Sziasztok! Itt az új rész, remélem tetszeni fog Nektek, és sajnálom, amiért kicsit rövidebb lett, mint terveztem. :)
Köszönöm a segítséget Liveforthebookz -nak, aki segített megírni ezt a részt, ha olvasod ezt, tudd, hogy nagyon imádlak, és hogy nem felejtettelek el megemlíteni. ❤

Végül, de nem utolsó sorban pedig szeretném megosztani a barátnőm (jakabrebeka07) blogját, melynek címe: Fiú a kastélyban.
Nem linkelem, mert úgysem tudtok rányomni, legalábbis nekem nem engedi, de az adatlapján megtaláljátok ezt a csodálatos történetét, amit egyszerűen lehetetlen nem szeretni.❤

Na jó, abbahagytam az A/N-t, jó olvasást, nagyon szeretlek titeket!❤❤

___________________________________

- Bocs, "kiskorú" vagyok, aki még nem nézhet végig ilyesmit. - vigyorgott gúnyosan a kicsi Lancaster - Hazavisztek, vagy előbb még szeretnétek megenni egymást? Őt simán megcsókolnád, de tőlem elfordultál a parkolóban! - duzzogott magában

Nem mondtam ki hangosan, de egyből beugrott egy szombat reggeli emlék, amiért még mindig rosszul érzem magam. Akkor is, ha rajtam kívül most tényleg nem tudja senki.

- Brandon...Fogd be! - nézett rá dühösen Stiles

- Mert mi lesz, ha nem? Bedobtok a csomagtartóba? Ugye vágjátok, hogy amúgy fel is jelenthetnélek titeket gyerekrablásért?! - mutogatott ránk. A francba már, igaza van!

- Hogy te milyen kicseszettül idegesítő vagy! - húztam össze én is a szemem

- Ha két-három évvel idősebb lennék, azért bejönnék neked, nem?

- Hidd el, voltál te már két-három évvel idősebb!

- Mi?

- Semmi. - legyintettem. Deaton ezek szerint nem tájékoztatta.

Ebben a pillanatban kilépett az ajtón az állatorvos.

- Ilyennel még soha sem találkoztam. A gond az, hogy nem ismerjük az eredeti Brandon DNS-eit, így sajnos összehasonlítani sem tudom ezekkel. Adjatok pár napot, addig megpróbálok kezdeni valamit a mostani adatokkal.

- Rendben. Köszönjük szépen. Viszlát! - integettem

- Ne! Még ne menjetek!

- Tessék? Miért?

- Őt hagyjátok itt. Ha valakinek feltűnik, hogy kisebb lett, nagy bajba kerülhet a természetfeletti világ.

- Mi? Én biztosan nem maradok itt! - kerekedett ki a fiú szeme

Deaton elővett egy nagy, vasból készült lapátot, és azzal fejbevágta Brandont. Szegény egyből elájult, így muszáj volt elkapnom. Nem szeretném, hogy betörjön a feje!

- Ezt most miért kellett? - értetlenkedtem

- Így biztosan nem megy sehova.

- Engem is ezzel csaptatok le?

- Aha. - felelték úgy, mintha ez teljesen alap és természetes lenne

- Jó tudni... - morogtam az orrom alatt

_____________________________________

Néma csend. Hosszú-hosszú csend. Stiles-szal még sosem kerültem ilyen feszült hangulatba, most viszont kocsikázás közben szinte éreztem, ahogy szikrázik körülöttünk a levegő nagyon nem jó értelemben.

Párszor ránéztem, és láttam rajta, hogy mondani akar valamit. Alsó ajkát idegesen harapdálta, közben pedig annyira szorította a kormányt, hogy ujjai teljesen elfehéredtek, és nem lepődtem volna meg, ha megreped.

Az agyam megállás nélkül kattogott. Kinéztem az ablakon. Figyeltem az elsuhanó tájat. Hallgattam az esőcseppek monoton kopogását. Most minden olyan szürke és szomorú. Minden ami eddig csodás volt, egyszerre tönkrement. Próbáltam nem tudomást venni Stilesról és erről az egész baromságról ami köztünk van/volt. Unalmas már ez a "most én kerüllek-holnap te nem szólsz hozzám" dolog. Ez a sok hirtelen kibékülés. De nem tudtam nem rá gondolni. A mosolyára. A csillogó szemeire. Vajon milyen lett volna, ha megcsókol? Gyengéd? Szenvedélyes? Tüzes? Sajnos ezt most már nem fogom megtudni.

A szempilláim mögül óvatosan rápillantottam. Vajon azért ilyen dühös, mert nem történt meg, vagy azért, mert megbánta?

Igazság szerint nekem vegyes érzelmeim vannak. Akartam a csókot, sőt, még most is akarom, de hogy fogok ezek után újra barátként ránézni? Valaha a barátom volt egyáltalán? Visszagondolva mindig is volt valami köztünk. Kezdjük azzal, hogy a megismerkedésünk első napján randira hívtam, a Boydos eset után pedig szinte éjjel-nappal nálunk volt. Aztán belépett Brandon az életembe és furcsa módon mindig ott volt, ha bajba kerültem vele. Eddig azt hittem, hogy mindezt barátságból tette, de mi van, ha mégsem?

Hirtelen különböző emlékek furakodtak a gondolataimba.

Amikor együtt késtünk el matekról.

Amikor felajánlotta, hogy eljön velem büntetésre.

Amikor azt mondtam, hogy bejön nekem, majd amikor a szekrénynél mindezt letagadtam.

Amikor azt mondta, fontos vagyok neki.

Amikor először megölelt.

Amikor az "ő dilis csajának" nevezett.

Amikor levette a pólóját, én meg azt hittem, hogy ott ájulok el.

Amikor puszit nyomtam az arcára.

Amikor először megfogta a kezem, azzal az indokkal, hogy vigyázni akar rám.

Amikor nálam töltötte az éjszakát.

Amikor a karjaiban aludtam el.

Majd utoljára beugrott, a ma délutáni majdnem csókunk.

Nem, ez tényleg nem egy tiszta barátság.

Mi van, ha beigazolódik az álmom?

Mi van, ha számomra ő nem csak barát?

A francba! Utálom a csendet, még jobban, mint az esőt! Meg kell szólalnom, de fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék.

- Stiles...

- Igen? - fordult felém egyből. Aha, szóval ő is várta ezt a pillanatot!

- Izé...

Vártam, hogy ő kezdjen el beszélni. Mi az, én már megtörtem a csöndet, most ő jön!

- Izé...?

- Mi lesz ezután? - kérdeztem félve a választól

Mi van, ha megbánt mindent?

Mi van, ha többet nem akar a közelemben lenni?

Mi van, ha ugyanazt eljátssza velem, mint Eric?

- Mi lenne? - vonta fel a szemöldökét, de nem nézett rám

Most miért tetteti a hülyét? Jól tudja, hogy miről van szó!

- Tudod jól, hogy miről beszélek...

Sóhajtott egy nagyot, de nem válaszolt.

Oké, értem. Nem szeretne beszélni erről, és igazából már nincs is rá idő, mert itt vagyunk a házunk előtt.

Miért nem kaptam hülye jóslás helyett gondolatolvasási képességet?

Tudni akarom, hogy mi jár a fejében.

Tudni akarom, hogy mit érez irántam.

Tudni akarom minden gondolatát, de sajnos ilyesmi csak a Twilight-ban van.

- Hát...Köszi a fuvart.

Egy mosolyt erőltettem az arcomra elég kevés sikerrel, majd kiszálltam a Jeep-ből.

Meg akarom csókolni. Érezni akarom az ajkait az enyémen. A karjait a derekam körül. A testéből áradó meleget.

Most.

Ebben a pillanatban, itt, ahol állok.

Betegesen szeretném, hogy elvegye az első csókom. Hirtelen rá eszméletem, hogy nem arra a gödröcskés mosolyra gondolok. Nem arra a mogyoróbarna szemekre.

Egy zöld szempárt láttam magam előtt. Egy szőke, dús hajú srácot szerettem volna magam mellett tudni.

Belül mardos a bűntudat. Hiszen az előbb még Stilest akartam...

Rendben, bevallom, talán magamnak is hazudtam. Talán tetszett az egyikük, sőt talán szerettem is őt. Talán mindkettőt. Lehet egyáltalán egyszerre két embert is szeretni? Egyszerűen nem tudok dönteni. Ez rosszat jelent? Vajon ettől már egy útszéli nőhöz hasonlítok?

Ó, Istenem miért nem lehetek normális tini, normális érzelmekkel?

De az autó elhajt, meg sem várva, hogy legalább eldöntehessem kit akarok igazán. Ah, másnak is ilyen nehéz ez az egész?

Legszívesebben elsüllyednék. Eltűnnék a Földről. Kiszaladnék a világból. Ordítanék. Addig amíg ki nem kiabáltam az összes érzelmemet, gondomat. Ameddig be nem rekedek. Ameddig a hangszálaim fel nem mondják a szolgálatot.

- Hát te? - Allison hangja rángatott vissza a földre. Erre a rohadtul elcseszett földre. Megpördültem a tengelyem körül.

-Most értem haza. - Mosolyt varázsoltam fanyar ábrázatomra. Nem szerettem volna megbántani, hogy durcáskodok vele. Végülis Allison nem tehet semmiről. Unokatesóm vidáman mosolyogva bólintott egyet.

- Gyere - ragadta meg a karom és maga után bevonszolt a házba.

Allison a konyha felé indult de én lehuppantam a nappaliban egy kanapéra. Pár perc múlva két pohár teával lépett be. Rögtön legurítottam az egészet, mert már nagyon szomjas voltam.

- Hol voltál ma és miért szaladtál el reggel? - kérdezte Allison aggódó arckifejezéssel.

Már épp válaszolni akartam, amikor megcsörrent az unokatesóm telefonja.

- Igen? Szia! - vigyorgott - Mi? Most? Oké, megyek már. - mondta, és letette - Hope, most mennem kell, később jövök. - állt fel, majd otthagyott.

Fél perc múlva hallottam az ajtócsapódást, ahogy Allison elment. Sóhajtva feküdtem végig a kanapén. A plafont kezdtem bámulni, közben pedig a szerencsétlen szerelmi életemen kezdtem el rágódni.

Allison, hogy tudott választani? Hogy szúrta ki a tömegből pont Scottot? Hogy tudott ilyen könnyen szerelembe esni? Hogy találta meg az igazit?

Egy kis időre úgy éreztem, mintha ez lenne a legeslegnagyobb problémám, de ugye mindig eljön az a pillanat, amikor az élettől kapsz egy nagy pofont. Hát az enyém elég hangosat csattant, ugyanis az eltervezett magamat ostorozó délutánomból teljesen más lett.

Csengettek. Egy mélyről felszakadó sóhajtás kíséretében felkászálódtam a kanapéról és az ajtóhoz csoszogtam. Hirtelen mintha megszédültem volna, de nem fordítottam rá különösebb figyelmet.

A kilincs felé nyúltam, lassan lenyomtam, majd szélesre tártam.

Innentől minden annyira hirtelen történt! A fejem iszonyatosan elkezdett fájni, azt hittem, ott hasad szét, közben pedig teljesen elhomásolyodott a látásom. Fekete pöttyök jelentek meg mindenhol, és lassan kicsúszott alólam a talaj...