Itt is az új rész! Tudom régen volt!Sorry! :(
De most itt van szóval nincs búsulás.:)
Remélem tetszenj fog!
Ne felejtsetek el csillagozni és kommentelni pls! Örülnék a visszajelzéseknek hogy milyennek találjátok a storyt. Köszönööm!!
És köszönöm a már több mint 100 olvasót!
I love you! ❤
Jó olvasást! :3

Nathaniel NEM ember!

Hirtelen kinyitottam a szemem és levegőért kaptam. Visszatértem a valóságba.

-Úristen! Kathleen! Jól vagy?-aggódott értem. Fura.
Még mindig az ölében tartott. Már tuti hogy elkésünk a suliból, de most nem ez a legnagyobb problémám. Nathaniel valamit titkol és ki kell derítenem hogy mit.
Tekintetemet ráemeltem. Szemében félelem csillant meg. Nem tudtam eldönteni hogy értem aggódik vagy a titkát félti. Valószínűleg az utóbbi.
Nem gondolkodtam. Hirtelen felálltam.
Rossz ötlet volt. Megszédültem. Nathan elkapott.
Karjaiba esve melegség öntött el.
Arca közel volt az enyémhez. Beszippantottam émelyítő illatát. Lélegzete az arcomat csiklandozta. Elállt a lélegzetem. Szemébe néztem újra. Valami földöntúli csillogást láttam benne. Ekkor visszazuhantam a jelenbe.

-Nem vagy ember!-lágyan a lehető leghalkabban mondtam szemébe nézve. Nem válaszolt. Tudtam mire gondol. Szemeit lesütötte. Karjai szorítása lazult.- Igaz?-kérdeztem.
Leültetett a földre vele szembe.
-Figyelj..én...-tarkóját vakarta.
-Válaszolj! Igaz vagy nem igaz?-most már indulatosabban kérdeztem.
-Igaz. De kérlek! Had magyarázzam meg! Ezt nem tudhatja meg senki!-hadarta el. Azt gondolja rólam hogy meg sem hallgatom és szétkürtölöm a világnak. Nem ismer.
-Rendben.-mondtam, de ő mintha meg sem hallotta volna folytatta tovább a győzködésem.
-Kérlek! Tudom hogy bunkó voltam, de légyszíves hallgass meg és...
Várj! Mit mondtál?-Nagy szemekkel bámult rám. Kuncogni kezdtem.
-Rendben! Meghallgatlak nyugi!-tovább nevettem.
-Ohh..hát..köszönöm!-értetlenség csillogott a szemében.
-Figyelj! Nem kell magyarázkodnod! Emlékszem mi történt a kórház elött. Hogy miért és hogy kerültem oda.
-És nem haragszol?-meglepődött. Nem értem miért.
-Dehogy! Miért tenném? Hisz én engedtem meg hogy elfelejtesd velem az egészet. Egyébként miért emlékszem?-nem értem. Hogy emlékezhetek ha felejtőport fújt rám?
-Hálas isten! Amúgy nem tudom. Elméletileg elég volt a por ahoz hogy elfelejtsd és vissza se jöjjön. -Elmélyült a gondolataiban aztán halkan hozzátette.
-Te más vagy!-ezt úgy mondta és közben úgy nézett rám mint egy földönkívülire.
-Ja..más..én.. Mert mért is ne? Ne nevettes!-tetettem nevetést.
-Jó oké mindegy. Lényegtelen.-lehajtotta a fejét és a füvet kezdte tépkedni.
-Tudod. Ha már itt az egész napunk akkor mesélhetnél...ööhhm...a magadfajtákról. Mert, gondolom nem csak te vagy.
-Sírba viszel engem!
Miért vagy te ennyire kíváncsi?-nevetve felállt és felém nyújtotta a kezét. Kis tétovázás után elfogadtam. Felhúzott a földről.
-Nyugi. Nem harapok!-féloldalas mosolyra húzta a száját. Elállt a lélegzetem. A francba!..már megint.

Visszamentünk a padhoz. Elhelyezkedtem és vártam hogy meséljen.
-Most tényleg nem ellenkezel hogy elmond nekem? Azta! Eddig azt mondtad nem mondod el mert nem tartozik rám és nem bízol bennem.
Hogy hogy meggondoltad magadat?
-Egyszerű. Túl kíváncsi vagy és úgysem hagynál békén nekem pedig nincs kedvem ahoz hogy ezzel zaklass. Inkább egyszer túlesek rajta.-beképzelt fejjel mondta. Én csak grimaszoltam egyet.
-Na de kezdjük! Mit is akarsz pontosan tudni?-kérdezte.
-Mindent!-mosolyogtam és érdeklődően néztem rá.
-Mondtam..a sírba viszel. -Rázta a fejét. Ismét nevettem.
-Hány éves vagy?
-Most komolyan erre vagy kíváncsi?-nevetett.
-Ühümm! Na?
-119. -na itt lefagytam. Mi? Na az oké hogy egy két-három évvel idősebb pasiba zúgok bele..de hogy 101 évvel öregebbe? Jesszus..
-Hogy nézhetsz ki 19 évesnek?
-Mi nem igazán öregszünk. Van egy idő ahol beáll és onnantól kezdve 50 évenként öregetsz egy évet itteni számítás szerint. Általában 18 évesen beáll. Szóval ha te most olyan lennél mint én akkor csak 50 év múlva néznél ki úgy mint 19 évesen.
-Nahát! Ez tök király lenne. Bár már csak fél évem van 19-ig de mindegy. Na de térjünk a lényegre.
Mi vagy?-komolyra fordítottam a szót.
-Ne gondolj túl sokat. Félig meddig én is ember vagyok, csak vannak olyan tulajdonságaim, képességeim ami egy normális embernek nincs. Úgy hívnak minket hogy szikra.
-Szikra?? Ez..ez érdekes. -Soha hasonlót sem hallottam. Kíváncsivá tesz. Megőrjít ez a srác.
-Igen. Attól különbözünk az emberektől hogy nekünk van egy másik alakunk is.
-Másik alak? Hogy érted?-ledöbbentem. Ez ilyesztő de egyben izgató.
-Megmutathatom, de nem itt. Túl kockázatos.
-Értem én. Akkor menjünk haza. Hozzám, vagy hozzád. Végülis tök mindegy.
-Oké. Akkor hozzám. Kapaszkodj meg!-nyújtotta felém a kezét. Nem értettem de megfogtam a kezét. Magához rántott. Mellkasának estem.
Hirtelen levegőt venni is elfelejtettem. Felnéztem rá. Ilyen gyönyörű arcot még nem láttam. Látszik rajta hogy nem emberi. Bámultuk egymást. Megtörte a csendet lágy kissé rekedt hangjával. Mintha zavarba lenne.
-Erősen fogj oké!?-elvörösödtem.
-Oké! De miért?
-Kicsit gyorsítunk a tempón.-rámkacsintott. Ha lehet még jobban elpirultam. Csak nevetett rajtam.
-Ne nevess! Induljunk inkább!-haragosan mondtam.
-Oké! Kapaszkodj! Induláás!!-mikor ezt mondta szorosan becsuktam a szemem. Szinte nem érztem semmit csak egy kis szellőt, de amikor kinyitottam a szemem meglepődtem..nagyon.
A házuk elött voltunk.
-Woww..ez..ez mi volt? Teleportáltunk vagy mi?-kérdeztem ámulva.
-Nem. Jó is lenne. Csak fénysebességgel száguldottunk.-olyan fejet vágott mintha ez semmi lenne. Hogy lehetne már semmi? Ez igen is nagyon nagy valami. Én ilyet nem tudok. Miért nem tudok? Ahj..megint magammal veszekszem.
-Jah..csak.- nyomatékosítottam a csak szót.
- Én is tudok fénysebességgel futni.-próbáltam én is olyan nagyképű fejet vágni. Csak nevetett rajtam.
-Szeretnéd mi?-rámkacsintott. Komolyan mondom ha mégegyszer rámkacsint kiütöm.
- Ha mégegyszer rámkacsintasz kiütlek! Komolyan mondom!-összehúzott szemekkel néztem rá.
-Úgysem mersz cica!-ismét rámkacsintott. Cicaa?? Mi a fene?
-Cica? Ez most honnan..?
-Nem tudom. Csak szeretem becézgetni az embereket.-rámkacsintott..megint! Arrgg.. Nem mintha baj lenne..csak furi.
-Valami a szemedbe ment drága?-incselkedtem. -Szívesen kiszedem neked! -Most én kacsintottam rá.
-Drága? Na ez ami furi! Egyébként nem, nem ment.-megint nagyképű fejet vágott. Már nem tudom eldönteni hogy csak csinálja vagy tényleg ilyen. Mindegy. Elég egymás agyának a húzásából.
-Na jó..térjünk a lényegre. Mutasd azt a másik alakot!
-Húú..valaki nagyon türelmetlen cica.
-Ne húzd az agyam! Csináld!! -Parancsoltam rá. Na jó..lehet kicsit bunkó voltam..de most visszakapja.
-Oké oké. Mielött még felrobbansz!
-Ez a beszéd!-újra rákacsintottam.
-Héj! Most te! Ne húzd az agyam cica!
-Te pedig ne cicáz! Nem vagyok a cicád!-karbatett kézzel néztem rá.
Fénysebeséggel jött hozzám közelebb. Kénytelen voltam felnézni rá. Lélegzete arcomat érte. Lenézett rám.
-Szeretnél te még az én cicám lenni!-beleremegtem a hangjába.
Legszívesebben ott helyben lesmároltam volna. De van önuralmam. Félek hogy már nem sokáig.
-Túl sokat képzelsz!-elléptem tőle hogy ne hasson rám mámorító közelsége.
-Na..csináld! Kíváncsi vagyok! Te mondtad! Akkor mire vársz? Légyszíves!
-Rendben.. De figyelmeztetlek! Ha meglátsz úgy, egyből halálosan belém fogsz szeretni!-azzal az öntelt mosolyával mondta amit legtöbbször letörölnék a képéről.
-Nem nagy kicsit az egód?
-De így szeretsz!-mosolyra húzta a száját.
-Nem szeretlek! Kicsit sem vonzódom hozzád.-jesszus Katy! Ezt még te sem hitted el! Újra közel lépett hozzám.
-Ugyan! Ezt még te sem hiszed el.-súgta. Belebizsergett a testem. Le kell ezt állítanom.
-Kérlek! Mutasd!
-Ha ennyire szeretnéd!
-Igen! Akarom!
-Rendben!
-Köszönöm! -Mosolyogtam.

Elhátrált tőlem. Megállt, koncentrált.
Elkezdett körülötte vibrálni a levegő.
Hirtelen eltűnt aztán vissza. Mint egy hologramm. Aztán lassan egész testének a helyét fehéres fény vette át.
A végén már csak a teste körvonalai látszódtak. Az egész ember..vagyis nem ember...ragyogó fehér fényben úszott. Elvarázsolt. Nem bírtam magamat türtőztetni. Vonzott.
Közelebb mentem. Kínyújtottam kezemet hogy hozzá érhessek.
"Mellkasánál" megérintettem. Kezembe kellemes meleg bizsergés áramlott. Éreztem szíve dobbanásainak ritmusát. Közelebb jött. Mellkasán tartott kezemre rakta a kezét. Megszűnt körülöttem a világ. Csak mi voltunk.
Egyszer csak fura hangra lettem figyelmes. Ő volt. Beszélt hozzám. Tudatalatt.
Hallasz?
Megilyedtem de nem mozdultam el csak felnéztem rá. Nem tudtam mit csináljak. Gondoltam válaszolok neki de nem voltam benne biztos hogy hallaná.
Tudom hogy hallasz! Beszélj!
Hallgattam. Meg voltam illetődve.
Katy! Jól vagy? Hahó! Hallasz?
Ismét nem reagáltam. Katy? Tényleg úgy hívott?
Úgy hallottam mintha káromkodott volna de olyan hallkan hogy nem értettem jól. Visszaváltozott emberré.
-Kathleen? Hahó! Jól vagy?-hirtelen felé kaptam a fejem. Kezem még mindig mellkasán pihent. Gyorsan elhúztam róla, de ő kezem után kapott.
-Jól vagy?-kérdezte ismét. Olyan lágyan szólt hozzám hogy azt hittem elolvadok. Szemében megbánás fénylett.
-Persze! Jól? Mért ne lennék?-hadartam össze vissza. Fejem paradicsom pirossá változott.
-Miért nem válaszoltál? Nem hallottál?
-De..de hallottalak. Csak..csak..-fejemet lehajtottam.
-Csak mi?-kezével állam alá nyúlt és felemelte fejem így már a szemébe néztem.
-Csak meglepődtem. Ennyi az egész.-elhúztam a fejemet.
-Biztos?
-Igen! Biztos!-ezt egy mosollyal próbáltam biztosítani.
Még mindig közel álltunk egymáshoz és a kezemet fogta. Egyszerre lepillantottunk és elhúzódtunk egymástól. Arcomra újabb pír borult.
Ő a tarkóját simogatta. Zavarba esett..ő is.
-Még mesélsz?-kérdeztem a feszült csöndet megtörtve.
-Igen. Mesélek.
-Köszönöm.
-Gyere! Üljünk le!
Leültünk a kanapéra.
Lábaimat törökülésbe húztam és felé fordultam. Vártam..vártam a csodáira.
-A szüleim már nem élnek. Meghaltak a háborúkban...
- És akkor ki tart el téged? Honnan van pénzed? Milyen háború?-minden kérdésemet rázúdítottam. Nem vette jó néven.
- Azok akik úgy jártak mint én olyan segélyféleséget kapunk minden hónapban. A fajunknak egy része itt a Földön direkt erre specializálódott.
De ha megengeded folytatnám.-szúros pillantása belémhatolt.
-Persze. Bocsi hogy megállítottalak.-megilyedtem. Nem tudom mire képes. Bár nem hiszem hogy ezért bántana.
-Semmi baj! Szóval.. Ez egy ősi háború a szikrák és a lidércek ellen.
-Lidércek? Azok mik?-szakítottam félbe a mondókáját..megint.
-Tényleg nem tudod megvárni míg végigmondom?-ha szemmel ölni lehetne én már halott lennék.
-Jólvan! Bekussoltam!-kezemet védekezően magam elé emeltem.
-Köszönöm! Ahh..szóval. A lidércek a mi ellentéteink. A rosszak. Démonok. Régóta megy a háború a két faj között. A lidércek el akarnak minket pusztítani mert át akarják venni a hatalamat. Felettünk. Minden és mindenki felett.
Mi egy másik bolygóról jöttünk. A neve Szix. Ott ugyan úgy éltünk mint itt. Ebben a testben, de legtöbbször valódi alakunkban. Sokkal fejlettebb a technikánk. Olyan űrrepülőgépeink vannak amivel ide tudtunk utazni. Bárhova eljuthatunk vele. Azért jöttünk a Földre mert a lidércek elfoglalták a bolygónkat. A Földet is el akarják. De ezt meg kell akadályoznunk. El kell pusztítani a lidércek vezetőjét és akkor béke lesz.
De ehez meg kell találnunk azt a személyt aki erre képes. Ezért vagyunk itt. Ezért kell nekik a Föld. Tudják hogy itt van az a személy aki véget vethet a hatalmuknak.
-Hát..ez felkavaró. Tudjátok már hogy ki az a személy?-teljesen ledöbbentem. Ez..ez hihetetlen. Soha nem gondoltam volna hogy létezik ilyesmi.
-Sajnos nem. De mihamarabb meg kell találnunk különben vége lesz..mindennek.
-De ő nem érzi ezt? Vagy hogy került a Földre? El tőletek..
-Nem tudja hogy ő a kiválasztott. Volt egy szikra aki minden képességgel bírt, sőt még annál is többel. Virágzott a birodalmunk. Ekkor jöttek a lidércek.
Új faj volt. Nem találkoztunk még velük hasonlóakkal. Nem tudtuk mi tévők legyünk. Nem maradt más..hívtuk a úrnőt. A legnagyobb szikrát.
-Úrnő? Nő volt?-ismét ledöbbentem.
-Igen. De had folytassam.
Szóval...
Jöttek a lidércek és pánik vette át az uralmat. Hirtelen történt az egész.
Az úrnő sem volt képes megállítani őket. A lidércek túl erősek, kiképzettek voltak. Minden cselünk elől kitértek. Az úrnő sem volt felkészült. Elbuktunk. Ő is elbukott.-szeme fátyolossá vált, fejét lehajtotta.
-Sajnálom! Közel állt hozzád?-tétováztam hogy kezemet rárakjam e a vállára, hisz nem állunk egymáshoz olyan közel, de döntöttem. Rásimítottam apró kezemet a vállára.
Felnézett rám. Szeme szomorúságtól csillogott.
-Igen. A lehető legközelebb.-most arra gondol amire én gondolok?
-A barátnőm volt. Jobban mondva már a menyasszonyom. Eljegyeztem. Épp akkor volt az eljegyzési buli.
-Úramisten.-kezemet számhoz kaptam.
-Rettenetesen sajnálom. Ez szőrnyű!
-Ne sajnáld!-fölegyenesedett így kezem lekerült a válláról. Kihúzta magát majd felállt. Erősnak akart látszani.-Nem tehetsz róla. -Én is felálltam majd mellé léptem.
-Nagyon sajnálom! Tényleg! Kezemmel végigsimítottam a karján. Lehet hogy nem kellett volna. Elhúzódott tőlem majd a melette lévő asztalra csapott. Összerezzentem.
-Nem kell a sajnálatod! Nem azért mondtam el hogy sajnálj! Nem akarom hogy kis nyusziszívű lénynek tarts. Valami alsóbbrendűnek!
-Mi?? Én nem mondtam semmi ilyesmit! Én pont hogy csodállak azért amit kibírsz! Segíteni akarok neked!- Felidegesített. Nem értem hogy gondolhat ilyet rólam.
-Nem kell a segítséged! Megoldom!
Egyébként sem érted ezt az egészet! Nem kellett volna elmondanom!-ismét az asztalra csapott, majd hátrébb lépett egyet. Hajába túrt. Nem engedtem el! Közelebb léptem.
-Csak azt hiszed hogy nem értem!
Nem ismersz! Azt hiszed hogy csak neked vannak problémáid? Mert nagyon nem!
Volt egy barátom. Fülig szerelmes voltam belé. Ő is belém. Szerettük egymást! Úgy igazán..szívből!-szinte már kiabáltam az arcába. De amikor a régi emlékek elértek az agyamig visszahúzódtam.
Halkabban folytattam.
-Egyik éjjel hazafelé tartottunk egy buliból. Nem ittunk meg semmi.
Egy őrült nekijött a kocsinknak és mi beboroltunk az árokba. Súlyos baleset volt. Azt mondták az orvosok csoda hogy túléltem. Súlyos sérüléseket szenvedtem, de felépültem. Szerencsés voltam. Ezt Zackról már nem lehetett elmondani. Meghalt.
Azt gondoltam hogy ha a balesetben nem is haltam meg de az ő elvesztésébe biztosan. 2 év telt el azóta. Még mindig hiányzik de már jobb. Segített a költözés is. -Potyogtak a könnyeim.
-Szóval ha azt hiszed nem értem meg a bánatod akkor nagyot tévedsz!
Sajnálom az egészet oké? Nem kellett volna iyeneket mondanom.-ránéztem és meglepődést szomorúsággal keveredve láttam az arcán. Lesütötte szemeit. Mintha megbánta volna amit mondott. Lehajtottam a fejem. Meglepődtem mikor két kezével megfogta kezeimet.
-Figyelj! Én..én is sajnálom! Nekem sem kellett volna mindent a fejedhez vágnom, pedig csak jót akartál.
Elszállt az önuralmam. Mérges voltam mert nem tudtam megvédeni azt aki a legfontosabb nekem. Gyűlölöm ezért magamat!-soha nem gondoltam volna hogy egyszer így megtörve fogom őt látni. Belesajdult a szívem
-Nem te tehetsz róla!!-még mindig a padlót bámulta. Két kezembe vettem szép arcát hogy rámnézzen.
-Érted! Nem. Tehetsz. Róla.-szemében remény csillant fel. Rámosolyogtam és örömömre visszamosolygott.
-Köszönöm!-ahogy ezt a szót kimondta mintha egy hatalmas szikla esett volna le a szívemről. Jóban vagyunk.
-Ha nem veszed tolakodásnak szeretnék többet hallani. Rólatok.-féltem a reakciójától. De csak rámmosolygott.
-Persze. Mesélek.
-Szóval..hogyha meghalt ő akkor hogy lehetne itt a Földön olyan ember aki képes lenne véget vetni mindennek?
-Ez a képesség..hogy valaki ilyen nagy hatalomra tegyen szert közülünk, tovább adódik. Reinkarnációval.
-Reinkarnációval?-hatalmasra kerekedtek a szemeim.
-Szóval.. valaki itt a Földön maga a nagy szikra?-úgy kérdeztem mintha lehetetlen lenne. De hát annak is gondoltam.
-Igen! Él egy ember itt aki igazából nem is ember. Csak ezt nem tudja.
-De hát ez remek! Akkor visszakaphatod a menyaszonyodat!
-Nem..ez nem ilyen egyszerű. Újraszületett. Ami annyit tesz hogy más testben van ugyan az a lélek. Férfi is lehet.
-Oh..sajnálom. Bocsi..azthiszem abba kéne hagynom a sajnálkozást mert a végén még átrúgsz egy másik galaxisba.-nevetésbe kezdett. Elmosolyodtam rajta. Jó volt látni így.
-Az meglehet. -Tovább nevetett.
-Kössz.-grimaszba vágtam az arcom.
-Hogy fogjuk megtalálni?-folytattam a kérdezősködést. Igaza van..tényleg nagyon kíváncsi vagyok. De hát ha már így belelendültünk.
-Te sehogy. Én meg nem tudom még hogy.
-Mi az hogy én sehogy? Ha már elmondtad kötelességem segíteni.
-Nem, nem az. Ne avatkozz bele. Még bajba jutsz. Engem meg csak akadályoznál.
-Egy utolsó kérdés.-mérges voltam rá most nagyon. De nem hagyom magára azért sem.
-Csak tessék.-úgy mondta mintha egyáltalán nem érdekelné.
-Mióta élsz itt? Mármint a Földön..
-20 éve. Miért?
-Azóta nem találtad meg. Szerinted most más lesz?
Nem szólt egy szót sem. Láttam hogy gondolkodóba esett. Folytattam.
-Lehet hogy azért kellett találkoznunk mert segíthetek neked. Én nem hiszek a véletlenekben.
-Hogy segíthetnél?
-Nem tudom. De együtt megoldjuk.
-Nem tudom. Ahhj..mindent összezavarsz.
-Saj..-épp mondani akartam hogy sajnálom, de szavamba vágott. Értettem miért.
-Csak azt ne mond hogy sajnálod! Elég mára.
-Oké..-fejemet lehajtottam és összekulcsolt kezeimre néztem.
-Valahonnan nem jön rá magától az illető hogy ő..más?
-Elméletileg 19 éves kora körül elkezdenek előjönni a képességei. De akkora már késő lesz. Nem fogja érteni mi történik vele. Bele fog őrülni és öngyilkossághoz folyamodhat. Azt nem hagyhatom.
-Tudod mikor töltheti be a 19?
-Kb. Fél év. Amikor megtörtént az egész rögtön idejöttünk. Valahogy két évre rá születhetett újra.
Amikor még a Szixen éltünk ez a folyamat ott ment végbe. Mindig tudtuk ki lesz a nagy szikra. De ez mostanra teljesen felbolydult.
-Hát akkor jó lesz gyorsan nekilátnunk a keresésnek. De hol kezdjük? Hatalmas a Föld.
-Számításaink szerint a környéken kell lennie.
-Tényleg? És akkor hogy a fenébe nem találtad még meg?
-Nem olyan egyszerű. Kell hogy legyen benne valami természetfölötti. Akár a szépsége vagy valami olyat tudjon amit más nem.
-Sok szép lány él itt. Ez nehéz lesz kitalálni melyik az.
-Mondtam már. Fiú is lehet.
-Ja ja..tuti csak a lányokat nézted!-próbáltam oldani a feszültséget. De jól is esett kicsit oltogatni egymást. Mosolygott pedig azt hittem megsértődik. Felvette azt a csábító mosolyát aminek nehét ellenállni. Nagy erőnlétben kellett lennem hozzá.
-Csak nem féltékeny vagy?
-Mi..mi? Neem! Hülye vagy ! -Arcom már pirosban úszott.
-Az arcod nem erről árulkodik.-keze arcomhoz ért egy pillnatra. Abban a pillanatban a mennyekben lebegtem.
-Felejtsd el!-arcomat elfordítottam felőle. Ő csak nevetett. Haha..nagyon vicces.
-Nem tudom. Olyan kis cuki amikor vérpirossá válik az arcod miattam.
Még jobban elfordultam tőle.
-Na jólvan. Ne haragudj. Akarsz még valamit kérdezni?
-Nem. Szerintem hazamegyek.
-Ha ezt akarod.
-Igen. Köszi a bemutatót meg mindent amit mondtál. Köszönöm hogy begbízol bennem.
-Nem bízom. -Érzelem mentes volt az arca.
-Ne tagadd! Ha egy kicsit sem bíznál bennem akkor nem mondtad volna el ezt az egészet amivel kiiktathatnám az egész családod.-itt olyan arcot vágott mint aki nagyon erőlködik.
Elnevettem magamat.
-Nyugi! Megőrzöm a titkotkat. A sírba viszem megígérem!-kifújta a levegőt.
-Köszönöm!
-Én köszönöm. Na mentem. Majd holnap suliban találkozunk. Ha végre bejutok és nem történik megint valami érdekes dolog.
-Akkor holnap.
Már az ajtóban álltam. Mielött becsuktam volna elköszötem.
-Szia!
-Szia!

Mikor hazaértem befeküdtem az ágyamba és a plafont bámultam.
Gondolkodtam azon amit mondott. Az egészen. Az agyamak most pihenésre volt szüksége. Becsuktam a szemem. Pihenni próbáltam, de az agyam csak úgy kattogott.
Tudtam hogy ennek itt még nincs vége. Főlleg ha segítek neki keresni.
De talán nem is bánom. Nem tudom miért nem hatott rám a felejtőpor. Talán ez a sorsom. Segíteni neki.
A nagy agyalásban végre elaludtam.