Október 18., Péntek

Pontosan két nap telt el Jackson temetése óta. Pontosan egy fél hete döntöttem el, hogy megkeresem Brandont. Pontosan két hete halt meg a legjobb barátnőm szerelme, és pontosan azóta gyászol keservesen Lydia. Eperszőke banshee-nk hét kilót fogyott a napokban, haja ma is csapzott volt, valamint szeme alatt most is sötét karikák húzódtak, amiket még több réteg alapozóval sem tudott elrejteni rendesen. A gimiben mindenki megtudta az iskola legnépszerűbb diákja halálát, és így, egy fél hónap elteltével is faggatják a barátnőmet Jackson elmenésének okáról. Az emberek fel sem fogják azt, hogy ezzel egyáltalán nem az együttérzésüket fejezik ki, hanem csak rosszabbítanak a helyzeten. Semmiről sem tudnak, és így akaratuk ellenére is felszakítják az éppen gyógyuló sebeket.

Az irodalom tanár éppen a Rómeó és Júliáról beszélt, a tragikusan végződő szerelem történetéről. Láttam Lydián, hogy már nem bírja sokáig, ezért fejfájásra hivatkozva kimentünk a teremből. Pechünkre pont belebotlottunk a suli egyik ribancába, aki éppen az edző irodájából tipegett ki a szoknyáját igazgatva. Inkább bele sem gondolok, hogy mik történhettek odabent.

- Mi van Martin?! Úgy nézel ki, mint akit reggel elcsapott egy busz! - nevetett gúnyosan Tiffany, hangja pedig visszhangzott az üresen kongó folyosón - Csak nem a hűtlen kis herceged halála miatt van?

- Hűtlen?

- Igen, jól hallottad! - lépett közelebb hozzánk - Titkos viszonyom volt Jackson Whitemore-ral. Az elmenése előtti nap is velem volt. Csodálatos az ágyban, bevallom, nekem is hiányzik emiatt. - biggyesztette le a száját, de a rideg szemeiben látszott, hogy mennyire jól szórakozik. Lydia nyelt egy nagyot, de egy szó sem jött ki az ajkai közül. Lefolyt egy kövér könnycsepp az arcán, ezzel elmosva a szemfestékét, majd berohant a női mosdóba. Utána akartam menni, de előbb még elintéztem valamit.

Közelebb léptem ahhoz az undorító plázacicához, majd teljes erőből felpofoztam, megfeledkezve a szupererőmről. Tiffany versenyautókat megszégyenítő sebességgel csapódott neki egy közeli szekrénynek, nagy csodálatomra viszont egyből felpattant onnan. Zafírkék szeme pillanatok alatt átváltott fénylő lilára, ami erős kontrasztot képzett a szögegyenes, fekete hajával.

- Úristen... - motyogtam magamban. Ő is természetfeletti lenne?

Automatikusan hátrálni kezdtem, amikor megindult felém, de sajnos a folyosó sem végtelen hosszúságú, így nekimentem Brandon szekrényének.

Tiffany lendületből hátravetette a fejét, majd oldalra. Arca közben falfehérre sápadt, ettől pedig én még jobban megijedtem, de ez még közel sem volt a vége. Hosszú karmait (amik emberként is hosszúak a húsz centis műkörmök miatt) a magasba emelte, másik kezével pedig nekinyomott a szekrénynek. Karmait óvatosan végighúzta a torkomon, így ijedtemben egyre szaporábban vettem a levegőt. Pillanatokon múlott, hogy elmetssze a torkom, de nem kiálthattam segítségért, mert akkor leleplezném a természetfelettit. Sós könnycseppek égették az arcom, majd a földre hullottak.

Belül szinte imádkoztam, hogy segítsen valaki.

Valaki, aki már mentett meg régebben.

Valaki, aki nem ijed meg a természetfelettitől.

Valaki, aki még az életét is feláldozná értem, ha szükséges lenne.

Valaki...

Valaki...

Brandon.

Brandon Lancaster...

- Lassú halált szeretnél vagy egy gyors torok elmetszést? - fürkészett a szemeivel, majd végighúzta karmait az arcomon, de az a karcolás furcsa módon nem gyógyult be

Innentől mintha minden felgyorsult volna. Valaki a semmiből előugrott, Tiffany-t lefeszítette rólam, én pedig a padlóra estem.

- Ezt a durvaságod kamatoztathatnánk máshol is, Lancaster! - vigyorgott - Én ezt nem tenném a helyedben! Csak az én erőm tud legyőzni egy doktort.

Brandon pillanatok alatt a földre terítette, és egy másodperc kellett volna, hogy megölje, de én közbeszóltam.

- Ne! Mi van, ha tényleg tud segíteni? - kérdeztem kétségbeesetten, közben pedig idegesen beletúrtam a hajamba - Mi van, ha most megölöd az utolsó reményünket?

A szőke herceg nagyot sóhajtott, és azzal elengedte a lányt.

- Mit tudsz? - néztem Tiffanyra, aki a szekrénynek támaszkodva lassan feltápászkodott. Kezeivel leseperte a port magáról, megigazította a miniszoknyáját majd ismét felénk fordult.

- Ingyen nem mondok semmit. -jelentette ki vigyorogva, és így rebegtette a műszempilláit Brandonnak. A haját kihívóan csavargatta, mire legszívesebben ismét szekrényhez vágtam volna. - Hope, csak nem féltékeny vagy? - nevetett fel Tiffany gúnyosan

- Mi? Dehogy is! - vágtam rá egyből. Talán túl gyorsan. Talán túl hevesen. Talán túl bizonytalanul. Talán túl nagy hazugsággal.

- Ugyan... - nézett rám lesajnálóan - Érzem a szagodon. Még mindig odavagy ezért a srácért. Egy szánalmas ribanc vagy te is, akár csak én, nem kell tagadni. - veregetett vállon, mire egy mozdulattal a földre akartam taszítani, de rájöttem, hogy igaza van. Miért érdekel még mindig Brandon, ha együtt vagyok Stilesszal?

- Ahj, nyugi már, köztünk marad... - legyintett Tiffany, így mindketten hitetlenül néztünk rá - Lefeküdtem az új portással. Na, tessék, mostmár ti is tudtok rólam valamit, amit nem kéne! Így már hisztek nekem? - kérdezte határozottan, mire én nagyot sóhajtottam és bólintottam - Köszönöm. Menjünk a könyvtárba, ott van a megoldás! - mutatott a folyosó másik végébe, majd karon ragadott és elvonszolt a fent említett helyiségre - Ő nem jön? - biccentett Lancaster felé, és én is kérdőn néztem az említett fiúra

- Nem. - válaszolt egyszerűen - Ezt már meg tudod oldani magadtól is. - mondta, és azzal el is ment. Utána akartam kapni, de Tiffany lefogott

- Hagyjad... - sóhajtott, majd amikor Brandon kikerült a látókörünkből, lassan elengedte a karom - Nem fog beszélni veled, ugye tudod?

- Honnan gondolod? - kérdeztem elhalt hangon

- A volt barátnője vagyok, úgyhogy nekem elhiheted. Valószínűleg életében először esett pofára, fel kell dolgoznia. - nevetett fel - Istenem, annyira túldramatizáljátok ezt. Szereted. - mosolygott, mire én összevontam a szemöldököm - Ő is szeret. Már régen boldogok lehetnétek, ha kevésbé lennétek ilyen makacsok.

- De én nem is...

- Ugyan... - vigyorgott gúnyosan - Az elméd nem ezt mondja...

- Mi? Te...

- Igen, gondolatolvasó vagyok. Ahogy a kicsi szőke herceged is. - tálalt ki, nekem pedig háromszor akkorára kerekedett ki a szemem. Hirtelen lejátszódott bennem pár pillanat, amire ezzel választ kaptam.

*

- Én úgy érzem, mintha már évek óta ismernélek. - mosolygott

- Rosszul érzed. Azt sem tudod, mi a kedvenc színem!

- A piros.

A francba! Honnan tudta?

- De a szülinapomat akkor sem tudod. - húztam ki magam nagyképűen

- Október 24. - válaszolt újra helyesen

- Menj a francba, ki mondta ezeket neked?

- Titok. Na, még mindig azt mondod, hogy nem ismerlek?

*

- Honnan tudod, hogy kivel szoktam álmodni?

- Szépségem, én mindent tudok. Egyébként csak úgy megsúgom, hogy az én mosolyom is van olyan aranyos, mint annak a nyomoréknak. - vigyorgott

- Mi? Te ezt honnan...

- Azt neked nem kell tudnod. - szakította félbe a mondatom. Ijesztő ez a srác. Nagyon.

*

- Nem érdekel. - emelte meg az állam, ezzel kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. Kisímított egy kusza hajtincset az arcomból, és a fülem mögé tűrte azt. Érintése alatt égett a bőröm, legszívesebben már akkor lecsaptam volna a babarózsaszín ajkaira, de helyette csak vártam. Vártam, hogy ő lépjen előbb.

- Miért nem? - suttogtam, közben tekintetem az ő smaragdzöld tekintetébe fúrtam. Körülöttünk vibrált a levegő, olyan volt, mintha csak ketten lennénk a világon. Ő és én.

- Mert tudom, hogy a végén úgyis belémszeretsz... - válaszolt magabiztosan, én pedig egyre nehezebben tudtam visszafogni magam. Akartam. Akartam az ajkait az enyéimen. Akartam a csókot. Akartam a testét. Akartam minden egyes porcikáját. Akartam őt.

- Hogy vagy ennyire biztos magadban? - kérdeztem úgy, hogy már csak egy-két centi volt köztünk. Karjaimmal átöleltem a nyakát, ujjaimmal beleszántottam a szőke, kuszán álló hajába, de továbbra is csak vártam rá.

- Megérzés. - felelte, közben pedig még közelebb hajolt, annyira, hogy ajkaink már súrolták egymást.

- Igen? És még mit érzel meg?

- Azt, hogy most nem bánnád, ha megcsókolnálak. - kunkorodott mosolyra a szája

- Akkor mire vársz még? - leheltem az ajkaira, majd lehunytam a szemeim, várva a csodára, amire aztán nem került sor.

*

Állam a földet súrolta a felismeréstől, emlékeimet pedig megpróbáltam másra terelni. Tiffany csak mosolygott rajtam. Hát persze, hogy turkált a fejemben, miért is ne?

- Nem illik más gondolatait olvasgatni, ugye tudod?!

- Nem tehetek róla, túl hangosak az érzelmeid. - ingatta a fejét, mire forgatni kezdtem a szemem - Na gyerünk Tátika, nem érünk rá, mindjárt kicsengetnek! - rántotta meg a csuklóm, majd betipegett velem a könyvtárba. Fénylő fekete tűsarkúja kopogott a padlón, és minden levegővételünk tisztán hallatszott az üresen kongó folyosón. - Egyetlen egy példány van ebből itt, ezt fénymásold le a barátaidnak és olvassátok el! - nyomta a kezembe a...Úristen! Ez az a könyv, amit még év elején nézegettem a könyvtárban!

*

Stiles még nem volt itt, ezért egyedül elkezdtem pakolgatni a könyveket. Az egyiknek a borítóján megakadt a tekintetem. "A rettegés doktorai". Hmm, érdekes cím. Kikölcsönözném, de ahogy magamat ismerem, tuti, hogy nem olvasnám ki.

- Mit nézegetünk? - lehelt a nyakamra valaki, mire automatikusan megpördültem a tengelyem körül, és pofon vágtam a könyvvel az illetőt.

*

Ismét megráztam a fejem, reménykedve abban, hogy ezzel elűzöm a gondolataimat, de akaratlanul is jöttek egymás után a szőkeségről az emlékképek, élen életem első csókjával.

És akkor, abban a pillanatban bekattant valami.

Lehetséges lenne, hogy még mindig szeretem Brandon Lancastert?