- Na, akkor meg is lennénk mindennel. Most már mindent tudsz. - Mosolygott Tina, majd megragadta Yuki csuklóját és elkezdte a kijárat felé húzni.

- Nem az volt, hogy mindjárt kinyit a fogadó? - Kérdezte Yuki meglepődve, mire Tina csak nevetve válaszolt.

- Ne aggódj! Maria biztos elnézi, ha már ez az első napod itt. Addig is, amiről nem tud, az nem fáj neki. - Tina alapjáraton egy nagyon rendes és kötelességtudó lány volt, de most, hogy az ő gondjaira bízták Yukit, annyira fellelkesült, hogy még ezekről a számára alapvető dolgokról is megfeledkezett.

Jókedvűen járták körbe a várost és Tina útközben elmagyarázott neki minden olyan szokást és babonát, amiről érdemes tudnia, hogy ne taszítsák ki az itteni társadalomból. Az utcákon haladva Yukinak feltűnt, hogy a legtöbb ember néger, vagy kreol bőrű, ezért nem csoda, hogy megbámulták az ő tipikusan északi megjelenését. De ez nem csak a bőrszíne miatt volt. Ha északi, le lehetett volna tudni azzal, hogy ez utazó. Csak a probléma az volt, hogy az országnak azon a részén még az utazók sem jártak, annyira délen volt, és olyan száraz volt a levegő. Senki sem szerette igazán azt a környéket, az ott lakókon kívül, Yukit kivéve. Az északi lányt teljesen elvarázsolta ez a környék és igaz, hogy a sültskorpiók és az egyéb visszataszító ételektől majdnem rókázott, tetszett neki ez a merész népség, és a tény, hogy még egy ilyen helyen is megélnek.

- Yuki, nézd! - Kiáltott fel Tina hirtelen, amikor elértek a főtéren tartott vásárba. Tina elkezdett az az árus felé futni, ahol meglátta azt a valamit és hát nem meglepően, húzta maga után Yukit is. - Ez a kendő olyan gyönyörű! - Emelt fel egy mustársárga darabot és maga elé emelte. - Kár, hogy nem illik hozzám.

- Miről beszélsz? - Lepődött meg Yuki. - Nagyon jól áll neked ez a szín.

- Tényleg? - Lepődött meg Tina. - Eddig mindig azt mondták nekem, hogy ne hordjam, mert nem illik a szememhez. Ezért hordok mindig szürkét, vagy zöldet.

- Pedig nagyon szép szín. - Bizonygatta az északi, míg maga Tina is elhitte. Az egész délelőttjük lányos dolgokkal telt: vásároltak, beszélgettek, nevetgéltek. Pont úgy néztek ki, mint két legjobb barátnő. Hála ennek az egy délelőttnek kettesben, Yuki úgy érezte, hogy végre lett egy barátnője, és, hogy örökké azok maradnak. Tinának sem voltak korábban barátai, így ő is hasonlóan érzett.

Továbbra is nevetgélve léptek be a fogadó ajtaján, és miután Maria leszidta őket a kis kiruccanásuk miatt, egyből munkába álltak. Yuki felszolgált, bár néha kellett mellé még egy kis segítség, Tina pedig át öltözött és egy gyönyörű ruhában lépett fel a színpadra, a társaival együtt. Yuki sokszor megállt pár percig és csak az újdonsült barátnőjét figyelte, a tipikusan déli táncokat táncolva. Tetszett neki ez a stílus és még a különleges hangszerek is elvarázsolták. Északon, a hegyek között alig jutott idő a szórakozásra, így ha ünnep volt, akkor sem táncoltak, hanem vadásztörténeteket meséltek egymásnak. Arról az időről pedig, amikor még nem a faluban lakott nem volt túl sok emléke... Csak azt tudta, hogy a szülei nem voltak ott, és aki őt nevelte, az nem szerette őt. Még a nevét sem mondta ki soha, pedig Yuki biztos volt benne, hogy tudja. Ezért is gondolta, hogy ha van is neve az nem fontos és, hogy senkinek sem kell. Teljesen jelentéktelen, ezért inkább mondta azt, hogy nincs neve, mint azt, hogy nem tudja.

Yuki semmit sem tudott magáról. Nem tudta, hogy kik a szülei, hogy hol lakott eddigi életében, hogy van-e igazi családja... Semmit. Csak azt tudta, amire emlékezett, de mint azt a korábbiakban említettem, nem volt sok minden. Azt tudta, hogy egy nagy és díszes épüleben lakott, egy idős nővel, aki mindig olyan utálattal nézett rá, mintha legszívesebben kidobná a házból. Ezzel szemben a szintén idő komornyik szemei kedvesek voltak, és a nő tudta nélkül még adott is párszor valami finomságot Yukinak, de ő sem szerette úgy, ahogy Yuki azt szükségesnek érezte. Minden nap hideg volt a szobájában, és az ajtó mindig zárva vollt éjszakánként. Az egész ház hideg és sötét volt, pedig elég előkelőnek nézett ki, csak hiányzott belőle a fény nyújtotta csillogás. Minden körülmény ellenére, Yuki sosem kívánta azt, hogy bárcsak ne lenne ott. Örült neki, hogy legalább van tető a feje fölött. Viszont minden megváltozott egy rendkívül hideg télen. Az idős nő beteg lett és nem sokba telt, mire meghalt. A komornyik úgy döntött, hogy elviszi a családjához Yukit, de az út során egy nagy hóviharba keveredtek és elszakadtak egymástól. A gyenge kislányt betemette a hó, és pár napig nem tudott a külvilágról semmit. Akkor találtak rá annak a falunak a lakói, ahol egy kis ideig élt, és ahol nem voltak ünnepek. Segítettek neki, de nem tudtak vele nagyon mit kezdeni, mert nem volt hozzászokva a zord falusi körülményekhez. Végül Yuki amikor elég idős lett, úgy döntött, hogy elmegy onnan. Céljai nem voltak, csak abban reménykedett, hogy végre találni fog egy közösséget, ahová befogadják. Sok helyet megjárt és sok emberrel találkozott, de sehol sem találta a helyét. Még a banditáknál is megpróbálkozott, de nem járt sikerrel. Ekkor találkozott Takekel, akiben megtalálta azt, akit keresett. Fájdalmas volt neki otthagyni őt, de a kötelességtudata nagyobb volt. A szíve mélyén azt remélte, hogy még találkoznak, de ezt próbálta minél jobban elnyomni magában. Most, hogy megismerte Tinát, úgy érezte könnyebb lesz elengedni, de amikor este egyedül maradt a szobájában, előtörtek a régi emlékek, amik sírásra késztették.

- Yuki! Bejöhetek? - Kopogott Tina az ajtón. Ilyenkor már teljes csend honolt az egész épületen, ezért a fehér hajú lány eléggé meglepődött, de a könnyeit letörölve felállt és kinyitotta az ajtót. - Nem fogod elhinni, hogy mit... Te sírtál? - Yuki nem volt az a titkolózó személy, így bólintott. Tina betessékelte Yukit, és amikor becsukódott az ajtó, egyből rá kérdezett. - Mi a baj?

- Régi emlékek. - Sóhajtott Yuki és egy mosolyt erőltetett az arcára. - De mindegy is. Mi az a nagyon fontos dolog, amit nem fogok elhinni?

- Szóval. - Kapott észbe Tina és egy bizalmas mosollyal helyet foglalt a tükör előtti széken, úgy nézett Yuki szemébe. - Képzeld el, az előbb, visszamentem a fürdőbe, mert otthagytam a törülközőmet és pont nyitva volt a fiú fürdő ajtaja...

- És? - Yukiban egy csepp izgalom sem volt.

- Nem fogod elhinni, mit láttam!

- Na, mit? - Az északi lány egyáltalán nem értette, hogy Tina miért ilyen izgatott.

- Diont, ahogy levette a felsőjét! - Yuki csak egy „és?" tekintettel bámult Tinára, akinek az egész arca teljesen vörös lett.

- Dion?

- Igen! Tudod, az a magas és erős srác! - Yuki kutakodott egy kicsit a fejében lévő emberek között, majd végül bólintott és várta a további dolgokat. - Tudod... Ne mondd el neki, de tetszik nekem. - Mondta Tina összeszorított szemekkel, majd kifújta a levegőt és kinyitotta a szemeit. - Úristen! Végre el tudtam mondani valakinek! - Kezdett el ugrándozni, mire Yuki megeresztett egy mosolyt. - El tudod ezt képzelni? És pont őt láttam! El sem hiszem! - Ugrált tovább. Yuki türelmesen megvárta, amíg Tina visszatér a nyugodt állapotba, majd elkezdte kikérdezni az ügyről, mivel tudta, hogy a barátnők ezt csinálják.

- És mi óta? Vagy mi fogott meg benne annyira?

- Hát az úgy volt, hogy... Amikor ide jöttem dolgozni, ő vezetett körbe és nagyon kedves volt velem. Aztán mivel csak őt ismertem, így elég sokat beszélgettünk, de amikor táncos lettem, akkor már nem maradt annyi időnk. Azóta meg eléggé eltávolodtunk egymástól, így csak távolról szoktam nézni. De most... úristen! Most hogy láttam, milyen izmos, szerintem nem csak tetszik nekem! Szerintem szerelmes vagyok belé! - Kezdett el újra ugrálni, mire Yuki elnevette magát.

- Sok sikert! - Mondta,mire Tina a nyakába ugrott. Az egész éjjelt átbeszélték, bár inkább Tina meséltDionról. Yuki mindent szívesen hallgatott, amit a néger lány mondott és úgyérezte, hogy Tina segít neki teljes életet élni: van munkája, van pénze, vannakkapcsolatai és egy barátnője is, akiben megbízhat, és aki megbízik benne. Úgyérezte, hogy amíg Tinával van, nem hiányzik neki Take. Tina is ugyan úgymegbecsüli és szereti őt.