Take mióta katonának állt, alig aludt valamit. Nappal a saját kiképzésével volt elfoglalva, éjjel pedig Silt tanította titokban, hogy a hadsereg hasznára váljon. Mivel Sil egy okos kutya, nem volt nagy probléma ezekkel az éjjeli kijárkálásokkal, és még a visszahívás is teljesen simán ment, Sil ragaszkodása miatt. Amikor megtalálták a halott ember házában, még elég kicsi volt, de mostanra már elég nagy lett és hála Take tanításainak egyre okosabb is. Az éjjeli kijárkálások azonban meglátszottak Take nappali teljesítményén. Amikor több ideig volt fent, akkor amikor épp nem mozgott mindig elbóbiskolt és úgy kellett felverni, ez pedig idegesítette a társait. De még így is minden tőle telhetőt megtett és alig várta, hogy végre elismerjék. Azonban amikor a nála sokkal rosszabbakat léptették elő, úgy gondolta, hogy ennyi nem elég, ezért éjszakánként Sil tanítása mellett még saját magát is edzette. Úgy gondolta, hogy legalább egy elismerő szót igazán kaphatna. Viszont, amikor már eléggé megszokta a helyzetet, a kemény munka végre meghozta a gyümölcsét. Kiválasztották, mint a hercegnő egyik kísérőjét az utazására. Az újonc csapatból csak őt, és egy másik fiút választottak ki, így ez még nagyobb megtiszteltetés volt, mint az előléptetés. A hercegnő a szomszédos országokkal való jó kapcsolat fenntartásának szemszögéből nélkülözhetetlen volt, így minél hamarabb biztonságba kellett helyezni. Bár az okot nem adták a kisérők tudtára, a tábornok személyesen is elmondta nekik, hogy ez egy nagyon felelősségteljes munka, és hogy ha szükséges, az életüket is fel kell áldozniuk a királylányért. Take azt hitte, hogy a hercegnő, vagy nevezzük inkább királylánynak, már felnőtt és épp a szeretőjéhez készül, mivel ezek voltak a szóbeszédek, de nagyon meglepődött. A hercegnő egy nagyjából vele egykorú, fiatal lány volt, hosszú, szőke, hullámos hajjal és kedves mosollyal. Amikor a hercegnő észrevette, hogy a kíséretében két újonc is van, kedves mosolyával buzdította őket és még a hajtűjét is odaadta Take társának. Take társa, Ethan egy szigorú tekintetű, de nagyon sármos fiú volt, aki mindent komolyan vesz. Büszke volt a saját családjára és származására, na meg arra, hogy a királylányt kiséri. Take viszont nem értette, hogy a hercegnő miért adja oda az arany, gyémántberakásos hajtűjét egy ilyen útszéli katonának. Csak hogy nevén nevezzük a gyereket, Janice hercegnő, amikor először meglátta a fiatal fiút, megértette, hogy milyen az az első látásra szerelem. De mivel Janice a béke egy fontos eszköze, így nem is mert tovább gondolkodni ezen és inkább elásta hirtelen érzéseit azzal a hajtűvel. Nem lett belőle nagy probléma, mivel mindenki csak egy bíztató-ajándékként tekintett rá, pedig korántsem volt az. Még egy utolsó pillantást vetett a hajtűre és a fiúra, akinek a kezébe adta, és beszállt a hintóba, hogy végre elindulhassanak.

Díszes egy menet volt, ahogy kimentek a fővárosból. A királyi hintó alapból nagy szám, de ezt még harminc lovas is kisérte. Nem csoda, hogy mindenki megállt és megbámulta ezt a jelenetet. A kapun kívül minden utazó helyet adott a királyi hintónak, hiszen eléggé tekintélyes egy menet volt, így senki nem mert az útjukba állni. Az út elején minden renben ment, a nagy tekintély miatt, viszont a második napon már kiértek a főváros körüli kis településekből is és bementek egyenesen a hírhedt nyugati erdőbe. Az ország nyugati része egy óriási összefüggő erdőségből állt, ami elég veszélyes volt, még a főútvonalak mentén is. Janice pedig, elkényeztetett királyi származásához hűen, egyszerűen rettegett az olyan helyeken, amik nincsenek kerítéssel körbe véve és bárki vagy bármi járhat arra. Ezért is kellett ekkora kiséret. De ha ilyen veszélyes volt az a környék, akkor mégis miért mennek oda? Azért, mert ott lakott a hercegnő unokatestvére, aki már sok ideje beteg volt, így meg akarta látogatni, mielőtt késő lenne. Persze ez csak egy ürügy volt, amit a katonáknak mondtak. Nem akarták mindenki orrára kötni, hogy a hercegnő igen nagy veszélyben van, mert hátha még a köznép is megtudja.

Az erdőn keresztül vezető út megtétele körülbelül egy nap, ha nem ütköznek semmi akadályba. Úgy tűnt, hogy minden baj nélkül megúszták, mivel már látni lehetett az erdő ritkulását, amikor a hintó egy hangos csobbanással beleragadt egy sáros pocsolyába. Hiába próbálták húzni meg tolni, úgy tűnt meg se mozdul. A hercegnő ötletére végül több lovat is hozzákötöttek és úgy végül sikerült kihúzni. Viszont az idő alatt amíg próbálkoztak, a fából készült kerekek jól megszívták magukat a pocsolya vizével és csak nehezen forogtak. Emellett a fizikai erejük sem lett a legjobb, így nem meglepő, hogy egy nagyobb bukkanóval el is törtek. Ezzel alapjáraton nem lett volna probléma, hiszen volt náluk pótkerék, csak ezt a pillanatot pont kihasználta a közelben tanyázó bandita csoport és hangos kiabálással előtörtek a bokrok közül. A kisérő katonák és lovagok hősiesen szembeszállottak velük, hiszen a legjobbak közül voltak valók. Take és Ethan, mint a „még nem olyan tapasztaltak" azt a feladatot kapták, hogy vigyék tovább a hercegnőt, mivel Ethan nagyon jól lovagolt. Take csak a biztonság kedvéért ment velük, erősítésnek. Ethan mint egy hűséges katona, hozta a formáját és nem is telt sok időbe, mire a hercegnővel mögötte elérték az első települést. A település csak egy pár házból álló tanya volt, de mivel már esteledett, szállásnak tökéletes volt. A kilétüket tagadva kérezkedtek be az egyik házba, ahol először bizalmatlanul, de később már kedvesen és vidáman bántak velük. Janice meg is jegyezte, hogy különleges a helyi konyha. Ha tudta volna mit evett... A finom vacsora után a legszebb szobát kapták meg, amiben természetesen a hercegnő kapta meg az ágyat, a fiúk pedig a szőnyegen osztozkodtak. A reggel még nem tudták, hogy lesz, jelenleg csak a hercegnőt kellett biztonságban tudniuk.

- Neee!!! - Erre a sikításra riadt fel Take. Mikor körbenézett, Ethan már teljes felszerelésben díszelgett és épp a hercegnőt próbálta felkelteni. Take nem értette a helyzetet, de tudta, hogy baj van ezért azonnal fel is pattant és rendesen szégyellte, hogy pont ilyenkor alszik ilyen mélyen. Amikor már Take is felöltözött, az ajtót kezdte el figyelni, míg Ethan még mindig a hercegnőt keltegette, aki úgy aludt, mint a bunda. Lehet, hogy jobb is volt, hogy nem kelt fel, hiszen a következő pillanatban kivágódott az ajtó és az előző esti banditacsoport tagjai álltak ott, ruháikból pedig csöpögött a vér. Ahogy kivágták az ajtót, az egyből kiszakadt a helyéről és vele együtt sok dísz is leesett a falról, valamint a családi étkészlet is miszlikekben végezte. Ethan tudta, hogy nagy a baj, úgy, hogy még oda sem nézett, ezért intett egyet Takenek, aki vette a célzást és az ablakhoz futott, hogy kinyissa. Ethan eközben takaróstul felnyalábolta az alvó hercegnőt és már majdnem kint is volt, amikor Take egy hangos puffanással, eszméletlenül végezte a padlón. Ez a pillanatnyi megtorpanás elég volt arra, hogy ő is pont ugyan úgy végezze. A különbség annyi volt, hogy ő úgy szorította az alvó Janicét, ahogy csak tudta.

Csak pár perc telt el, miután a banditák elhagyták a kis települést, amikor Take egy hangos levegővétellel felült és jól bevágta a fejét az egyik leszakadt polcba. Amíg a fejét dörzsölgette a fájó ponton, volt ideje körülnézni a szobában. Ethan egyedül feküdt a nyitott ablak alatt és a fejéből folyt a vér. Take amikor már teljesen magához tért és már nem is szédült, odament a társához és az egyik váza tartalmát mind a fejére öntötte, csak hogy elállítsa a vérzést. Ethan egyből kinyitotta a szemét, de látszott rajta, hogy még nincs teljesen magánál, így Take kihasználta az alkalmat és bekötötte egy valahonnan tépett ronggyal a sebét.

- Mi történt? - Fogta a fejét Ethan, hátha eszébe jut valami az incidensről, de nem úgy nézett ki, mint aki bármire is emlékszik.

- Elvitték a hercegnőt. - Jelentette ki Take, mire Ethan halálra rémülve nézett a szemeibe. Aztán olyan arcot vágott, mint akinek eszébe jut minden és egyből lábra állt. Bár még szédelgett egy kicsit, de a hullákat átugorva sietett a lovához, amire fel is pattant és már ment is. Take pedig ugyan így tett. Vágtázva indultak el az úton és bár foglmuk sem volt, hogy hol keressék a hercegnőt, de meg akarták menteni.

Már este volt, és ők ketten már össze-vissza hajtották a lovakat. A két fiú is fáradt volt, de szegény állatok már alig álltak a lábukon és folyt róluk a víz. Most már csak lépésben tudtak menni, hátukon a két elkeseredett fiúval. Egy dolguk volt, hogy biztonságban tudják a hercegnőt, erre most itt keresgélik. Viszont úgy tűnt az este nekik kedvez. Egy kis facsoport közepén nagy lánggal égett a tűz és az éjszaka csendjében a hangos nevetést is hallani lehetett. Ahogy a két fiú közelebb ért a facsoporthoz, a nyomokból arra lehetett következtetni, hogy azzal a csapattal állnak szemben, amit egész eddig kerestek. Leszálltak a lovaikról és lábujjhegyen közelítették meg a banditák táborát. Amikor távolról meglátták a helyet, úgy hallatszott, hogy elég sokan vannak, de mostanra már csak egy-két ember ült a tűz körül. A két fiú úgy döntött, hogy megvárják, hogy az a pár is elmenjen és akkor majd közelebb merészkednek. Csak remélni tudták, hogy a hercegnőnek nem esett baja, bár az is kérdéses volt, hogy egyáltalán él-e még. Nem kellett sokat várniuk, mivel az idő egyre hidegebb lett, a tüzet pedig senki nem táplálta. Amikor pedig végül mindegyik elment, kimerészkedek a fák közül és kardjukat a kezükben tartva behatoltak a táborba. Igazából nem tudták, hogy pontosan hogyan is fogják megtalálni a hercegnőt, de a cél most fontosabb volt, mint a folyamat. A banditák mind sátrokban laktak, azért, hogy legyen hol elrejteni aznap szerzett kincseiket és meglepő módon, egyikőjük sem mutatott aktivitást, mivel az a nap elég termékeny volt kincsek szempontjából. Ethan és Take óvatosan benézett minden sátor ajtaján, hogy megtudják ott van-e a hercegnő. Az utolsó sátorban találták meg. Ott gubbasztott a takarók között, amikkel még Ethan csomagolta be, megkötözve, a könnyek pedig patakokban folytak az arcán. A ruhái szét voltak szaggatva, épphogy lógott rajta valami és még a szája is be volt tömve, hogy ne tudjon kiabálni. Elég borzasztó volt ez a látvány, de mielőtt még bementek volna a sátorba, előbb megbizonyosodtak, hogy senki sem látja őket és, hogy a sátorban sincs senki más, a meggyötört lányt kivéve. Szerencséjükre senki sem volt ott. Ethan egyből a hercegnőre terítette a kabátját és felemelte, mire a hercegnő még jobban sírni kezdett, bár ezek már az öröm könnyei voltak. Eközben Take kint maradt és őrködött. És jól is tette, mert megjelent egy alak a sötétben, ahogy pedig Ethan kinyitotta a sátor ajtaját, a bent világító apró lámpás pislákoló fénye megvilágította a jövevény arcát. Take nem hitt a szemének.

- Take! Rég találkoztunk! - Szólalt meg a lány.