Sziasztok!
Itt az új rész, remélem tetszeni fog!
Az elején uncsi, de aztán felpörögnek az események ahogy azt a felső képen is láthatjátok. ⬆ ;)
Jó olvasást! ❤

Hétfő reggel van. Újra kezdődnek a megszokott napjaim. Unalom.
Nem sokat gondolkodtam a tegnapon, vagyis Nathanen és azon ami a tónál történt. Ami megtörtént az megtörtént. Ez már a múlt. El kell felejtenem.

Beérve az osztályba leültem a helyemre és csak bámultam magam elé.
Nem volt kedvem semmihez.
Jenny próbált szórabírni de nem voltam túlzottan beszédes kedvemben.
A buliról is beszélt hogy milyen jó volt, meg hogy, hogy leléptem, de biztos megvolt rá az okom hiszen Nathannel tettem. Biztosítottam afelől hogy semmi sem történt csak nem éreztem jól magam ő meg épp hazaindult és hazavitt. Látszott rajta nem teljesen hiszi el de békénhagyott. Látta rajtam hogy ehez most semmi kedvem.
Óra elött öt percel Nathan is beesett.
Nem is gondoltam rá hogy ma jön e vagy sem. Bár miért ne jönne? Hisz megmondta hogy miattan nem fogja kihagyni. Annyit nem érek számára. Tudom.
Leült mögém az új helyére. Megmosolyogtatott a gondolat hogy miattam van ez így.
Ujját hátamba mélyesztette. Összerándultam, de megfordultam.
-Mivan?-jó lehet kicsit túlzás volt hiszen semmit sem tett most. Várjunk..ohh dehogy nem. Játszik az érzéseimmel. Jó az is igaz hogy nem teljesen az ő hibája. Egyébként én sem vagyok különb.
Közelebb jött fejével. Nem tudom miért de én is.
-Semmi. Csak jó piszkálni. És érezni ahogy felvillanyozódol mikor hozzád érek.-súgta. Szívem össze vissza vert. Tudtam hogy igaza van, de ez bosszantott.
-Csak hogy tudd. Ezt csak te gondolod így. Már megmondtam! Nem érdekelsz! Kicsit sem. Csak egy nagyképű, bunkó, seggfej vagy aki azthiszi hogy minden lány elájul a mosolyától. Vagy csak egy szavától. De én nem tartozom közéjük.-orrunk majdnem összeért. Szemem izott a dühtől.
-Azt majd meglátjuk.-rámkacsintott és hátradőlt. Egy darabig még szúros szemmel néztem aztán visszafordultam.
Bejött a tanár is közben.
Alig vártam hogy végelegyen a napnak. Csak az ágyamban akartam feküdni és olvasni. Az kikapcsol.
A nap borzasztó lassúsággal telt el.
Azt hittem soha nem lesz vége.
Egy párszor még összezörrentünk Nathannel, de komolyabban semmi sem történt. A suliban egyre csak azt hajtogatják hogy ki fogjuk nyírni egymást vagy pont összejövünk. Én az elsőre tippelnék.

Hazaérve ledobtam magamat az ágyra. Csak egy kis pihenésre vágytam. Be is aludtam.
Amikor felkeltem már sötét volt. Észbekaptam és rögtön felugrottam hogy tanulni menjek. Holnap dolgozat és még semmit sem tanultam.

Mikor végeztem már tíz óra körül lehetett. Fürödtem aztán mentem vissza aludni. Ennél uncsibb napom sem volt még.

A hét lassan is meg gyorsan is ment el.
Nathannal minden nap minimum egyszer egymás vérét szívtuk.
Mi lettünk a suli szenzációja. Ha veszekedtünk a folyosón mindenki körénk gyűlt és várták hogy ki győz.
Elég sokszor győztem én. Olyankor Nathan meg csak nézett mint az újszületett bárány. Ezek a pillanatok megmosolyogtattak.
Jenny mindig ott volt nekem és lenyugtatott. Imádom, örülök hogy a barátnőm lett.

A szombati napom sem telt túl izgalmasan. Sokáig aludtam aztán úgy döntöttem kimegyek festeni. Amúgy is már régen festettem és az megnyugtat.
Fogtam a festővásznat, a festéket és az ecseteket és kiültem a lépcsőre.
Az elém táruló tájat festettem.
Mikor azzal kész lettem egy újba kezdtem. A gondolataim csak úgy repkedtek aztán megfogott valami.
Égboltot festettem csillagokkal és bolygókkal. A külvilág megszűnt számomra létezni és csak festettem. Nem hallottam semmit nem érzékeltem semmit. Azt sem tudtam mit csinálok.
Olyan lehettem mint egy holdkóros aki azt sem tudja ki és mit csinál.
A képem megelevenedett. A csillagok szikráztak, a bolygók forogtak és volt egy ember szerűség is a képemen. Fénylény mint Nathan. Egy férfi alak.
Gyönyörű volt, csak úgy szikrázott.
Még mindig fogalmam sem volt semmiről. Csak festettem. Belemélyedtem.
Valami kihúzott ebből az állapotból.
Mostmár megtudtam figyelni a művemet. Kitágult szemekkel néztem a vásznat. Ilyet még soha nem rajzoltam.
Élethű volt és teljesen valóságos. Felnéztem és Nathan állt velem szemben. Az erdőről készült rajzomat tettem vissza hogy ha megnézi azt lássa és ne a mostanit. Jól tettem.
-Mit csinálsz?-összehúzott szemekkel nézett rám. Mintha valami csoda lenne hogy fest valaki.
-Minek néz ki? Festek természetesen.
-Tényleg? Miért?
-Mit miért?-nevettem rajta. Mintha nem tudná miért szoktak az emberek valamit csinálni maguktól.
-Mert szeretem. Le kellett nyugodnom és ennek ez a módja.
-Eddig még a futás nyugtatott meg.
-Igen. De ez is segít.
-Miért vagy ideges? Miért kellett lenyugodnod?
-Csak..csak.. Hadjuk..!-szememmel a művemet fürkésztem. Egész jó lett. Gyönyörű itt az erdő, varázslatos festmény készülhet belőle.
-Szép lett!-ránéztem ő pedig a képet nézte.
-Tehetséges vagy!-most rámnézett. Arckifejezése nem mutatott semmit. Hűvös volt mint általában.
-Köszönöm.-felálltam, összeszedtem a cuccokat majd bevittem őket.
Követett be.
-Szép ház. Elég otthonos pedig nem rég vagytok itt.
-Tudod volt időm amikor egyedül voltam. Anyuék mindig dolgoznak így nem voltak láb alatt azt csináltam amit akartam.
-Szóval ha a szüleid nincsenek otthon te a házat rendezketed és festekedsz, nem pedig egy nagy bulit csapsz hogy a suliban ismerjenek és kedveljenek. Érdekes.
-Nem szeretnék bulit szervezni, fölleg nem a házban ahol mindent eltörnének, meg aztán pakolhatnék össze egyedül.
-Értem.
-Egyébként sem akarok a suliban olyan népszerű lenni. Mindenki tudná ki vagyok meg csak a pletykákat lehetne hallani. Erről jut eszembe.-végeztem a pakolással így felé fordultam. Bejött a szobámba. Jézus Isten! Bejött a szobámba! Erről nem volt szó!
-Hmm?-zsebredugott kézzel nézelődött a szobámban.
-Te..te mondtad hogy ne keltsünk feltűnést erre mindenki elött el kezdesz velem vitázni. Már azt hiszik hogy megöljük egymást..vagy rosszabb.
-Mi lehet rosszabb?-nevetett.
-Az ha..khhmm..összejönnénk.-eldordultam. Úgy tettem mintha pakolásznék. Éreztem ahogy melegség kúszik az arcomra. Mióta lettem én ilyen pirulós? Ja..már tudom. Mióta Nathannal találkoztam és mindig zavarba hoz. Ez is az ő hibája.
Egy kis szellőt éreztem a hátam mögött. Most vagy kiment vagy közelebb jött. Reméltem hogy az első, de tudtam hogy nem. Éreztem lélegzetét a nyakamban. Közelsége teljesen lebénított.
-Szerintem nagyon is szeretnéd ha összejönnénk!-súgta a fülembe. Kirázott a hideg, de az a jó.
-Szerintem meg tévedsz.-hirtelen megfordultam. Arcunk közel volt, nagyon.
Levegőt venni is elfelejtettem. Csak néztünk egymás szemébe. Teste meleget árasztott. Jólesett a melege. Pedig hozzám sem ért. De akartam hogy hozzámérjen! Istenem! A feszültséget tapintani lehetett volna köztünk. Úgy éreztem vonzuk egymást mint a mágnes. Lenézett ajkamra majd vissza a szemembe. Hirtelen nagy levegőt vettem. Ennyi kellett neki.

Ajkaimnak esett. Vadul csókolt. Karjaimat nyaka köré fontam úgy húztam közelebb magamhoz. Milyen rég vártam már erre. Az érintésére. Elveszek benne.
Hajába túrtam és kicsit meghúztam. Férfias nyögés hagyta el a száját. Beleremegtem. Én is felnyögtem egy kicsit mire a falhoz nyomott.
Felemelt és én lábamat a dereka köré kulcsoltam. Elmélyítette a csókot.
Hajam már tiszta kóc lehetett, de nem érdekelt az egész. Csak az hogy megérint. Ez több volt mint érintés.
Soha nem éreztem még ilyet. Még Zackel sem. Pedig őt tényleg szerettem.
Elektromosság futott végig rajtunk. A lámpám kidurrant. Reméltem más elektronikai eszközömnek nem esik baja, de abban a pillanatban csak ő érdekelt.
Izott a testünk. Ez volt az az érzés amit életem minden percében érezni akarok. Akarom őt. És azt akarom hogy ő is akarjon engem.
Az ágyhoz vitt és rádobott. Nem szakította meg a csókot csak mikor áthúzta fejem felett a pólómat. Hagytam, nem tudom miért de hagytam. Végigsimított hátamon amibe ismét belebizseregtem. Megfogta derekamat és közelebb vont magához. Testünk egymáshoz simult. Ledöntött majd felém tornyosult és csak csókolt.
Ő nem vette le a pólóját. Rajtam csak a melltartó volt meg a nadrág.
Csókolt aztán egyszer csak abbahagyta. Szemeibe néztem és vágyat láttam, de az mintha egy másodperc alatt el is illant volna. Gúnyosan elmosolyodott majd azt mondta.
-Szerintem nagyon is összeakarsz jönni velem!-ezzel felállt és kisétált. Én csak bámultam utána. Hirtelen hatalmas düh fogott el. Ordítani tudtam volna. Felvettem a pólómat majd utána futottam. Már hazamehetett mert nálunk nem volt. Átkozott gyorsasága.
Berontottam a házába és a kanapén ülve találtam.
-Csak ezért? Csak ezért csináltad ezt??-ajkaimra mutattam. -Hogy bebizonyítsd nekem azt amit tudok? Tényleg?-iróniából nem volt hiány. Felállt és elém sétált.
-Tudtam hogy akarsz. Csak azt akartam hogy bevalld.
Mi másért csókoltalak volna meg?-nevetett.
-Most vagy nagyon jó színész vagy vagy csak hazug. Láttam...és éreztem. Tudom hogy nem vagyok számodra közömbös. Ne is tagadd!
-Te is tudod hogy egyébként sem lehetne köztünk semmi. Én más vagyok.
-Francba is! Szerinted érdekel??-meglepődött volt és kissé azt éreztem nem tudja mit tegyen.
-Nem lehet!-dühös volt. Óó..reméltem is hogy az lesz. Nehogy már csak én érezzem szarul magam.
-Mond azt hogy nem kedvelsz! Mond azt hogy egyáltalán nem vonzódsz hozzám és elhiszem! De a szemembe mond!
Láttam hogy elgondolkodott magában. Tétovázik.
-Nem vonzódom hozzád! Kicsit sem érdekelsz!-ez fájt. Azt hittem bevallja, de nem. Tudom hogy hazudik de megígértem hogy békénhagyom ezzel.
-Jó.. Akkor már semmi keresnivalóm itt.
Hazaindultam. Küszködtem a könnyeimmel. Nem akartam elötte sírni. Nem adom meg neki ezt az örömöt.
-Kathleen!
-Mivan?
-Sajnálom. De te is tudod hogy...
-Tudom! Hogyne tudnám? Mindig ezzel jössz! Hadjuk..-visszafordultam hogy elindulok de még muszáj volt mondanom valamit.
-Nem értem miért tagadod meg magadtól a szerelmet! Oké ha nem is én lennék számodra a megfelelő személy, de akkor keress valaki mást! Daphné nem fog visszajönni! Érted? Lépj tovább! Én is azt tettem.
Ha nem akarsz magányosan meghalni tegyél valamit!-megdöbbenten állt.
Kiviharoztam a házból és még én is meglepődtem milyen gyorsan a szobámba értem. De amint beértem hányiger fogott el. Hányingerem lett attól hogy mit művelt itt velem.
Kimentem a nappaliba és ott dőltem le. Kiengedtem a könnyeimet és keserves sírásba kezdtem.