temetése óta. Pontosan két hete halt meg a legjobb barátnőm szerelme, és pontosan azóta gyászol keservesen Lydia. Eperszőke banshee-nk hét kilót fogyott a napokban, haja ma is csapzott volt, valamint szeme alatt most is sötét karikák húzódtak, amiket még több réteg alapozóval sem tudott elrejteni rendesen. A gimiben mindenki megtudta az iskola legnépszerűbb diákja halálát, és így, egy fél hónap elteltével is faggatják a barátnőmet Jackson elmenésének okáról. Az emberek fel sem fogják azt, hogy ezzel egyáltalán nem az együttérzésüket fejezik ki, hanem csak rosszabbítanak a helyzeten. Semmiről sem tudnak, és így akaratuk ellenére is felszakítják az éppen gyógyuló sebeket.

- Mi van Martin?! Úgy nézel ki, mint akit reggel elcsapott egy busz! - nevetett gúnyosan az egyik végzős lány, Tiffany - Csak nem a hűtlen kis herceged halála miatt van?

- Hűtlen?

- Igen, jól hallottad! - lépett közelebb hozzánk - Titkos viszonyom volt Jackson Whitemore-ral. Az elmenése előtti nap is velem volt. Csodálatos az ágyban, bevallom, nekem is hiányzik emiatt. - biggyesztette le a száját, de a rideg szemeiben látszott, hogy mennyire jól szórakozik. Lydia nyelt egy nagyot, de egy szó sem jött ki az ajkai közül. Lefolyt egy kövér könnycsepp az arcán, ezzel elmosva a szemfestékét, majd berohant a női mosdóba. Utána akartam menni, de előbb még elintéztem valamit.

Közelebb léptem ahhoz az undorító plázacicához, majd erőből felpofoztam, teljesen megfeledkezve a szupererőmről. Tiffany versenyautókat megszégyenítő sebességgel csapódott neki egy közeli szekrénynek, nagy csodálatomra viszont egyből felpattant onnan. Zafírkék szeme pillanatok alatt átváltott fénylő rózsaszínre, ami erős kontrasztot képzett a szögegyenes, ébenfekete hajával.

- Úristen... - motyogtam magamban. Ő is természetfeletti lenne?

Automatikusan hátrálni kezdtem, amikor megindult felém, közben pedig egyre több ember gyűlt körénk.

Tiffany lendületből hátravetette a fejét, majd oldalra. Arca falfehérre sápadt, ettől pedig én még jobban megijedtem, de ez még közel sem volt a vége. Hosszú karmai (amik nem hiszem, hogy feltűntek a tömegnek, mivel emberként is van vagy húsz centis a műkörme) a nyakamat tűzték ki célul, ezért lefogtam a kezeit, de még így is megkarcolta elég mélyen a csuklóm. Ennek hatására nehezen tudtam visszatartani az átváltozásom.

- Tiffany, urald magad, világít a szemed! - sziszegtem a fogaim között

- Mondja a kis hárpia... - húzta gúnyos mosolyra a száját

- Mi? Miért én vagyok a hárpia? Te viselkedsz úgy, mint egy rossz hisztis ribanc!

- Ó! - nevetett fel - Szóval te ezt nem tudtad...

- Mit? - néztem rá értetlenül, közben pedig a sebem, amit okozott kezdett begyógyulni, Tiffany meg visszakapta a szolis színét.

- Nem mondok ingyen több információt. - suttogta vigyorogva, majd kirántotta a kezét a szorításomból - Emberek, vége a műsornak! - kiáltotta, amikor már teljesen visszaváltozott emberré. A tömeg fele elszaladt, a többi pedig leesett állal nézett minket - Jól beszartatok! - röhögött - Csak előrébb hoztuk a Halloween-t, igaz Argent? - nézett rám, mire kínosan mosolyogva bólintottam

Ebben a pillanatban viszont megjelent az igazgató és az ősi ellenségem...a matek tanár.

- Argent, maga már megint mit csinált?! - ordibált teli torokból Mr. Parker

- Hurrá... - motyogtam unottan, és jól tudtam, hogy hol fogunk kikötni öt perc múlva. A jó öreg igazgatói irodában.

___________________________________

Miután megúsztuk a dolgot egy hosszas elbeszélgetéssel, és kiengedtek minket az irodából, egyből elkezdtem bombázni szegény lányt kérdésekkel.

- Te mi vagy? Melyik falkából jöttél? Honnan tudod hogy én mi vagyok? Tényleg hárpia vagyok? - daráltam le levegővétel nélkül

- Hé, hé, nyugi van, lassíts csajszi! Tudtommal nem vagyunk barátok, nem tartozok neked válasszal...

- Na mi van az én kis agresszív hercegnőmmel? - lépett oda hozzám Stiles. Átölelte a derekam, majd adott egy puszit a hajamba, mire automatikusan elmosolyodtam.

- Undorítóan boldogok vagytok... - forgatta a szemét Tiffany, és ezzel ott is hagyott, de mielőtt teljesen eltűnt volna a látókörünkből, a barátom utánafordult.

- Mi a fenéért bámulod Tiffany Woods hátsóját?! - hisztiztem, közben pedig lelökdöstem magamról a tenyerét

- Csak nem féltékeny vagy? - húzta fel fülig erő szájjal a szemöldökét, mire még idegesebb lettem.

- Még jó, hogy féltékeny vagyok, elvileg én lennék a barátnőd, vagy nem?! Jó, tudod mit? Hagyj békén! Ne is szólj hozzám! - durciztam, rajta viszont látszott, hogy jól szórakozik rajtam.

- A táskáját néztem. - nevetett fel -Nézd meg jobban te is! Azon a könyvön nem a bádogemberek vannak?

Ismerős a borítója...Úristen! Ez az a könyv, amit még év elején nézegettem a könyvtárban!

- Tudom, honnan szerezte! Gyere! - fogtam meg a kezét, és elrángattam a könyvtárba. Épphogy beestünk a helyiségbe, mert az öreg nő már ment volna ebédszünetre.

- Csókolom! - köszöntünk egyszerre neki, mire a könyvtáros csak morgott egyet.

Odarohantam a polchoz, ahol emlékeim szerint ott volt "A rettegés doktorai" című könyv, de azt az irományt elnyelte a föld.

Ekkor kulcszörgést hallottam, majd egy hangos ajtócsapódást. Egyből odafutottunk a hang forrásához, de Stiles hiába próbálta lenyomni a kilincset, nem ment neki.

Az a szemét banya bezárt minket...

- Most mégis mihez kezdünk? - idegeskedtem, majd előkaptam a telefonom - A fenébe! Nincs térerő! Nem hiszem el, hogy nem ér el a könyvtárba az a hülye térerő!

- Úgyis visszajön nemsokára a könyvtáros... - nyugtatott Stiles

- És mit csinálunk addig? Ülünk és várunk?

- Vagy megkereshetjük a könyvet. Lehet, rosszul emlékszel, vagy csak át lett pakolva egy másik polcra.

- Igazad van! Megyek és megkeresem. - jelentettem ki, majd elindultam a könyvtár másik végébe

Percekkel később két meleg tenyeret éreztem a derekamon. Stiles kezei egyre lejjebb haladtak, majd belemarkoltak a fenekembe, mire egy hangos nyögés hagyta el a számat. A hajamat arrébb söpörte, ajkai pedig a nyakamat támadták meg, néha-néha apró szívásnyomokat hagyva maga után. Lehunytam a szemem, és így élveztem a kényeztetését. Puszikkal hintette be a kulccsontom, közben oldalra döntöttem a fejem, ezzel több teret hagyva neki. Nyomott egy csókot a fülem mögé. Egy jóleső sóhajt hallattam, majd szembefordultam vele. A tarkójánál fogva közelebb húztam magamhoz, és a számat az övéhez tapasztottam. Először ajkai épphogy csak súrolták az enyéimet, én viszont reflexszerűen résnyire nyitottam a szám, amit ő ki is használt. Nyelveink lágyan összefonódtak, ajkai hevesen falták az enyéimet, csókcsatánk közben az ölébe ugrottam, majd egy mozdulattal lelökte a könyveket az egyik asztalról és végigfektetett rajta.

- Ezt nem kéne... - kapkodtam a levegőt - Mi van, ha kamerák vesznek?

- Akkor már lebuktunk volna pár hete, amikor felborítottunk mindent... - válaszolt ziháltan, majd újra megcsókolt. Csípőjét hozzám nyomta, ujjait összekulcsolta az enyémmel, és így pihentette a fejem mellett. Másik kezével a pólóm alsó szegéjével játszadozott, majd hirtelen lerántotta rólam. Ebben a pillanatban ismét kulcszörgést hallottunk.

- A francba... - szitkozódott, majd leszállt rólam, és lesegített engem is az asztalról. Gyorsan felkaptam a felsőm, majd visszapakoltunk mindent a helyére. Egyszer csak megakadt valami a kezemben.

- Stiles...Itt a könyv... - mondtam halkan - De ezeket nem lehet kikölcsönözni, itt azt írják.

- Akkor illegálisan kölcsönvesszük. - húzta félmosolyra a száját, majd óvatosan becsúsztatta a könyvet a pulcsijába, és észrevétlenül kisurrantunk a könyvtárból.

Amikor sikeresen kiértünk, kitört belőlem a kacagás.

- Majd később folytatjuk... - búgta a fülembe, majd megfogta a kezem, nyomott egy puszit a homlokomra, azzal pedig elment.

Otthagyott egyedül az üres folyosón, levakarhatatlan vigyorral az arcomon.