Könnyes szemekkel ébredtem ismét egy hideg asztalon. Mi? Hogy kerülök ide?

- Felébredt! - kiáltotta valaki

- Ki az? - kérdeztem

- Scott és Stiles. Ő meg itt az állatorvos, és D...

- Derek Hale. - fejezte be a negyedik

Csak nekem ismerős ez a beszélgetés? Mintha már egyszer megtörtént volna velem.

- Miért vagyok itt? - kérdeztem, közben pedig felültem, de kár volt, mert egyből megszédültem

- Elhoztunk, hogy kiderítsük, mi vagy.

- Még mindig nem értem, hogy mi van... - pislogtam nagyokat. Ez kezd furcsa lenni.

- Mi sem. Egy béta harapástól nem változhattál vérfarkassá, és a vizsgálatok szerint átalakuláskor szárnyaid vannak, ami végképp nem jellemző egy farkasra. Inkább egy madárra hasonlítasz. - nézett rám az állatorvos

- Mi? Ezt már a múltkor elmondtátok! - vontam össze a szemöldökömet, a többiek meg értetlenül néztek rám. Ez most mi?

- Szerintünk, ha... - kezdte Scott

- ...megtanulod kontrollálni magad, akár repülhetsz is... - fejeztem be helyette - Ezt pár órája már megbeszéltük! - tártam szét a karom, de mindenki csak hülyén nézett rám

- Pár órája iskolában voltunk... - szólalt meg Stiles

- Nem, pár órája itt voltunk, és ugyanezeket mondtátok, majd megtámadott Deucalion, bezárt valami hegyikőrissel, és...

- Hope, te meg miről beszélsz?

- Mi az, hogy miről beszélek?! Életem egyik legrosszabb napját élem át, és még megkérdezed, hogy miről beszélek?!

- Nézd, nem tudom, hogy mi volt a rossz ebben a napban, hacsak nem a pizza miatt könnyezel, ami a ruhádra esett... - lépett közelebb Stiles

- Nem, nem, nem! Deucalion az oka mindennek!

- Honnan ismered őt? Még nem is találkoztatok!

- Dehogynem! Már többször is! - háborodtam fel. - Ne tegyetek már úgy, mintha mi sem történt volna!

- Dehát nem történt semmi... - nézett rám Scott

- Az neked semmi, hogy meghal valaki?!

- Ki?

- Lydia üzeni, hogy kapcsold be a telefonod! - mutatott a kezében lévő készülékre Stiles

- Nincs is mobilom, elvették!

- Én nem úgy látom... - húzta ki lassan a zsebemből az említett tárgyat. Tessék? Ezt meg hogy?

Bekapcsoltam a telefonom, és meglepetésemre jött Lydiától három üzenet, és kilenc Brandontól. Várjunk csak, Brandontól? Mégis mikor?

16:32 - kor. Dehát most van 16:35!

"Idegesítő nyomorék: Szia Édes! Hazavigyelek?"

"Idegesítő nyomorék: Hahó!

"Idegesítő nyomorék: Élsz még, Drága?

"Idegesítő nyomorék: Mindegy, megvárlak."

"Idegesítő nyomorék: Megint elzáráson vagy, hogy nem írsz vissza...?

"Idegesítő nyomorék: Cukorfalat...."

"Idegesítő nyomorék: Ó! És ha majd megnézted az üzeneteimet, tudd, hogy holnap elviszlek valami különleges helyre."

"Idegesítő nyomorék: Nem mondhatsz nemeton."

"Idegesítő nyomorék: *nemet."

Mi? Ő nem meghalt?

"Én: Mi? Inkább én kérdezem azt, hogy "Élsz még?"! Nem meghaltál?"

"Mégsem halott nyomorék: ???"

"Én: De te meghaltál! Ott, előttem!"

Úristen! Annyira örülök, hogy mégis él, bár tippem sincs, hogy hogyan.

"Mégsem halott nyomrék: Miért is vagyok egyébként halott?"

Egyébként fogalmam sincs, hogy miért változtatgatom a nevét a névjegyzékemben.

"Én: Mert talán átszúrtak rajtad egy vasrúdat?"

"Kilenc életű macska: Au...Hát az fájna, ha megtörténne..."

"Én: ?"

"Brandon. Kész, nincs több névváltoztatás, meguntam.: Figyelj, nem tudom, hogy miről beszélsz, reggel óta el sem hagytam a sulit, és jó lenne ha szednéd a kis lábaidat, mert már több, mint egy fél órája itt várlak.

"Brandon. Kész, nincs több névváltoztatás, meguntam.: Na?"

- Bocsánat, de leteszed a telefont még ma? - nézett rám az állatorvos, aki otthagyott egyedül a hideg pincében

- Jaj, tényleg, elnézést! - raktam zsebre. Lydia üzenetét még meg sem néztem! - Szóval...Senki sem halott és nem raboltak el?

- Így van.

- Lehet, hogy csak álmodtad...

- De olyan valósághű volt! Éreztem, hallottam mindent, mintha igazából megtörtént volna! Deaton, magát is elrabolták!

- Honnan tudod, hogy Deatonnek hívják? - kérdezte meglepődötten Scott

- Szerintem megálmodtam azt is... - mondtam alig hallhatóan

- És...Miket álmodtál még meg?

- Deucalion meg fogja ölni Brandont...

__________________________________

Miután sikerült felfognom, hogy konkrétan jövőbeli valós dolgokat álmodok meg, nem sokáig maradtunk még az állatklinikán. Féltünk, hogy igaz a "jóslatom", ezért inkább menekültünk. Scott motorral siesett Allisonhoz, azaz hozzánk, szóval felülhettem volna mögé, de Stiles azt mondta, inkább hazavisz ő, mert "a motorozás veszélyes".

- Figyelj...Kiteszel itt? - mutattam az egyik házra

- Ott Brandon lakik... - vonta össze a szemöldökét a sofőr

- Tudom... - sóhajtottam

- Hope, az a nyomorék nem halt meg, nem kell aggódnod érte!

- Szeretném látni, hogy tényleg nincs baja. Zavar ez az egész jóslat dolog.

Nagy levegőt vett, majd szép lassan kifújta.

- Jó. Persze, oké... - fékezett, majd kiszállt a kocsiból

- Te mit csinálsz? - néztem rá

- Kinyitom neked. - rántotta ki a Jeep ajtaját

- Milyen udvarias... - nevettem fel - Köszi. - mosolyogtam - Tényleg.

- Mit?

- Az egészet. Hogy az első napomon körbevezettél. Hogy miután megharaptak, a két hét alatt, Allisonon kívül te voltál velem a legtöbbet. Hogy megmentettél. Hogy nem hagytál ott, amikor először átváltoztam, sőt, hazavittél, és megpróbáltál felvidítani. Hogy bevállaltál egy csomó balhét miattam. Hogy mindig megértesz. Hogy tényleg számíthatok rád mindenben, és hogy mindig velem vagy.

- Sosem hagynálak egyedül...

- Tudom. És köszönöm. - nyomtam egy puszit az arcára, mire ő teljesen elpirult. Ó, Istenem, most esett csak le, hogy mi is történt!

- Stiles... - remegett meg a hangom - Pár napja ezt is megálmodtam. - mondtam, mire kikerekedett szemekkel nézett rám - Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy három napja nem hagysz aludni? Az előtt este történt. Én...Félek...Mi van, ha nem csak ez valósul meg? Mi van, ha Deucalion tényleg eljön értünk?

- ...ne félj, megoldjuk. - ölelt szorosan magához

Percekig ebben a pózban álltunk Lancasterék háza előtt. Tudom, közhelyként hangzik, de egy pillanatra úgy éreztem, mintha csak ketten lennénk ebben az elcseszett világban. Legszívesebben évekig úgy maradtam volna, de rájöttem, hogy el kell engednem. Az idő telik, és ha minden igaz, Brandon veszélyben van.

- Mennem kell. - suttogtam

- Megvárlak, jó?

- Stiles, itt lakok pár háznyira, nem lesz semmi bajom.

- Biztos? - kérdezte, mire bólintottam

Elköszöntem tőle, majd becsengettem a házba. Egy szőke hajú, barna szemű lány nyitott nekem ajtót egy szál pólóban és bugyiban. Tegyük hozzá, hogy ha jól emlékszem, az a felső azé az idiótáé. Jézusom, csak nem...

- Öhm...Szia, Brandon itt van? - kérdeztem

- Hali! Még nincs, de már lassan itt kell lennie. Gyere addig be! - mosolygott kedvesen - Beth vagyok, a húga.

Úristen, én most komolyan azt hittem a húgára, hogy a csaja?!

- Hope. - mutatkoztam be

- Úristen, te vagy a bátyám barátnője?

- Mi?

Hűha, én is ezt gondoltam róla először.

- Valami Hope Argentről beszél éjjel-nappal, gondolom, a nagy szerelme. Akkor nem te vagy?

- De. A név stimmel, de csak barátok vagyunk.

Mi? Én most komolyan a barátomnak mondtam?

- Szerintem részéről más a dolog... - nevetett - Kérsz narancslevet?

- Jöhet, köszi.

Őszintén nagyon szomjas voltam, órák óta nem ittam semmit.

- És...Mi a véleményed a tesómról? Ugye legalább helyesnek tartod?

- Figyelj...Beth, ugye? - kérdeztem, mire bólintott - Köztem és Brandon között nincs semmi.

- De miért?

Na jó, erre nem tudok választ adni. Most mondjam azt neki, hogy "Azért, mert egy irritáló, beképzelt, egoista idióta..."?

- Megjöttem. - hallottam Brandon hangját a kijárat felől - Hope?

- Úristen... - sóhajtottam megkönnyebültem, majd megöleltem. Normális helyzetben ez nem történt volna meg, de akkora kő esett le a szívemről, ahogy megtudtam, hogy nincsen semmi baja.

- Csak barátok, mi? Én mentem Megan-höz, jó szórakozást! - kacsintott Beth, és le is lépett

- Te jól vagy? - vonta össze a szemöldökét a fiú, aki mégsem halott

- Igen. Mostmár igen. - mosolyogtam - Nézd, nem kell tudnod, hogy miért, de nagyon nagyon vigyázz magadra, és menekülj a vakoktól, jó?

- Miről beszélsz?

- Semmiről. Hagyjuk, nem fontos. A lényeg, hogy minden rendben van.

- Nem. Semmi sincs rendben addig, ameddig nem mondhatlak a barátnőmnek téged.

Igen. Kétségtelenül ki tudom jelenteni : Brandonnak semmi baja, sőt...Teljesen formában van. Szinte hallom a fejemben, ahogy azt válaszolja erre, hogy "veled mindig formában vagyok". Ch...

- Hát...Akkor én megyek is. - távolodtam el tőle

- Ne már, csak ennyi volt?

- Takarékoskodj vele, mert egy ideig nem ölellek meg mégegyszer! - váltottam át újra az érzelemmentes Hopeba

- Kikísérlek. - vigyorgott

- Nem kell, kitalálok, de köszi.

Igazából teljesen feleslegesen utasítottam el, tudtam, hogy utánam fog jönni, és így is lett.

- Hazakísérlek.

- Nem kell.

- De kell, mert én ilyen cuki vagyok.

- És szerény is. - bólintottam

- Így van.

- Brandon, menj haza! - szóltam rá, amikor a járdán voltunk

- Ha már idáig eljöttem, nehogy már visszazavarj!

Nagyot sóhajtottam, majd nem törődve vele a elgondolkodtam. Most akkor valami szárnyas jósnő vagyok karmokkal? Ez teljesen lehetetlennek hangzik, de sajnos úgy tűnik, igaz.

- Mondhatok valamit? -zökkentett ki a gondolataimból

- Persze.

- Annyira gyönyörű vagy.

- Ezt akartad? Ezért kértél engedélyt?

- Baj?

- Sosem szoktál engedélyt kérni bókolás előtt...

- Szuper udvarias kedvemben vagyok. - nevetett fel

Allisonékhoz értünk. Már épp készültem tőle elköszönni, amikor lehúzta a cipőjét. Kérdőn néztem rá, de ő nem zavartatta magát, úgy ment be, mintha megszokott ember lenne nálunk.

- Brandon, te meg mit...

- Szép konyha. Megmutatod a szobád is? - kérdezte úgy, mintha itt is én vezettem volna körbe

Ebben a pillanatban SMS-em jött.

"Stiles: Gyere ki! S.O.S."

"Stiles: Itt várok és menstruálok a házatok előtt."

"Stiles: Mi? Nem, nem menstruálok, azt akartam írni, hogy várok és állok. (többértelmű). Hülye telefon, átírja a szavakat!"

Ezen akaratom ellenére is hangosan felnevettem.

"Én: Lebuktál. Öt perc és kint vagyok."

- Brandon, ne haragudj, de most mennem kell! Ha akarod, maradhatsz, és szórakoztathatod Allisont, de ez most sürgős, tényleg sajnálom. - hadartam, majd felhúztam a cipőm, és kirohantam

Még hallottam, ahogy Brandon idegesen szitkozódik, viszont nem reagáltam rá. Szemétség volt csak úgy otthagyni, de éreztem, hogy Stiles nem csak hülyeségből hív ki.

- Mi történt?! - szaladtam oda a Jeep-hez

- Scottot elvitte Deucalion.

- Mi?

- Gyere, a kocsiban mindent elmesélek. - nyitotta ki nekem az ajtót, majd a másik oldalról beült mellém

- Hova vitte?

- Nem tudom. Ezért hoztalak magammal, gondoltam, hátha emlékszel valamire az álmodból. Kérlek, mondj el mindent, amit láttál arrafele!

- Hi-hideg és s-sötét volt... - remegett a hangom (megint) - Mindenhol falak, egyetlen egy kijárat, az is hegyikőrissel volt lezárva... - emlékeztem vissza

- És kint?

- Kint egyetlen egy kocsi állt, aminek neki is csapódtam. A terület teljesen elhagyatott volt és lepukkant, soha sem láttam még, bár nem is csodálom, hiszen nem rég költöztünk ide...Tudom, hogy ez nem segített semmit, de én tényleg csak ennyit láttam.

- Itt a térkép. - vett elő egy összehajtogatott papírt - Most körülbelül itt vagyunk. - mutatott a sulitól két centivel arrébb - Van valami megérzésed, hogy hol lehet a hely, amit mondtál? - kérdezte, mire különösen koncentrálni kezdtem, de semmi - Jó. Akkor próbálkozzunk mással.

- Mi a B terved?

- Hogy körbekocsikázzuk az egész várost.

- Hű, szép gondolat, de szerintem ennyi benzinből eláshatod az egészet.

- A francba! Elfelejtettem tankolni. Ennyiből szerinted elérjük a benzinkutat?

- Hát nem mernék rá fogadni...Hívom Brandont jó?

- Minek? Nem kell.

- De igen. Mi van, ha lerobbanunk? Én nem tudok vezetni, úgyhogy neked kell belünöd előre, de nekem meg nincs annyi erőm, hogy hátulról megtoljam a kocsit. Kell a segítség.

- Akkor szólok Dereknek, de...

- Brandon pont itt volt nálunk. Még nem mehetett messzire, ha futok, utolérem.

- Mit keresett az a barom nálatok?! - nézett rám kicsit meglepődötten, de inkább dühösen

- Hazakísért...

- Mi? Hope, mondtam, hogy szólj, és hazaviszlek, miért kell mindig vele menned?!

- Stiles! Scott életveszélyben van, te meg képes vagy leállni veszekedni velem egy ilyen apróságért?

- Ó, hidd el, többet fogok veszekedni, ha beül a kocsimba!

- Folytathatnánk máskor ezt a beszélgetést? - kérdeztem - Én mentem. Cselekedni kell, vagy a legjobb barátodat megölik!

Meg sem várva a válaszát, Allisonék felé futottam.

- Hope, várj meg! - kiabált utánam, így egy kicsit lelassítottam. Amikor beért, óvatosan megfogta a kezemet, ujjait pedig összekulcsolta az enyémmel. Éreztem, ahogy a szívem háromszor gyorsabban ver, mint alapból, közben meg teljesen elpirultam, és ezt ő észre is vette, ugyanis végig a reakciómat figyelte. - Így biztosan nem szaladsz el. - mosolygott. Ahj, megőrjít ez a mosoly!

- Szóval így vigyázol rám? - nevettem fel

- Így próbálok. - bólintott, nekem meg csiszolópapírral sem lehetett volna levakarni a vigyort az arcomról

Egyre közelebb kerültünk a bejárati ajtónkhoz, amikor megláttam a keresett fiút a lépcsőn ülve.

- Te nem mentél haza? - vontam fel a szemöldökömet

- Gondoltam, megvárlak. De úgy tűnik, nem kellett volna... - nézett végig rajtunk, majd megakadt a szeme az összekulcsolt kezünknél. Kikerekedett szemekkel nézett rám, de mielőtt reagálhattam volna, felállt és elment.

- Brandon! - kiáltottam utána - Brandon, állj meg!

Elengedtem Mr. Cuki mosoly kezét, és utánarohantam.

- Mit szeretnél még? - fordult meg. Azt hittem, ideges, de nem. Sokkal inkább csalódottságot olvastam ki a szeméből.

- Én...Segítséget. Segíts kérlek!

- Minek? Ott van neked a kicsi herceged is, vagy tévedek? Ő nem tud segíteni? - kérdezte jó nagy adag iróniával a hangjában - Én úgyis csak egy idegesítelek, nem?

- Nem. Már régen nem idegesítel. Brandon, szükségem van rád, ne menj el!

- Hát persze. Most, amikor segítség kell, szükséged van rám?

- Nem csak most. Úgy alapból. Az életem része lettél teljesen jó értelemben, és érzem, hogy akarod, hogy marasztaljalak, szóval felesleges drámai kilépőset játszani. Kedvellek, mint barát. Tessék, kimondtam. Brandon Lancaster, te egy nagyon jó barátom vagy.

- Látod, pont ez a probléma. Hogy csak egy nagyon jó barát vagyok. - sóhajtotta, mire lesütöttem a szemem - De egy nagyon jó barát, segít a barátain, úgyhogy mutasd, hogy mihez kellek! - tárta szét a karját, engem meg olyan boldogság töltött el, hogy muszáj volt megölelnem

Elmondtam neki, hogy mit szeretnék, és nagy meglepetésemre bele is ment.

- Köszönöm... - suttogtam

- Van mit. Ha nem te kértél volna meg, biztos nem ülnék vele egy kocsiba.

- Az érzés kölcsönös. - szólalt meg Stiles is

- Ha most elkezdtek veszekedni, kirúgom mindkettőtöket a Jeepből! - fenyegetőztem, mire elröhögték magukat. Hmm...Szóval ha engem kell kinevetni, akkor megy a csapatmunka? - Jó. Vége a nevetésnek, menjünk már! - csapkodtam, közben pedig éreztem, ahogy egyre több vér szökik a fejembe. Kezdett kínos lenni a helyzet.

- Oké-oké Piroska! - tette fel a kezét megadóan Stiles, én meg még vörösebb lettem

________________________________

- Most komolyan, ennyi? Elhívtatok tankolni? Miért nem mehetek veletek? - háborodott fel a szőke hajú srác a hátsó ülésen

A végén rájöttünk, hogy hülyeség volt harmadik embert hívni. Hiszen ő Brandon Lancaster, komolyan azt hittük, hogy benzinkút látogatás után csak úgy hazamegy? Főleg, hogy Stiles-szal vagyok. Vele kettesben, ha az élete a tét, akkor sem hagy.

Egyébként a kocsi nem robbant le, pont begurultunk éppségben. Mielőtt beszálltunk a Jeepbe, képesek voltunk azon veszekedni, hogy hova üljek, ugyanis Brandon nem akarta, hogy "Stilinskivel" üljek, Stiles meg mellettem szeretett volna lenni. A végén előre pattantam be, de még véletlenül sem azért, mert megegyeztünk volna, csak az anyósülésről jobban látom a tájat, és bíztunk benne, hogy megérzek valamit. A hátul duzzogó fiúnak nem mondtunk egy szót sem Scottal kapcsolatban, mert akkor tuti hogy jönni akarna. Bár így sem akar hazamenni, szóval teljesen mindegy.

Teletankoltattuk a kocsit, azzal az indokkal, hogy a ma estére kellesz ennyi, ha nem több.

- Nehogy már csak úgy hazadobjatok! - hisztizett még mindig

- Nem jöhetsz velünk! - fordultam hátra

- Mert?! Randitok van?!

Már épp szóra nyitottam a számat, de a mellettem ülő válaszolt helyettem.

- Igen, úgyhogy jó lenne, ha nem lennél a harmadik kerék.

- Mi? - kerekedett ki a szemem, de Stiles szikrázó szemekkel jelezte, hogy ne szólaljak meg

- Mi? - állt meg az ütő Brandonban is

- Sajnálom... - mondtam halkan. Muszáj voltam előadni, hogy igazat mondott a sofőr, vagy a rémálmom valóra válik.

- Jó. Tudjátok mit? Nem kell hazavinni, majd sétálok. - szállt ki a Jeepből dühösen. Rosszul éreztem magam, amiért megbántottam, de nem tudja, hogy ezzel megmentettük az életét.

- Nem fog haragudni rád. - ölelt magához Stiles

- Honnan tudod?

- Onnan, hogy akit igazán szeretünk, arra nem tudunk haragudni. Én sem sértődnék meg, ha elvinne valahova. Bántana, de nem utálnálak.

- Szóval te "igazán szeretsz" engem? - kérdeztem hülyeségből, ő meg teljesen elpirult. Haha, végre nem én vagyok Piroska!

- Több is volt abban az álomban Brandon halálán kívül? - terelte a témát. Igen. A majdnem csók előtte, de ezt nem mondhattam el.

- Nem. - füllentettem

- Megérzem, ha hazudsz.

- Miért, te is valami vérfarkas vagy?

- Nem, de emberként is látom rajtad. Amikor nem mondasz igazat, balra nézel.

Hihetetlen ez a srác. Négy hét alatt jobban kiismert, mint Eric négy év alatt. Ő sosem vette észre, hogy mikor hazudok, vagy csak szimplán nem érdekeltem annyira, hogy foglalkozzon vele.

- Ezt hogy vetted észre? - néztem rá

- Tudod, aki igazán figyel rád, az mindent észrevesz. - vonta meg a vállát, mire elmosolyodtam. Ez aranyos volt.

Épphogy egy kicsit terelte el a figyelmemet ezzel a beszélgetéssel, máris érezni kezdtem valamit.

- Itt fordulj jobbra! - mutogattam

- Mi? Miért?

- Érzem, hogy ott van Deucalion rejtekhelye. Bízz bennem! - mondtam, ő meg bólintott

Kezdett egyre ismerősebb lenni a terület, amikor megláttam egy összetört kék autót. Úristen! Ennek csapódtam neki az álmomban! Dehát ez a valóságban is összetört!

- Itt lesz valahol. Ezt a helyet ismerem. Legalábbis az álmomból. - helyesbítettem

Nem válaszolt, csak fékezett egy nagyot. Egyszerre szálltunk ki a kocsiból, majd újra megfogta a kezem, csak most szorosabban.

- Itt tényleg ne szaladj el!

- Oké. Nem fogok.

Ekkor hangokat hallottunk az egyik fal felől. Mintha valaki ütné.

- Scott? - szólítottam meg a barátunkat, közben közelebb mentünk

- Hope! Stiles itt van?

- Igen. - válaszolt helyettem

- Jó. Akkor Haver, söpörd el a hegyikőrist! Ő nem tudja, mert már nem ember. - célzott rám

Megkerestük az egyetlen nyílást, Stiles meg lebontotta a láthatatlan falat. Egyébként mindeközben végig fogta a kezem, mert az ő szavával "féltett".

Ahogy megtettük, amit a barátunk mondott, egyből visszaszaladtunk a Jeep-hez.

- Jól vagy? - kérdeztem

- Hogy találtatok meg? - kerülte ki a kérdésem. Szerintem nem is hallotta.

- Hope megérezte, hogy itt vagy.

- Úristen... - néztem magam elé - Ezek szerint tényleg mindent megálmodtam...

- Ez még egyáltalán nem biztos. Lehet, hogy csak furcsa egybeesés... - vigasztalt Scott

- Ne már, ez most komoly? Véletlenül álmodja meg előre dolgokat? Ezt te sem gondoltad komolyan... - indította be az autót Stiles, én pedig teljesen lefagytam. Ha minden jóslat igaz, akkor össze fogok jönni a közeljövőben "Jeep herceggel"...

__________________________________

Úristen, nem hiszem el, hogy alig három nap alatt ennyit írtam.
2802 szó, csak a rész, A/N nélkül! Magamat is megleptem!
Amikor hosszú rész ígértem, álmomban sem gondoltam volna ilyenre.
Remélem, nem lett "túl nyálas", de már kezdeni kellett valamit a szereplőkkel, mert Hope szerelmi élete konkrétan a levegőben lógott.

ariaraeken , kérlek ne ölj meg, amiért megijesztettelek pár napja, tudod, imádás van!
Az anchort majd később megírom, most nem illett ide, bocsi...❤️