Take tett pár lépést, de hamar meg is állt. Most, hogy Yuki nincs, és nem is tudja, hol keresse, teljesen tanácstalan volt. Elkezdett gondolkozni az élete értelmén, de csak a feladata jutott eszébe, ami miatt most itt van. Take nem tudta, hogy mit is kéne csinálnia. Pénzt kéne keresni, de van egyáltalán olyan munka, amit ő is csinálhatna? Egyeltalán felveszik majd valahová?
Take végül inkább úgy döntött, hogy körbe megy, és majd megtud valamit, így összeszedte Silt és már mentek is.
Igazából sok hely volt, ahová mehetett volna, viszont mindegyik olyan volt, ahol egyrészt kevés pénzt kapott, másrészt pedig akárhogy próbálta, valahogy nem ment neki.
Már sötét volt, amikor visszaért a fogadóba, ezért egyből fel is ment a szobába, amit még Yuki készített elő neki. Take ismét elszomorodott és most még Sil sem tudta megnyugtatni. Valahogy így telt az éjszakája: álmatlanul.
A reggel a fiú számára hamar elérkezett. Sötét karikák húzódtak a szemei alatt, de ezt orvosolta egy arcmosással.
Volt még egy hely, amire eddig még nem is gondolt és csak éjszaka jutott eszébe, ezért arra gondolt, hogy ma megpróbálja. Ez a munka mind neki, mind pedig a társadalomnak is hasznos lehetett, és még jól is fizetnek érte. El is indult hűséges kutyusával együtt egyenesen a királyi palota felé, hogy jelentkezzen katonának.
Egy nagy levegőt vett majd odaállt a kapuőrök elé.

- Szép jó reggelt! Katonának szeretnék jelentkezni! - Jelentette ki fennhangon, mire a vele szemben állók elmosolyodtak.

- Hány éves vagy, kölyök? - Kérdezte az egyik.

- 17 - Válaszolt Take.

- Pont jó. - Bólintott a másik és intett a fiúnak, hogy kövesse. Take figyelmesen sétált végig az úton és jól megnézett mindent. A palota minden egyes része olyan fényűző volt, ahogy azt elvárnánk. A napfényben minden tárgy csillogott, még az út is.
Egy nagy faajtón beléptek egy folyosóra, ahonnan sok ajtó nyílt, ők viszont mindegyik mellett elhaladtak és a legdíszesebb előtt álltak meg. A katona kettőt kopogott, majd belépett.

- Üdv. - Fordult meg a székében egy férfi. A haja már ősz volt és számtalan kitüntetés díszelgett a kabátján.

- Tábornok úr! Ez a fiú katonának szeretne jelentkezni. - A szigorú arcú férfi bólintott, ami azt jelezte, hogy elmehet. Take mögött becsukódott az ajtó és egyedül marad a tábornokkal.

- Hány éves vagy? - Tette fel a kérdést a zöld szemű férfi is.

- 17, uram!

- Mi a neved?

- Take Hell. - Válaszolt a fiú kevésbé büszkén. Take sosem volt büszke a családnevére, mivel az apjának nem volt jó hírneve. Még a barátai sem tudták a vezetéknevét, de ha tudták volna, akkor ők is tartották volna a távolságot.
A tábornok szája viszont elismerő mosolyra húzódott.

- Ez egy jó név.

- Köszönöm, uram. - Take véleménye továbbra sem változott meg.

- Albínó vagy? - Jött a következő kérdés. A fiú eléggé meglepődött. Eddig még senki nem kérdezte ezt tőle.

- Nem, uram.

- Pedig úgy nézel ki... Azt hallottam, hogy északon sok az albínó. - „Honnan tudja, hogy északról jövök?" Ez fordult meg Take fejében, de inkább nem tette fel a kérdést, mert, a fehér haja miatt egyértelmű lehetett. - Na, gyere... Take...

- Igenis! - „Ilyen hamar elfelejtette volna a nevemet?"
A tábornok egy fából készült épülethez vezette, ahová minden jelzés nélkül belépett. Az épületben egymás mellett sorakoztak az ágyak és többnyire magukat erősítő fiúk voltak körülöttük.

- Felsorakozni! - Abban a pillanatban mindenki a saját ágya elé futott, Take pedig odaállt egy üres ágy elé. - Mivel megvan az utolsó hiányzó jelölt, ezért holnap kezditek az edzést. Szabályok? - Intett egyet, mire egy kerek szemüveges fiú kilépett a sorból, kezében egy vastag könyvvel.

- Első szabály: a Király vagy Királynő szava szent és sérthetetlen. Második szabály: egy katona köteles betartani feljebbvalói parancsait és az írásba fektetett szabályokat. Harmadik szabály: tilos mások edzését zavarni, vagy dulakodni, bármilyen formában. Negyedik szabály: tilos a kiszökés és a női osztaggal való bármiféle kapcsolat.

- Köszönöm, Artur. - Take meglepődött, hogy a sok fiú közül a legátlagosabbnak emlékszik a nevére.
A szemüveges fiú visszalépett a helyére, a tábornok pedig fogta magát és kiment, a fiúk pedig folytatták, amit abbahagytak. A tábornok szigorú arccal sétált vissza az irodájába, miközben hozzá csapódott a női osztag vezetője, vagyis a felesége.

- Mi ez a szigorú ábrázat? - Kérdezte a szintén ősz hajú nő, csak neki épp barna szemei voltak.

- Megvan az utolsó fiú.

- Az nem egy jó dolog?

- Take Hell.

- Hell? - Lepődött meg a nő és meg is állt.

- Igen.

- Annak a csirkefogónak van fia?

- Ezek szerint... - Vonta meg a vállát a férfi. Körülnézett majd miután megbizonyosodott, hogy senki sem láthatja őket egy apró csókot nyomott felesége szájára és már ment is a saját dolgára. Igaz, hogy vízszintesen senki sem látta a jelenetet, de fentről igen. Egy fiatal lány bámult ki az egyik külső folyosóról. Jelenlétét csak a szélben lengedező hosszú, aranyszőke tincsei árulták el. A lány a harmadik generáció első hercegnője volt, és mindig is rajongott a titkolt románcokért, ezért volt nagy fanja a két idősödő katonának, és az ő kapcsolatuknak. De ami a legnagyobb álma volt, az az, hogy ő maga is ilyen kapcsolatban vehessen részt, bár erre még nem talált jelöltet. Pedig ott volt egy az orra előtt. Vagyis inkább az orra alatt, mert a fekete hajú fiú épp a fák közül bámulta a korláton könyöklő lányt.

Megszólalt egy kürt, ami azt jelezte, hogy minden katonának össze kell gyűlnie. A fekete hajú fiú is azonnal elrohant, amivel felfedte magát a hercegnő számára. A kék szemű lány érdeklődve figyelte, ahogy a fekete hajú fiú elfut, majd odaér az újoncokhoz és a sor végére áll, egy fehér hajú mellé. Csak hogy őszinték legyünk, a hercegnő eddig mindig is azt hitte, hogy a fekete hajú fiú a saját neméhez vonzódik, mert, eddig mindig csak olyan helyzetekben látta ahol valamilyen testi kapcsolata volt társaival. Viszont most, hogy meglátta, ahogy őt figyeli kezdett megimbolyogni benne ez az elmélet. Viszont a hercegnő figyelmét elvonta az a sas, ami épp az égen körözött és hangosakat kiáltozott. Ahogy szárnyaival csapkodott, pár tolla kiesett, amit a felerősödő szél messze sodort. Olyan messzire, hogy út közben el is tűnt a felhők között, de aztán megint felbukkant és végül lendületét elvesztve a talaj felé kezdett el közeledni. Ahogy egyre lejjebb szállingózott, egy lovaskocsi alakja sejlett fel, amit gyönyörű barna lovak húztak. A kocsi egyeltalán nem volt díszes, de emberek szállítására volt alkalmas. Az apró tollacska ennek a kocsinak az ablakán repült be, és megpihent egy üres helyen. Egy női kéz érdeklődve nyúlt utána, majd a vele szemben ülő, lány fonott hajába tűzte.

- Biztos vagy benne, hogy senki sem fog hiányolni? - Kérdezte a nő kedves hangján. A lány bólintott, de torka elszorult és inkább félre nézett. - Ez a tekintet nem tűnik nekem olyan biztosnak - Jegyezte meg a nő, de nem tudott sok mindent tenni mivel drága pénzért mentette ki a lányt az emberkereskedők közül. - De most már legalább van tapasztalatod az italfelszolgálással kapcsolatban. Ne aggódj, nálam is csak olyat fogsz csinálni, és jól foglak majd fizetni. Elküldheted majd a pénzt azoknak, akiknek szüksége van rá. - A szőkésbarna hajú nő próbálta a lehető legjobbat kihozni a helyzetből, de ez még mindig nem segített a lány bűntudatán, ami azt suttogta, hogy szó nélkül hagyott ott mindent. Emellett aggódott is a fiúért és azon gondolkozott, hogy fognak-e még találkozni. - Ő adta neked a nevet? - Kérdezte újra a nő, mire a lány felnézett kék szemeivel. - Az az északi fiú?

- Igen. - Bólintott a lány.

- Akarsz egy másikat? Akkor talán nem fog annyira fájni. - Felesleges volt feltenni a kérdést. A lány nem akart más nevet, ezért a nő meg is vonta a vállát és csak mosolygott. - Végül is ez is egy szép név... Yuki... Különleges.

- Igen. - Bólintott a fehér hajú lány és ő is egy mosoly erőltetett az arcára.

Úgy estefelé értek oda a célhoz, ami nem más volt, mint egy híres fogadó.

- Én vagyok a tulajdonos. - Jelentette ki a nő, amikor leszállt a kocsiról és a lovakhoz sétált. Megdicsérte őket, mert tényleg nagyon gyorsan odaértek, ahhoz képest, hogy a legdélebbi városhoz utaztak. - A szobád a legfelső emeleten van. A munkához majd adok ruhát, de a maradékot vedd meg nyugodtan, amire szükséged lehet. Viszont csak okosan, mert neked nagyon ártalmas lehet az itteni napsütés. Nem ajánlom a kivágott ruhákat. - Nevetett a nő, majd eltűnt az egyik folyosón. Az épület elég komplikált volt, és aki nem ismerte az simán elveszett benne, ezért is állt most Yuki mellett egy barnás bőrű lány, aki elvezette őt a szobájához. Többnyire mindennek homok színe volt, de a kárpitok nagyrészt valamilyen eltérő színűek voltak, csak halványak. Mindenkin akit Yuki csak látott egyszerű és lenge ruha volt, rengeteg ékszerrel. Mindenki pasztellszíneket hordott. Az északi lány számára nyilván szokatlan volt ez a környezet, mivel északon a fekete, barna, szürke, fehér, vagy még a kék színek fordultak elő leginkább. Ahhoz képest ez a hely sokkal színesebb és fényesebb volt.
Amikor Yuki egyedül maradt a szobájában, első dolga volt megnézni a kilátást. Nagy csalódására csak a szemben lévő ház falát lehetett látni, így inkább körülnézett a szobán belül is. A szoba viszonylag tágas volt és ezt a kevés bútor még jobban kiemelte. Egy kényelmetlennek tűnő ágy volt az egyik sarokban, mellette egy ruhás szekrény, a másik oldalt egy fiókos szekrény és egy tükör. Az ablakon volt még egy lenge függöny, ahogy a padlón is egy csíkos szőnyeg.
Yuki arca eltorzult, az üres szoba láttán. Északon minden szoba zsúfolásig tele volt, sokszor már teljesen felesleges tárgyakkal, de ez mind azt szolgálta, hogy ne kelljen akkora teret befűteni. Nyilván ebben a szobában pont az ellenkezője volt a cél, és azért volt akkora a tér, hogy kevésbé melegedjen fel. Igazából délen sem volt olyan meleg, de a homokos talaj miatt az itteni emberek teljesen beleélték magukat a sivatagi város hangulatába.
Mivel kint már sötét volt és senki sem mászkált már az utcákon, így Yuki is úgy gondolta, hogy ideje aludni menni. Egy ideig forgolódott az ágyában, de zavarta a fény, ezért inkább felült és kinézett az ablakon. Ebből a szögből pont ki lehetett látni az utca egy lényeges részére, ezért inkább azzal foglalta el magát, hogy az utcát bámulta. Végül csak elaludt valahogy.

A reggeli nap első sugarára felkelt, ami megvilágította a szemben lévő ház falát. Fáradtan dőlt vissza, de a szemére nem jött újra álom. Legszívesebben ezt a napot lustálkodással töltötte volna, de az ajtaján berontó nő megakadályozta.

- Jó reggelt, Yuki! Látom, korán van még. - Nevetett a szőke nő, miközben a tükörben vetett egy pillantást saját magára. - Ideje munkához látni! Te is tudod, hogy nem dísznek vagy itt. Keress a szekrényben valamit, aztán gyere le a konyhához! Majd felküldök valakit, aki lekísér. - Azzal el is ment.
Yuki nagyot sóhajtott és inkább felkelt. A szoba egy másik sarkában volt egy mosdótál, ezért egyből odament. Ezt tegnap észre sem vette. Amikor kinyitotta a szekrényt, egy újabb fintor jelent meg az arcán. Semmi kedve nem volt ilyen ruhákat felvenni. Legszívesebben a szörmés kabátjában ment volna el bárhová is, de már most olyan huszonöt, harminc fok körül lehetett kint. Csak sóhajtott egyet és inkább keresett valamit. Azzal próbálta vigasztalni magát, hogy majd megszokja. Az is eszébe jutott, hogy nem szabad panaszkodnia, mivel ennél rosszabb sorsa is lehetne. Hálásnak kellett lennie, amiért az a nő befogadta és nem rabszolgaként kezeli, hanem tisztességes munkát ad neki.
Ezért hát felvett egy fehér, lenge ruhát és már ki is ment az ajtón.

- Jó reggelt! - Köszönt neki a lány, aki már ott várta az ajtóban, majd összehúzott szemekkel végig nézett rajta. - Itt nem öltözködhetsz ilyen szegényesen. - Jegyezte meg és azonnal visszatuszkolta Yukit a szobájába, ahol kihúzta a tükör alatti fiókokat. Yuki alig hitt a szemének. Dugig volt színarany ékszerekkel, amik igaz, hogy elég vékonykák voltak, de ha mindet magára vette volna, nem tudott volna felállni.

- Ugye nem kell mindet felvennem? - Kérdezte ijedten, mire a másik lány csak elkezdett nevetni.

- Dehogy. Csak minden nap másikat. - Mondta, miközben elkezdte ráaggatni az északi lányra az ékszereket. - Északon nem szokás ékszert hordani?

- Nem igazán. Csak a nemesek hordanak, akik nem mennek ki. Amikor kicsi voltam nekem is volt pár...

- Akkor nemes voltál?

- Igazából nem tudom. De amikor nagyobb lettem, le kellett vennem őket, mert vadászatnál visszaverik s fényt és elárulják a helyzetemet.

- Értem.- bólintott a lány majd odaállította Yukit a tükör elé. - Nézd milyen gyönyörű vagy! - Mosolygott szélesen, ahogy a művét nézte, ami jelenleg Yuki frizurájában nyilvánult meg. Egyszerű volt, de a kisebb arany díszek feldobták és e miatt egyáltalán nem nézett ki hétköznapian. - Biztos vagyok benne, hogy Maria odáig lesz érte!

- Maria?

- Övé a fogadó. És ő hozott el téged is.

- Értem. És téged hogy hívnak?

- Én Tina vagyok, te meg, ha jól tudom Yuki, igaz? Olyan különleges neved van!

- Köszönöm... - Vakargatta meg a tarkóját Yuki.

- Tudod mit jelent a neved? Nagyon kíváncsi lennék rá! Az ilyen különleges neveknek mindig van valamilyen jelentésük.

- Azt jelenti, hó.

- Most, hogy mondod, tényleg hasonlítasz a hóra! Főleg ezzel a gyönyörű hajszínnel. A szemed meg olyan kék, mint az ég!

- Hát köszönöm szépen... - Vakargatta meg Yuki a tarkóját. Még sosem dícsérte meg senki ennyire, így nem is tudta, hogy mit kéne pontosan csinálni.

- Na, gyere. Még meg kell mutatnom neked, hogy mit is kell pontosan csinálnod. Aztán, ha szeretnéd, körbe nézhetünk a városban is. - Yuki válaszul csak bólintott és egy halvány mosollyal az arcán elindult Tina után. „Most már legalább ismerek is valakit" gondolta Yuki.

- Yuki, szépségem! - Kiáltott fel Maria, amikor meglátta Yukit. - Olyan gyönyörű vagy! Örülök, hogy Tinát küldtem érted!- simogatta meg a néger lány fejét, mire az csak boldogan mosolyogni kezdett. - Na, de munkára! A bár hamarosan kinyit és jönnek a vendégek, neked meg addigra mindent tudnod kéne...

- Akkor mi is lesz a feladatom?

- Italfelszolgálás. - Válaszolt mosolyogva Maria, mire Yuki bólintott egyet. - Teljesen olyan lesz, mint amit korábban csináltál, csak lehet, hogy szemtelenek lesznek veled néha a vendégek. Olyankor nyugodtan leöntheted őket, vagy megpofozhatod. Az a lényeg, hogy semmiképp se hagyd nekik.

- Mi egy olyan bár vagyunk, ahol különböző szórakozási lehetőségek vannak. Például én egy táncos vagyok és az egyik kisebb teremben szoktam táncolni a többiekkel.

- Magyarázta Tina. - De vannak más lányok is, akik felszolgálnak, vagy épp az italokat készítik. Az a lényeg, hogy itt nincsenek erkölcstelen munkák vagy szórakozási lehetőségek ezért legtöbbször párok jönnek ide, vagy a nemesebb réteg. Ezért is lehet ekkora hírnevünk.

- Pontosan. - Mosolygott büszkén Maria. - Tina, legyél szíves vezesd körbe és szerezz neki valakit, aki el tudja magyarázni az italokat meg hasonlók. Abban a teremben fog dolgozni, ahol te is. Egy ilyen szépséget nem engedek ki a nagyközönség elé. - Nevetett. - Viszont nekem most mennem kell, mert várnak rám. - Mondta és a vállkendőjét ledobva elsietett egy kisebb helyiségbe. A két lány csak nézett, de utána pár perccel megjelent egy magas és igen jól kinéző férfi, aki tudomást sem véve a két lányról abba a helyiségbe ment, ahol Maria volt. - Ő kicsoda? - Tette fel a kérdést Yuki, mire Tina piros arccal válaszolt.

- Maria férje. Évente párszor megjelenik és olyankor nem tanácsos zavarni őket. Nagyon szeretik egymást, de mivel a férjének máshol van dolga, ezért csak ritkán találkoznak. Ha jól tudom, van négy gyerekük, de még sosem láttam őket.

- Négy? Pedig úgy néznek ki, mint a húsz évesek.

- Pedig sokkal idősebbek. - Nevetett Tina, majd elindult a kisebb terembe, ahol ő táncolni szokott. Yuki még vetett egy utolsó pillantást az ajtóra, ahol Maria és a férje volt, majd inkább követte Tinát.
Az ajtó mögött Maria és a férje, Fate szorosan ölelték egymást. Már egy fél éve nem látták egymást és természetesen nagyon hiányoztak egymásnak. Ilyenkor a szokásos köszöntésük nem volt más, mint a „szeretlek" szó, amit most is addig mondogattak, amíg el nem fáradtak.