Mint előző reggel, a madarak most is hangosan csiripeltek és hirdették, hogy itt az ideje felkelni. Take amint kinyitotta a szemeit fájdalmat érzett az oldalában. Pontosabban onnan ahol a seb terült el. Hangosan sziszegve ült fel és nézett körbe. A reggeli fény mesés színekbe öltöztette a kopott padlásszobát. Take fáradtan pillantott körbe. Még csak reménykedni sem mert, hogy az elmúlt éjjel történtek csupán az álmában voltak, mivel két dolog bizonyította a valósságukat. Az egyik a seb, a másik pedig az, hogy Yuki nem volt sehol. Ahogy a fiú alaposan megvizsgált mindent maga körül, egy apró szürke-fehér szőrcsomót vélt felfedezni az ágy mellett.

- Sil? - Suttogta a fiú reggeli rekedtes hangján, mire a szőrcsomó felkapta a fejét és boldogan vakkantott egyet. - Sil! - Mosolygott a fiú, mire a kutya boldogan ugrott az ágyra és kezdte el nyalogatni a fiú arcát. - Hát visszajöttél! Úgy örülök neked! - Nevetett Take és még ő sem értette, hogy miért, de pár fényes könnycsepp jelent meg szemeiben. Átölelte a kutyust és nevetett. Vagyis csak próbált, de boldogsága keserves zokogásba torzult miközben egyre jobban kezdte el szorítani szegény állatot. A fiú fehér haja szinte eltűnt Sil fehér szőrszálai között. - Yuki, gyere vissza te is. - Motyogta a fiú, de a beszédet elnyomta a hangos szipogás.

- Fiam! - Hallatszódott egy idősödő férfi hangja az ajtó túloldaláról. - Jobban vagy már? Hogy aludtál? Bejöhetek? - Az utolsó mondatnál már a résre nyitott ajtón kukucskált be.

- Persze. -Bólintott Take és gyorsan letörölte a könnyeit.

- Ugyan, Fiam, nem kell szégyellni a siránkozást. Megtörténik az ilyen, ha valaki fontosat elveszítesz.

- De hát... - Értetlenkedett Take. Azt nem értette, hogy miért lenne neki ilyen fontos Yuki, ha még csak pár napja ismerik egymást. Pontosítva alig egy hete.

- Gyere fiam, egyél inkább valamit. Üres hassal semmit sem lehet csinálni. - Take bólintott és sziszegéseit visszatartva kimászott az ágyból. Gyorsan felkapott valamit magára és már ment is enni.

- Gyermekem, mit fogsz most tenni? - Kérdezte a háziasszony arcát fogva, amivel sajnálkozását szándékozta fokozni.

- Megkeresem Yukit. Meg kell keresnem őt... - Motyogott a fiú és fel is állt az asztaltól. - Köszönöm a vendéglátást és a szállást is, de úgy érzem nekem most muszáj mennem. - Közölte a fiú és végignézett a népes családon. A vendéglátó házaspár egymásra nézett és együtt bólintottak. Nem telt sok időbe, míg Take összeszedte a dolgait és útra készen állt. A kapuban még visszafordult és intett egyet. - Mindent köszönök. Ígérem, még találkozni fogunk! - A család tagjai integettek, és hangosan kiáltozva köszöntek el az egyre távolodó fiútól. - Olyan mintha otthonról mennék el. - Nevetett a fiú és a mellette sétáló Silre nézett. - Te is így érzed? - Tette fel a költői kérdést az északi, majd egy tetszőleges dallamot fütyörészve sietett el valamerre.
Úticélról szó sem volt, mivel a szándék az volt, hogy Yukit megtalálja, de mivel halványlila gőze sem volt arról, hogy hol keresse, így a szembejövő emberek kérdezgetésével próbált valamerre kilyukadni.

- Há' é' oztá' nemtom ho' hová járványolsz fiacskám he, de a' tom', ho' ha olya' maffiafé'e piu-piu ürgétke' akarsz 'e látolnyi he, akko' a urak közt keresgessé he. - Válaszolt egy fűszálat rágcsáló férfi, aki az ásóján támaszkodott.

- És az urakon belül hol? Az arisztokraták, vagy a városiak?

- A vá'osiak e he! Nyem ám a arhikrokkokkokkk... A Isten tuggyá mi'! A fehénép ki nye' mozdú'!

- Köszönöm a segítséget. - Köszönte meg Take és indult is tovább mire a férfi utána kiáltott.

- Csak figyejjé' ám fiacskám, e' ne vigyen a ríz f*szú bagó nékem itten, he!

- Köszönöm! Figyelni fogok! - Nevetett Take és már tovább is sietett.

Pár hét múlva a rongyos ruhás, piszkos fiú és kutya fáradtan állt meg a főváros csillogó kapuja előtt. Jó pár városban és faluban jártak már, de semmi szerencséjük nem volt. Semmi nyomra nem akadtak, ami bárhogy is árulkodott volna Yukiról. Ahogy a két "vándor" átlépte a fővároshoz tartozó kaput emberek százainak tekintetével találták szembe magukat. Kétségtelen, hogy megbámulták őket. Még a város szélén is mindenki színes és elegáns ruhákat hordott. Nemhogy rongyosat vagy piszkosat. Take és Sil addig vánszorgott, amíg be nem botlottak az első fogadó ajtaján ahol volt fürdő. A hely egy népszerű szórakozóhelynek tűnt így eléggé drámai volt, hogy Take szó szerint hasra esett a küszöbben és fel nem állt onnan, míg valaki fel nem segítette.

- Jól van kedves ve- a kedves hangon csengő kérdés már túlságosan is ismerős volt. - Take? - Kapta a szájához a kezét a felszolgáló lány, aki már sejthetitek, nem volt más, mint Yuki.

- Yu... Ki... - Motyogta Take majd a szemei kipattantak és szorosan magához ölelte a lányt. - Úgy hiányoztál, azt hittem, hogy már sosem látlak többe! Mikor kerültél ide? Hogyan? Nem bántott téged az a csúnya bácsi?

- Take, nyugodj le. Az előbb még majd meghaltál a fáradtságtól. Mindent elmagyarázok, de előbb menj és tisztálkodj meg. A fővárosiak nem nézik jó szemmel a piszkos kirándulókat. Gyere, segítek. - Húzta el Yuki a fiút és Sil is utánuk futott.

- Yuki, képzeld, nálam van minden cuccod, mindent elhoztam! Szegény falusiak úgy meg voltak rettenve... Hé! - Takarta el magát a fiú, amikor Yuki lerántotta a ruháit. - A-add vissza őke- blagblagblag... - Take a kádban landolt, így nem tudta befejezni a mondatot.

- Ne aggódj Take, majd kimosom őket. És amúgy is. Hagyd abba ezt a túl barátságos hangnemet. Nem illik hozzád.

- Nem? Pedig azt hittem... - Szomorodott el a fiú.

- Olyan vagy, mint egy kutya. Sőt! Még Sil is jobb nálad!

- Gonosz vagy!

- Tudom. - Nyomta le a víz alá a fiút. - De jó újra látni. - Mosolyodott el Yuki, mire a víz alatt lévő is megemberelte magát és elmosolyodott. A két fiatal mellett Sil buzgón szagolgatta a kádat majd miután megbizonyosodott arról, hogy biztonságos bele ugrott, pont Take hasára, aki hirtelen felült, hogy csillapítsa a fájdalmat, de azzal nem számolt, hogy lefejeli Yukit.

- Sil, ezt muszáj volt? - Nevetett Take, miközben a fejét dörzsölgette. A kutya csak boldogan vakkantott és elmerült a vízben, ami lassan egyre szürkébb lett a sok kosztól.

- Hozok valami ruhát, addig törölközz meg. - Állt fel Yuki a kád mellől és el is tűnt az ajtó mögött. Take úgy tett, ahogy a lány mondta és miközben várt, hogy Yuki visszatérjen megsikálta Silt is, hogy minél kevesebb kosz maradjon szegény kutyán. Yuki nemsokára visszatért egy váltás ruhával, majd elvitte kimosni a koszosakat, miközben Take azzal bajlódott, hogy megszárítsa a kis Huskyt. Miután mindenki tiszta volt és száraz, Take addig nyaggatta Yukit, amíg a lány el nem szánta magát, hogy elmondja mi is történt.

- Hallgatom. - Ült le buzgón Take az egyik székre, miközben aggodalmát próbálta elrejteni.

- Igazából nem tudom, hogy mi történt pontosan, mivel elájultam a végén, de amikor felkeltem, akkor egy sötét helyen voltam, ami zötyögött és valami nagyon kényelmetlen testhelyzetben voltam. A kezeim és a lábaim is meg voltak kötözve így nem igazán tudtam ugye mozogni... Aztán amikor megállt a zötyögés, kinyitották egy ajtót és valahogy kirángattak. A lábaimat eloldozták és valahová elvonszoltak.

- Valahová?

- Hát nem tudom, hogy hová mivel be volt kötve a szemem.

- Értem. - Bólintott Take.

- Szóval ott tartottam, hogy elvittek valami hangos helyre. Nagy valószínűséggel egy piac volt és eladtak...

- Hogy mi?! - Állt fel Take. Teljesen ki volt akadva.

- Take, nyugodj le. Egy kedves ember vett meg, mivel azonnal eloldozott és ide küldött, hogy dolgozzak is valamit.

- Nem hiszek neked. - Fordította el a fejét a fiú.

- Take, ne csináld már! Szerinted milyen ember az ilyen, ha nem jó?

- Nem tudom. De mostantól velem jössz, és nem mész el sehova.

- Take! Alapból nem is én voltam az, aki elment! Te hagytál ott egyedül a szobában!

- Nem direkt volt! Silt akartam megkeresni, mivel nem volt ott!

- A frászt hoztad rám! Nem is... Szó szerint rettegtem! Te voltál az első ember, aki normálisan kezelt engem és meg is bíztam benned! Már csak azt várom, hogy kijelentsd, hogy az egész csak színjáték volt és direkt adtál el!

- Yuki, térj már észhez! Miért tennék ilyet?

- Miért ne tennél ilyet? Mindenki ezt csinálja! Tudod hányszor próbáltak már eladni? Tudod? Hát persze hogy nem tudod, mivel téged szerettek! És még most is szeretnek. - Ez volt az a pont, amikor Take felállt és rohamosan közeledni kezdett a lányhoz. - Hagyj békén! Ne merj közelebb jönni! Hallod?! - Yuki folyamatosan próbálta eltaszítani magától a fiút, viszont Take erősebb volt nála. Yuki már majdnem segítségért kezdett kiáltozni, amikor a fiú hosszú kezei átkarolták a testét és védelmezően szorították meg. A kék szemű lány csak állt ott, kezei a levegőben megálltak, mintha megfagyott volna, abban a pillanatban, amikor Take átölelte.

- Akár hiszed, akár nem. Én soha nem adnálak el. Őszintén bevallom, még sírtam is miattad. Pedig már vagy 3 éve nem tettem. Yuki, te fontos vagy nekem. Kérlek, ne gondolj ilyeneket. És nincs itt semmilyen színjáték. Te is láttad a kötéseket rajtam. Szerinted csak viccből csináltam? Kérlek, bízz bennem. Ha másban nem is, legalább bennem. Olyan jól megvoltunk együtt... - Hangos szipogás hallatszott. Take ép el akarta volna engedni a lányt, amikor Yuki visszaölelte és hangosan zokogni kezdett.

- Sajnálom... Kérlek, bocsáss meg! Olyan önző voltam... - Alig lehetett kihámozni a szavait. De Take nem is bánta. Egyre inkább csak szorította magához a törékeny testet és próbálta kedves szavakkal nyugtatni.

- Semmi baj, Yuki. Semmi baj. Inkább együnk valamit, és majd holnap megyünk tovább, együtt.

- Nem lehet.

- Miért?

- Aki megvásárolt... Azt mondta visszajön. Visszajön értem, és elvisz délre...

- Miért?

- Azt nem tudom.

- Akkor elszöksz.

- Take... - Szorította meg a lány még inkább az erős testet. Nem akarta elmondani. Nem akart még elmondani neki semmit. Azt akarta, hogy minél több ideig lehessenek békésen egymás mellett.

- Még megbeszéljük. Gyere, inkább együnk valamit.

- Nekem vissza kell mennem, felszolgálni. Karina már biztos ki van akadva.

- Karina? - Take furcsállta a nevet. Ez egy igen ritka név volt ebben az országban, és Take pont hogy ismert egyet... A csendet élvezve sétáltak le a lépcsőn és mindketten, vagyis inkább hárman Silt is beleszámítva, elfoglalták helyeiket. Yuki visszament felszolgálni, Take pedig leült egy üres asztalhoz a sarokban és várt, hogy Yuki hozzon valami ehetőt.

- Jó étvágyat. - Tette le gondosan egy fiatal lány Take elé az ételt, majd Sil elé is lerakott egy kis tányérban maradék húsokat.

- Köszönöm. - Bólintott a fiú és már neki is állt volna az ételnek, de zavarta, hogy a lány nem megy el, így felnézett, és meg is fagyott ereiben a vér.

- K-karina? - Motyogta a fiú. Az összes Karina közül az országban, pont annak a Karinának kellett ott lennie, akit Take ismert.

- Üdv! - Intett neki a lány szórakozottan. Mintha élvezte volna Take reakcióját. - Rég láttalak. - Foglalt helyet a fiú mellett, miközben hátra dobta mogyoróvaj barna rövid tincseit. - Hogy vagy? - A mosoly az arcán olyan volt, mintha direkt szívatni akarta volna a fiút. És ez is volt Karina szándéka. Karina ugyan úgy északról származott, bár nem volt tisztavérű, úgy, mint Yuki, vagy Take, de ott élt, és jó ideje ismerték már egymást. Karina mindig az a lány volt, akivel kivételeztek, mivel nem mindennapi szépségnek örvend és a szülei is a nemesek közül kerültek ki. És a kivételezés miatt, Karina egy szadista, élkényeztetett és magát feljebbvalónak gondoló lány lett. Erre még rá az, hogy így a tizenéves korának vége felé olyan külseje lett, amit minden férfi megkíván. És mivel Take férfi volt, így ő sem tudta megállni, hogy végig ne vezesse tekintetét a lányon, mire annak szája még gonoszabb mosolyra húzódott. - Neked nincs meleged? - Kérdezte Karina és elkezdte még jobban kigombolni a blúzát, mire Take elkapta a tekintetét. És ekkor pillantotta meg Yukit, aki épp arra koncentrált, hogy ne öntse ki a kezében tartott sört.

- Karina... - Szólalt meg Take pár perc múlva, amikor már szembe tudott nézni a mellette ülő gőgös lánnyal. - Tulajdonképpen mit is keresel itt? Ha jól tudom neked nincs szükséget arra, hogy dolgozz...

- Azt hiszed, csak a pénzért lehet dolgozni? Nézz csak körül. Ezek az emberek mind odáig vannak értem... Hát nem gyönyörű? - Nevetett gonoszan. Take fejében az a gondolat fordult meg, hogy ő tulajdonképpen nem is érti, hogy ilyenkor mit gondolhat Karina. - Ó, hogyha te tudnád, mennyire szeretnek engem! De hát persze, hogy nem tudod, mivel téged senki sem szeret.

- Ezt hogy érted?

- Tudod nem engem küldtek el otthonról azzal az ürüggyel, hogy kell a pénz... Fogadni mernék, hogy csak meg akartak szabadulni tőled. A helyükben én is ezt tenném... - Nézett végig a fiún Karina, miközben a körmét piszkálta. - Azon kívül, hogy jól nézel ki, semmi hasznod nincs.

- Ha te mondod... - Vonta meg a vállát a fiú. Karina arcán tisztán látszott, hogy nem ez volt a válasz, amit várt, így azonnal fel is pattant.

- Nincs időm több csevegésre, mivel várnak a vendégek. - Azzal el is sietett, Take pedig megmosolyogta a reakcióját. Az étel már lassan kihűlt, amikor Take észbe kapott, hogy enni is kéne. Eddig a kissé ügyetlen Yuki terelte el a figyelmét, akár mennyire is volt szembetűnő, hogy Karina azt akarta, hogy Take őt nézze, a fiú nem adta meg neki az örömöt és amúgy is, Yukit valahogy szebbnek és érdekesebbnek találta. Amikor végre megevett mindent, úgy döntött, hogy pihen egy kicsit, mivel hosszú útja alatt nem igazán sikerült neki. A pihenése délután valameddig tartott, így amikor lement, már nem maradt mit enni, így kénytelen volt a városban körülnézni. Ez alkalommal csak Sil kísérte el, mivel Yuki még mindig szorgosan hordta az italokat a vendégeknek. Take lassan bámészkodott, míg az egyik utca végén meg nem pillantotta a fényes és óriási királyi palotát. Alapból fehér volt, mindenféle színű cseréppel, rengeteg toronnyal és óriási ablakokkal, amiknek a szélét arany díszítette. Olyan volt, mint a mesékben: egy nagy palota, ami csillog-villog, rengeteg felesleges ablakkal, szobával és felesleges toronnyal. Viszont Take még sosem látott ilyen, úgyhogy mindenképp meg kellett néznie közelebbről. Már a kapu előtt állt, amikor feleszmélt. A kapu mellett álló őrök lassan gyanakodni kezdtek rá, de Take el is sétált, amikor észrevette, hogy az őrök őt figyelik. Szépen, nyugodtan elsétált, valami ehető után kutatva, mivel csak most jutott eszébe, hogy tulajdonképpen miért is jött. Gyorsan talált is valamit, majd visszaindult a fogadóba vagy nevezhetjük kocsmának is. Amikor visszaért az emberek között már csak Karina szlalomozott a tálcákkal és poharakkal.

- Take! Jó, hogy jössz! Csak szólni akartam, hogy Yukit nemrég vitték el! - Mondta unottan, de mégis lehetett érezni a kárörömöt.

- Micsoda? Hová? Ki?

- Egy csukjás ember volt itt és azt mondta, hogy őt keresi. Nem volt valami szimpi egy alak...

- Akkor meg mégis miért engedted, hogy elvigye? - Take lassan elveszítette a hidegvérét. - Épphogy végre találkoztam vele!

- Hát... - Tette le a kezében tartott tálcát Karina és szerinte bájosan a fiúhoz sétált. - Tudod, sajnálatos módon tartoztam egy kicsit annak a személynek, így nem tudtam mit tenni... - Olyan arcot vágott, mint aki sajnálja, de Take tudta, hogy ez nem igaz. Take már elég jól ismerte az álszent lányt. - És... Egyébként is. Mi dolgod van azzal a lánnyal? Nem az volt, hogy csak együtt utaztok? Tudod, az utazóknak előbb utóbb elválnak az útjaik. Most hogy veled is megtörtént, már te is tudod...

- Ne játszd itt magad! Tudom, hogy te is benne voltál!

- Mégis miben? Kérlek, ne gyanúsítgass engem, ha azt sem tudod, mi történik! Meg amúgy is! Mi dolgod van azzal a kis nyomorékkal? Alig ismered valamennyi ideje és máris úgy foglalkozol vele, mintha, hú de egy valaki lenne! Bezzeg engem már egy jó pár éve ismersz, mégis mindig lenézel!

- Lenézlek? Mikor néztelek én le téged? Térj már észhez!

- Mikor nem?

- Mi? Inkább fogd be! Most nem te vagy a legnagyobb problémám!

- Mi az, hogy nem én? Jelenleg csak én lehetek a probléma! Sőt! Az egész életednek rólam kéne szólnia! Mindenki életének rólam kell szólnia!

- He? - Karina utolsó mondatára a helyiségben jelenlévők mind felkapták a fejüket.

- Hé, kislány! Ne telj el ennyire magaddal! - Állt fel az egyik vendég.

- Ne merj hozzám érni a retkes kezeddel! - Kiáltott rá a középkorú férfire is. - Azt hiszed, bele szólhatsz? Csak, hogy tudd, nem!

- Karina! - Emelte fel a hangját Take is.

- Mi van?

- Nyugodj le. - Azzal Take fogta magát és kisétált a fogadóból.