HelloBello! :)
Unatkoztam így írtam.
Remélem tetszeni fog!
Jó olvasást! ❤ ❤ ❤

Sietős léptekkel haladtam fel a lépcsőn, apám szobájának számát keresve.
Utálom a kórházakat. Fertőtlenítő szag van és még azt sem találom amit keresek. Nathan mögöttem loholt.
-Katy, ne siess úgy.
Nem válaszoltam csak hátrapillantottam rá, majd folytattam utamat.
Végre megtaláltam.
Ahogy beléptem a terembe, anya pillantása rám esett és úgy látszott megkönnyebbült. Odarohantam hozzá és megöleltem.
-Meghoztam a cuccokat.-átadtam a kezemben tartott táskát.
-Köszönöm.-mosolygott. Láttam rajta hogy sírt, szemei pirosak és duzzadtak voltak.
Az ágyra pillantottam ahol apa feküdt csukott szemmel. Engem is a sírás kerülgetett. Az ágy mellé léptem és az ott lévő székre leültem.
Kezembe fogtam a kezét.
Kinyitotta szemét és rámnézett.
Mosolyogva üdvözöltem.
-Szia apa. Hogy vagy?
-Katy!-mosolygott.-Jobban hogy itt vagy.
-Örülök!
-Nathan! Örülök hogy elkísérted Katyt.-mögém pillantott apám. Most el is feledkezdtem róla. Hátrafordultam és rámosolyogtam.
-Nincs mit. Szívesen tettem. Nem hagytam volna egyedül ilyen helyzetben.-mosolygott.
Eltátogtam neki egy köszönömöt.
Visszafordultam az ágyban fekvőhöz.
-Mi történt? Tudják már mi bajod?
-Csak egy kis influenza. Semmi komoly.-mondta mintha mi sem történt volna.
-Apa. Ezzel nem szoktak kórházba kerülni, fölleg nem intenzívre.
-Hát..úgy tűnik én jobban elkaptam.
Bejött az orvos. Nem tudom hogy hogy tudják egész nap elviselni ezt a szagot, meg a sok beteget.
Nem lehetett harminc éves a doktor. Barna haja és barna szeme volt.
Egész jól nézett ki. Nekem nem kéne hisz ott van Nathan de ha ő nem lenne akkor sem.
-Jóestét! Dr. Brown vagyok. Felmérni jöttem Mr.Dawson állapotát.-mosolygott. Jófejnek tűnik. -Addig lennének szívesek kifáradni?-kérdezte kedvesen.
-Persze.-mondta anya. Mindannyiunkat kitessékelte. Leültünk a terem elötti padra. Nathanhez fordultam aki elmosolyodva megölelt. Jó volt beszívni finom illatát. Megnyugtatott.
Anya fel s alá járkált. Sóhajtottam egyet, majd felálltam és elé álltam.
-Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj!
-Félek Katy!-rémült tekintete láttán én is megijedtem. Szorosan magamhoz vontam. Sírni kezdett.
-Sshh.. Minden rendben lesz!-nyugtatgattam, de nem sokat segített mert válla csak úgy rázkódott a sírástól.
Leültettem a padra, én is mellé ültem és simogattam.
Nemsokára kijött az orvos is. Egy emberként álltunk fel.
-Jó hír. Javult az állapota.-közölte. Mindenkinek nagy kő esett le a szívéről.
-Talán jót tesz neki hogy itt a családja. Mindenesetre sokat látogassák.
-Persze! Köszönjük!-mondtam.
-De most menjenek haza. Késő van. Neki is pihennie kell, és maguknak is.
-Rendben. Köszönjük. Viszált!-mondta anya.
Még bementünk elköszönni aztán indultunk haza.
Szótlanul engedtem hogy Nathan vezessen, mikor kikapta kezemből a kocsikulcsot. Anya a saját kocsijával ment.
Az út szótlanul telt. Csak bámultam ki a sötét éjszakába. Ez egy napra túl sok.
A házhoz érve leállította a kocsit.
Nem szálltunk ki. Ültünk és hallgattunk.
-Jól vagy?-megszólalt.
-Azt hiszem.-bólogattam. Felé fordultam és ráborultam. Elég kényelmetlen így a kocsiban de szükségem van az ölelésére. Arcomat a mellkasába temettem, ő pedig a hajamat simogatta.
Láttam ahogy a kocsi fényszórói bevilágítják a tájat. Anya is megjött.
Feltápászkodtam Nathanről. Rámosolyogtam majd megcsókoltam.
Kiszálltunk a kocsiból és a ház felé vettük az irányt.
-Szerintem én most megyek haza.-megfogta a kezemet.
-Egymásra van most szükségetek.-magához húzott.-Jó éjt!
Szenvedélyesen megcsókolt majd eleresztett. Legszívesebben nem engedtem volna el, de tudtam anya most számít rám.
-Jó éjt!-szóltam utána. Visszafordult, elmosolyodott majd továbbment.

A házba érve anya a kanapén ülve várt.
Csináltam teát és miután az kész lett mellé ültem. Kezébe nyomtam a gőzölgő folyadékot.
-Köszönöm.-mondta mosolyogva majd belekortyolt.
Csak rámosolyogtam majd én is inni kezdtem. Néha igazi megváltás ez a forró finomság.
Egy kis idő múltán felémfordult.
-Kedves volt Nathantől hogy elkísért. -Itt majdnem félrenyeltem.
-Öhöm..ja..tényleg az volt.-belemélyedtem a bögrémbe. Nem akartam anyám szemébe nézni, áruló a tekintetem.
-Cukik vagytok együtt.-vigyorgott.
Én meg köpni nyelni nem tudtam.
-Tessék?-nevettem.
-Jaj..ne tégy úgy mintha semmi sem lenne köztetek...-nézett rám azzal a tekintettel hogy "engem ne nézz hülyének"..majd lesütötte a szemét és vigyorgott.-Meg az elöbb láttalak titeket csókolózni..
-Mi? Anya! Te leskelődsz utánam?-ezt nem hiszem el. Nekem is vigyorognom kellett a helyzeten na de akkor is.
-Nem dehogy! -Nevetett.-Csak az anyád vagyok.-megforgattam a szemem.
-Egyébként miért nem mondtad el? Bennem megbízhatsz.-sajnáltam szegényt. Nem azért nem mondtam mert nem bízznék benne csak..nem tudom.
-Tudom anya. Csak..ez az egész még friss. Nem akartam addig szólni míg nem vagyunk biztosak magunkban sem.
-Megértem. Örülök nektek. Jó srác.-bizakodóan mondta.
-Köszönöm!-megöleltem az én drága édesanyámat.
-Menjünk aludni.-ajánlotta.
-Menjünk.

Bebújtam anya mellé az ágyba.
Nem akartam egyedül hagyni és nekem is jól esett a közelsége.
-Jó éjszakát!-mondtam.
-Neked is kicsim!
Fáradt voltam de nehezen aludtam el. A gondolataim nem hagytak nyugodni.
Apára gondoltam és féltem hogy mi lesz. Ha valami baja lesz én megőrülök. Ők az életem, szeretem őket mindennél jobban.
Ha elveszítem valamelyiket én is belehalok. Ez van Nathannel is. Már ő is a részemmé vált, és ha baja esik azt nem élem túl.
Az álom úgy jött a szememre, mint derült égből villámcsapás.

A héten minden nap bementem apához.
Anya szinte egész napokat bent töltött.
Mindig mellé ültem és fogtam a kezét.
Általában azt mondta az orvos hogy mindig akkor javul az állapota, ha én voltam nála. Nem értettem miért, de örültem neki. Többet voltam nála, egyre javult az állapota így vasárnap haza is engedték.
Nathan nálam volt mikor apát hazahozta anya.
-Jól néz ki Mr. Dawson! -mondta Nathan szívéjesen.
-Köszönöm Nathan. Jól is érzem magam. Katynek és a feleségemnek köszönhetően.-odamentem és puszit nyomtam arcára.
-Katy, nem tudom mit csinálsz, de akarhányszor hozzámérsz bizsergés fut végig rajtam és jobban érzem magam.-puszit adott a fejem búbjára. Mosolyogtam. Végre újra együtt vagyunk, egészségesen.
-Jól van Robert. Menj feküdj le, pihenned kell még.
-Jól van Stef. Egész eddig feküdtem. Már fáj mindenem.
-Megértem. Akkor ülj le vagy nem tudom csak ne mászkálj össze vissza.-idegeskedett anya.
Apám meg csak nevetett rajta.
-Rendben szívem.-puszit adott anya arcára.
-Látom meglesztek. Akkor mi most le is léptünk.-mondtam miközben húztam magam után Nathant.
-Hová mentek?-kérdezte mosolyogva anya.
-Sétálni. Majd jövök. Sziasztok!
-Viszált!-köszönt el Nathan is.
-Sziasztok.-mondta anya, apa meg csak értetlenül nézett.
-Miről maradtam le?-kérdezte apa.
Anyára néztem segélykérően ő pedig rámkacsintott.
-Majd én elintézem.-mosolygott
-Köszönöm.-hálás mosolyt villantottam.
-Mivan?-apa még mindig értetlenkedett.
Mi már kiléptünk a házból, de még hallottam anya hangját.
-Ne mond hogy nem vetted észre, hogy izzik körülöttük a levegő.
-Ezzel most azt akarod mondani hogy együtt vannak?
-Pontosan.-anya megveregette apa vállát.
-De..de..ahj. Hát jó. Végülis már nem kislány.
-Ez a beszéd. Hagyd élni. Most boldog. Régen volt már az.
-Igazad van.-apa megcsókolta anyát.
Egyszerre rezzentünk össze Nathannel.
Körülnéztem és az erdőben voltunk.
Egyszerre fordultunk egymás felé.
-Te is hallottad mit beszéltek?-nézett rám nagy szemekkel.
-I..igen.. De várj..hogy? Elég messze van innen a ház ahoz hogy halljuk.
-Nekem képesség a jó hallás. Bár nem szoktam gyakran használni. De most miattad oda kellett figyelnem rájuk mert te hallani akartad és arra gondoltál és nekem ez olyan..nem tudom. Magától történt az egész. Furcsa. De te hogy hallottad?
-Nem tudom.. Szerintem ez is neked olyan űrlény cucc. Valahogy összekapcsolódtunk, rámhangolódtál és hallottam amit te. Más magyarázat nincsen rá.
-Ez igaz. Valószínű.
-Figyelj. Most ezt hadjuk. Foglalkozzunk egymással.
-Igen. Igazad van.
-Sajnálom hogy elhanyagoltalak. Ez az egész ügy teljesen összezavart. Kiderült hogy jót tett neki hogy ott voltam és kötelességemnek éreztem őt helyrehozni.-közel álltam hozzá, és kezemmet mellkasán pihentettem. Felnéztem gyönyörű szememeibe.
Elmosolyodott.
-Semmi baj. Igaz..akkor kicsit dühös voltam mikor lekoptattál, de megértem.
-Köszönöm!-lábujjhegyre álltam és megcsókoltam. Az én 170 centim az ő 190-éhez elég kicsi.
-Szeretlek!-súgta, amitől kirázott a hideg.
Még mindig nem tudtam megszokni közelségét pedig már majd három hónapja ismerem.
-Én is..nagyon!-ajkaimba haraptam.
Felmordult majd ajkait összeillesztette az enyémmel. Falta mint aki már egy hete éhezett. Felkapott és futott a tóig.
A mi kis helyünkig. Ott felmászott a fára és a széles közepén letett, majd mellém ült. Nekidőltem az egyik ágnak és kifújtam magam. Ő is ezt tette.
Fürödni már hideg van, de még kellemes az idő. A levelek már hullottak le, így elég nagy résen átláttam. Gyönyörű volt a táj.
-Szép ugye?-kérdezte.
-Gyönyörű.-elámultam.
-De nálad nem gyönyörűbb.-érzékien, dallamosan mondta. Feléfordultam és szép szemeivel találtam szemben magam. Ajkaimat beharaptam és elmosolyodtam. Felfalt a tekintetével.
Lesütöttem a szemem.
Ujjával állam alá nyúlt és felemelte a fejem.
-Egész nap tudnám csodálni a szép arcodat. A formás ajakidat, a csábító szemeidet. A testedet a lelkedet érinteni. Szeretlek minden porcikámmal, testemmel, szívemmel, lelkemmel. Ezt soha ne feledd!
Könnyeimmel küszködve csókoltam meg.
-Nagyon szeretlek! Testemmel, lelkemmel, szívemmel a tiéd vagyok örökké. Szerelmes lettem a pillantásodba. Nincs elötted titkom. Ha rám nézel meztelennem érzem magam. Lelkemig hatolsz.
-Legszívesebben meztelenül is látnálak.-Elvigyorodott, beszívta mélyen a levegőt és végignézett rajtam. Elpirultam.
-Szeretlek cica!-mondta miközben magához vont.
-Szeretlek !-ajkaira tapadtam.
Sokáig élveztük egymás társaságát, majd mikor lement a nap hazaindultunk.
A ház elött elváltunk és mindenki ment a saját dolgára.

Eldöntöttem hogy leülök tanulni mert egész héten egy fikarcnyit sem tanultam. Mindenen jártak a gondolataim csak a tanuláson nem.
Egymás után játszottam vissza az agyamban Nathan szavait.

"Egész nap tudnám csodálni a szép arcodat. A formás ajakidat, a csábító szemeidet. A testedet a lelkedet érinteni.
Szeretlek minden porcikámmal, testemmel, szívemmel, lelkemmel.
Ezt soha ne feledd!"

Mosolyogva mentem le a lépcsőn.
Anyáék a nappaliban ülve nézték a televíziót. Rajtuk is mosolyognom kellett. Összehozta őket ez a kis incidens.
A konyhába mentem szendvicset csinálni. Megéheztem. Összedobtam az én különleges szendvicsemet és jót falatoztam. Miután végeztem beültem apa mellé. Puszit adtam arcára, azért amiért felnőtként kezelt és engedi hogy Nathannal legyek. Igaz ő ezt nem tudja.
Még mindig nem fogtam fel azt a dolgot hogy hogy hallottam őket fél kilóméterről úgy hogy a házban voltak, de ez most nem fontos.
A lényeg hogy jól vagyunk, együtt vagyunk és boldogok vagyunk. Ez a fontos. Már csak Nathant akartam magam mellett tudni. Sajnáltam szegényt hogy egyedül van szülők, testvérek nélkül. De mostmár itt vagyok neki én.