Új rész!! Woow! ^~^*~*
Na..szóval most azért volt gyakrabban rész mert..nem kellett tanulnom sokat..:D
De ezt ne szokjátok meg..sajnálom!
:(
De gimiben nem könnyű..
De most örüljetek mert van új rész!
Hálás vagyok a "aktivitásotokért".
Voteolj! Kommentelj!
Unatkozom emberek!
Ne hadjátok! Itt lehet "zaklatni"!:)
Még mindig nem harapok!;)
Jó olvasást kívánok!
I love my readers!❤❤❤

Reggel mikor kinyitottam a szemem két szép szemmel találtam magamat szemben. Azonnal mosoly kúszott az arcomra. Nathan gyöngéden végigsimított az arcomon.
Közelebb férkődztem hozzá.
Átkarolta derekamat míg én fejemet a nyakába fúrtam. Kezemmel mellkasára írtam apró köröket.
Lélegzete csiklandozta az arcomat.
-Mióta vagy itt? -kérdeztem halkan.
-Nem túl rég..
-Most végig engem néztél míg aludtam?-kérdeztem kínosan.
- Igen.. Olyan szép vagy mikor alszol, fölleg mikor megéreztél álmodban és mosolyogni kezdtél.
Elpirultam.
-Hát..ez kissé ilyesztő..de oké. Tőled már semmi sem furcsa.
Kuncogott. Én is mosolyogtam.
-Hogy jutottál be?..-kíváncsiskodtam.
-Tudod..vannak képességeim.-vigyorgott.
-Oh..hogy is felejthettem el a te hiper szuper képességeidet? Bocsánatért esedezem. -gúnyos hangon szólaltam meg.
-Tán baj hogy beengedtem magamat és ölelésemmel keltettelek?-sértődöttet játszott, de tudtam nem haragszik.
-Persze hogy nem baj..nagyon is tetszik ez nekem..-mosolyogtam.
-Csak a szüleimre gondoltam..de leesett hogy ők már elmentek.-még jobban hozzásimultam. Nevetett.
-Miaz?-felemeltem a fejemet.
-Semmi.. Csak olyan kis aranyos vagy..-Először nevetve beszélt, majd érzékien. Arcomra tette kezét és megcsókolt. Elvesztem, ismét.
-Hány óra?-kérdeztem még mindig a csók hatása alatt állva.
-Még hét sincs.
Meglepődtem.
-Mi? Te ilyen korán felkeltettél? Hogy merted? Tudod te hogy milyen durcás leszek ha fáradt vagyok?-tettetett mérgességgel mondtam.
Közelebb hajolt arcával az enyémhez.
-Nekem nem úgy tűnt mintha fáradt lennél..-miért kínoz? Ez a közelség..ahhjj..túl sok!
Azt hittem megcsókol..de nem. Miért nem? Függőséget okoz. Ez nem jó..nagyon nem jó.
Nevetve elhúzódott. Kiszállt az ágyból és az ajtó felé indult.
-Készülődj. Most hamarabb indulunk.
Mutatni akarok valamit.
Ezzel kilépett a szobámból.
Úgy néztem utána mint borjú az új kapura. Viszont viszketett a fantáziám attól hogy valamit mutatni akar. Fogalmam sem volt mit, de hát hogy is lehetne mikor tuti valami űrlény cucc.
Gyorsan rendbetettem magamat majd levánszorogtam hozzá.
A nappaliban ült a kanapén.
Mikor meghallotta lépteimet hátrapillantott, felém.
Rámmosolygott miközben felállt és elém lépett.
Megfogta kezemet és szemembe nézett.
-Gyere!-Mondta mosolyogva, majd magával húzott ki a lakásból.
-Hová megyünk?-Kíváncsi voltam.
-Mit akarsz mutatni?
-Meglepetés!-gyorsabb tempóra kapcsolt. Alig bírtam lépést tartani vele.
-Ahj.. Utálom a meglepetéseket!-mondtam sértődötten.
-Tudom! -Nevetett.- De ezt szeretni fogod.
Felértünk a házunk mellett lévő dombra.
-Legalábbis ha szeretsz repülni. Nagyon remélem...,mert ha a nyakamba hánysz annak nem lesz szép vége..-hajába túrt idegesen,nevetve.
-Mi?..Miről beszélsz?..-lefagyott az agyam.
-Mindjárt meglátod!-huncútul rámvigyorgott.
Már épp mondani akartam hogy ne titkolódzon már mikor hatalmas szárnyakat növesztett.
Na itt volt az az érzésem mintha egy igazi sci-fi filmbe csöppentem volna.
Teljesen lemerevedtem.
Gyönyörű szárnyai voltak mint a csiszolatlan gyémánt. A nap fényében fürdött, csillogott, szikrázott mint a legdrágább ékkövek.
Elvarázsolt. Nem volt teljesen fehér de még így is ragyogott. Na ez határozottan nem egy űrlény cucc.
-Te..te most egy angyal is vagy?-leesett államat próbáltam összekapirgálni.
Nevetett.
-Csak szeretnéd! -Rámkacsintott.
-Én már nem értelek. Most fénylény vagy angyal. A kettő nem függ össze!-értetlenkedtem. De hát basszus..minden épelméjű ember értetlenkedne ezen..
De engem mégsem lepett meg annyira.
-Ahj.. Miért kell mindent harapófogóval kihúzni belőled?
Mond már mi van, mert itt fogok teljesen megbolondulni!
-Jól van már! Még mielött felrobbansz.-mosolyogott.
-Szóval igen..én fénylény vagyok, de vannak olyan szárnyaink mint egy angyalnak. Vagyis nem mindenkinek.
-Mi az hogy nem mindenkinek? Várj..tényleg léteznek angyalok?
-Igen..vannak angyalok de rről ne most.. És csak azoknak van szárnyuk közülünk akik erősebbek és nagyobb szükség van rájuk.
-Na és akkor én még nem tudtam honnan ered ez a nagy egód. -Rosszalóan ráztam a fejem. Ő csak nevetett rajtam.
-Hát mit ne mondjak.. Nem vagyok semmi..-ezt az öntelt képet néha nagyon is be tudnám verni, de ahoz túl szép.
-Komolyra fordítva a szót..ez nem csak ajándék..egyben veszteség is.
Nagy a kockázata ha szárnyad van.
A szárnyasokat mindig befogják "munkára" ha baj van. Veszélyes meló.
-De hogy lehetsz egyszerre szikra és szárnyas? Együtt is működik?
-Igen... Igaz hogy megvan a hihetetlen gyorsaságunk de néha szárnyalni még gyorsabb. Ha esetleg más kontinensre kell menni.
-Értem.. És ti mindig lidércekkel harcoltok?
-Igen. De óvatosnak kell lennünk. Láthatatlanok még mi sem tudunk lenni. Arra csak egyedül a kiválasztott képes.
-Wow..tényleg? Milyen király lehet!
Nevetett rajtam. Hiába..én is mosolyogtam.
-Igen..tényleg az lehet.-közel hajolt a fülemhez.
-Például megleshetnélek amikor fürdesz vagy ép öltözködsz..-súgta fülembe. Arcomra egyből pír szökött.
Nevetve elhúzódott.
-Nem..neked soha az életben nem szabad ilyen képességet adni!-Nevettünk.
Közelebb jött és elém állt. Megfogta kezemet majd közelebb húzott és megölelt. Hihetetlen érzés volt.
-Tudod..más lány már rég elmenekült volna a közelemből. De te nem..
Miért nem?-megpuszilta fejem búbját majd kicsit eltolt magától hogy rám nézhessen.
-Úgy látszik én nem vagyok olyan mint más..-lehunytam szemem.
-És talán azért nem mert fontosabb vagy nekem annál mint ami vagy aki vagy.-felnéztem szemébe amiben büszkeség tükröződött.
-Köszönöm!-magához vont és szenvedélyesen megcsókolt.
Éreztem ahogy szárnyai életre kelnek és körülölelnek. Melegséget és biztonságot árasztottak. Imádom.
-Ezt meg tudnám szokni..-mosolyogtam. Mellkasának döntöttem fejem és szorosan magamhoz húztam.
-Én is..-megszorított majd kivont karjaiból és szárnyaiból. Értetlenül meredtem rá.
-Ígértem valamit. Gyere!-nyújtotta a kezét. Megfogtam mire egy szempillantás alatt karjaiban tartott.
-Erősen kapaszkodj oké?
-Persze..oké. A világért sem engednélek el..
Éreztem ahogy szárnyaival erős csapásokat végez minek eredményeként felemelkedtünk a földről. Elkapott a pánik.
-Va..valamit tudnod kell!
-Mond csak..-bíztatóan rámmosolygott.
-Nekem tériszonyom van. Nem túl vészes. De azért, van. Csak gondoltam jobb ha tudod.
-Észben tartom!.. De most csak rám figyelj oké? Nem akarom hogy leess és úgy futkossak utánad! Nem akarom hogy ez legyen az utolsó utad..
Még szeretnék mást is csinálni veled..-rámkacsintott. Cékla vörösre pirultam. Miért ilyen piszkos a fantáziája? Vagy csak nekem az? És ez miért tetszik nekem?
Ezzel sikeresen elterelte a figyelmemet.
Mikor legkésöbb felnéztem mellkasáról valami hihetetlen magasságban szeltük az eget.
Gyönyörű volt a kilátás. Ami még jobb volt hogy nem féltem..kicsit sem.
Nevetni kezdtem. Felnéztem rá ő pedig rám és mosolyogtunk.
Behunytam szemem és élveztem a kellemes reggeli szellőt.

Mikor visszaértünk a házunkhoz leszálltunk és én újra a földet érintettem a lábammal. Furcsa volt ennyi levegőben való időtöltés után.
-Köszönöm hogy megmutattad!
Csodálatos volt!-puszit adtam szájára.
-Úgy éreztem meg kell mutatnom. Ez valami olyasmi ami nekem is többet jelent mint a fényember mivoltom.
Hisz ezt nem születésemkor kaptam.
Nekem ezek a szárnyak olyasvalamik mintha egy ember kapta volna. Én szikraként születtem az volt nekem a természetes. De mikor szárnyakat kaptam na az volt maga a csoda.
Rettenetesen örültem pedig tudtam mekkora kockázat.
-Köszönöm!-megcsókoltam.
Visszahúzta a szárnyait majd beléptünk a házba.
Épp időben voltunk hogy elinduljunk az iskolába. Fölleg ha úgy számítjuk hogy Nathan gyorsaságával csak úgy repesztettünk.
Végig a hátán cipelt. Hihetetlen ereje van. Elöbb repültünk ott is kezében tartott most meg a hátán vagyok.
És még fut is..nem akárhogy.
Elképesztő.
Még mielött népesebb helyre értünk volna megálltunk és leszálltam róla.
Innentől már sétáltunk.
Az iskolához érve elengedtem a kezét. Gondoltam nem akarja tudtára adni az egész iskolának hogy mi is van köztünk.
Értetlenül nézett rám.
-Mi van?-kérdeztem értetlenül.
-Miért engedted el a kezem? Nem kell szégyelni.. Más szívesen cserélne veled!-rámkacsintott. Kezére csaptam. Úgy tett mintha fájt volna neki és megdörzsölte karját.
-Gondoltam nem akarod hogy megtudják..hisz veszélyes rád nézve..
-Nem érdekel! Nem fogom kerülni és civakodni egész áldott nap a suliban a barátnőmmel. Vállalom a következményeit.-kihúzta magát, majd kezét újra enyémre kulcsolta és kicsit megszorította. Barátnő..ez a szócska hangzott a fejemben. Tetszik..
Ahogy gondoltam...a suliba érve mindenki minket bámult.
A csajok irigykedtek, a srácok pedig csak lepacsiztak Nathannel..máramelyik.
Láttam olyan csoportokat is ahol sikítva örültek vagy éppen dühöngtek mert elvesztették a fogadást. Most komolyan.. arra raktak fogadást hogy megöljük vagy megszeretjük egymást.. Hogy lehetnek ekkora hülyék? Na mindegy..
-Na mit látnak szemeim?!-örült nekünk Jenny.
-Na csengezsd csak azt a 10 dollárt Matt!-mutatta kezével. Most komoly?..
Matt szégyenkezve csapta Jenny kezébe a bankjegyet aztán elviharzott.
-Jenny! Még te is fogadtál? Elment az eszed!..-nevettem rajta.
-Hát úgy tűnik nem csak nekem..-mutatott kettőnkre..
-Hogy?..-kérdezte értetlenül míg ujjával felváltva mutatott ránk.
-Hosszú történet..-sóhajtottam.
-Hát igen..nagyon hosszú..-szólalt meg Nathan mosolyogva és közben rámnézett. Egymásra mosolyogtunk..
-Na jólvan gyerekek! Ez már az előjáték..ne folytassátok kérlek!-takarta el a szemét Jenny.
-De hisz csak... -Próbáltam mondani neki hogy ha csak egymásra nézünk az semmiféle előjáték. De hajthatatlan.
-Nem!..Elég!..-mondta. Nevettünk.
Becsöngettek. Egy sóhajjal nyugtáztam is ezt..
-Milyen órád lesz?-kérdezte Nathan.
-Biosz. Neked?
-Irodalom. Akkor majd késöbb találkozunk.
-Jólvan. Szia!-mosolyogva elköszöntem majd hátat fordítottam neki és elindultam Jenny után.
-Hé-hééjj!!
Utánam nyúlt és visszahúzott.
-Ne olyan sietősen!-vigyorgott.
-De mennem kell mert..-nem tudtam befejezni mert megcsókolt.
Zihálva húzódtam vissza.
-Kell egy kis dopping..tudod..nehogy elaludjak órán.-rámkacsintott majd egy puszit adott arcomra és elindult a velem ellentétes irányba.
Én csak megszeppenve álltam ott.
Mindenki engem nézett így éreztem piros kúszik arcomra. Megfordultam és a termem felé igyekeztem. Mosolyom ismét levakarhatatlan volt.
Én vagyok a doppingszere? Ez hízelgő..
Leültem a helyemre és ismét nem tudtam másra gondolni csak rá.
A tanár magyarázott valamit a sejtekről meg még nem tudom micsodákról, mert egy percig sem voltam képes figyelni.
Végig Nathanen járt az agyam.
A sejt szó is csak miatta maradt meg a fejemben, mert a nagy gondolataim közepette meghallottam ezt a kis szócskát és elkezdtem játszadozni vele.
Mi van ha egymásnak rendelt el minket a sors? Ha minden sejtünk eggyé válik és nem létezhetünk egymás nélkül. Én már most ezt érzem. Nem tudnék nélküle élni. Így hogy ismerem már nem.
Iránta érzett szerelmem hatalmas.
Zacket sem szerettem ennyire.. Pedig őt tényleg szerettem. Szegény Zack! Nem ezt érdemelte! Jó ember volt..nagyon jó.
Tisztességesen kellett volna meghalnia nem így. Ez katasztrófa.
Nem tudom még a mai napig hogy élhettem túl. De hiszek a szerencsémben. Vagy mert a fentiek szerint még dolgom van, és nehogy már egy ilyen pitiáner ügy miatt kelljen a túlvilágra távoznom.
És mind ez már több mint két éve történt. Hihetetlen. Azt hittem belehalok az elvesztésébe, de valahogy túléltem.
Aztán jött Nathan.
Úristen, Nathan!
Ha neki valami baja esne azt már garantáltan nem élném túl. Nélküle én csak léteznék és nem élnék.
Hirtelen egy látomásom volt. Láttam sok lidércet és Nathant..egyedül. Képtelenség hogy legyőzze őket. Túl sokan vannak. Fényalakjába vált és úgy küzd tovább. Sikerül ártalmatlanítania kettőt de még van három. Megszakad a szívem. Látom de nem tehetek semmit.
Az utolsó kép hogy Nathan összeesik.
Megugrottam a padban.
Mi a fene volt ez?
Gondolkodóba estem. Áh..csak megint beképzeltem valami hülyeséget. Miért ilyeneken jár az eszem?
Ez képtelenség.
Észre sem vettem hogy könnyeim folyni kezdtek, de mikor észrevettem azonnal letöröltem őket és jól kiröhögtem magamat.
Kathleen! Szedd már össze magadat! Él és virul! És fog is még egy jó darabig! Ne gondolj ilyenekre! Felejtsd el! Itt van és szeret téged! Nem hagy el soha!
Hát remélem is..
Gondolatmenetemnek a csengő hangja vetett véget. Összepakoltam és máris viharoztam ki a teremből.
Nathan terme felé futottam. Muszáj volt meggyőződnöm róla hogy jólvan, pedig biztosra tudtam hogy jól van hiszen miért ne lenne? Csak egy órát töltöttünk külön én máris nagyon hiányolom. Ez már beteges. A végén még ezért fog dobni mert tapadós vagyok.
Mikor megláttam jönni ki a teremből egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. Mikor meglátott mosolyra húzódott a szája.
Odarohantam hozzá és jó szorosan megöleltem. Nem érdekelt hogy ezzel másokat fellökök vagy épp magunkra hívom a figyelmet. Csakis ő érdekelt!
-Hát téged meg mi lelt?-nevetett.
-Csak hiányoztál!-mondtam halkan nagy levegőket véve.
-Ennyi?-kérdezte mosolyogva.
Mérges arcal rámeredtem.
-Mi az hogy ennyi?-mellkason csaptam.-Nem elég!?
-Nem..mármint úgy értettem hogy.. Na..szóval azt hittem baj van. Jól vagy?-agóddik. Meglágyultam.
-Igen..persze. Csak már megint én és a hülye képzelgéseim. Nem számít. Jössz?-hívtam. Matek volt a következő óra amin együtt voltunk.
-Persze..
Gyors tempóban elindultam. Nem győzőtt utánam rohanni.
-Várj már! Milyen képzelgések? Mi jár a fejedben Kathleen!-megállított és szembefordított magával.
-Te sírtál? Jaj kicsim..mi történt?
-Semmi..csak..csak megint elképzeltem hogy megtámadnak téged és egyedül vagy több ellen és nem tudod legyőzni őket és a végén..a végén..elveszítelek.
Tudom..önző vagyok. Sajnálom!-indultam volna, de magához ölelt.
-Drágám!-szemembe nézett.
-Ez soha de soha nem fog megtörténni..oké?-válaszul csak szipogtam..
-Oké..? -Kérdezte újra.
-Oké..
-Szeretlek!-újra megölelt.
Most esett le hogy kimondta. Eddig csak én mondtam de most ő is.
-Mond újra! Olyan szép a te szádból is hallani..-néztem mélyen, kék szemébe amiben most mégis lángok táncoltak.
-Neked pedig a szád szép!-végig húzta ujjhegyét ajkaimon.
-Szeretlek!-újra kimondta, majd megcsókolt. Már senki sem volt a folyosón csak mi. Eddig észre sem vettem hogy becsöngettek mert lekötötte a figyelmemet ő.
Elvesztem a csókjában.
Ahogy ő tud csókolni az semmihez sem fogható. Mintha csak lebegnék. Nem figyelek semmi másra csakis rá.
Életelemem a csókja. Mint a drog..függőséget okoz. Nathan az én drogom.
Mikor elváltunk éreztem ahogy duzzadt ajaim lüktetnek a csókjától.
Hogy én így menjek most be emberek közé?..pff..
-Gyere. Nem kéne igazolaltlant kapnunk..
-Hát azt nem...-nevettem.