A reggel nem igazán akart eljönni és a nap is csak felvánszorgott az égre, mintha ő maga sem tudta volna kialudni magát. Unottan terjesztette ki sugarait a felhő paplanok között és így egyre színesebbé varázsolta az eget. A falu lakosai buzgó nép volt, így ők minden reggel a nappal keltek, de ez a lusta látvány még őket is lenyűgözte, ahogy az épp szemeit nyitogató Silt is. Boldog csaholással próbálta jelezni gazdáinak a gyönyörű, festői képet, de azok még nagyban húzták a lóbőrt, így nem hagytak neki más választást. Farkát csóválva ugrott a két fiatalra és mindkettőt nyalogatni kezdte. Yuki csak fordult egyet és aludt tovább, míg Take a szemét dörzsölve ült fel. A fiú fáradtan bámult ki az ablakon, bele a színes napkeltébe.

- Yuki, kelj fel! - Motyogta megbabonázva, mire a lány is felnyitotta pilláit és ő is kinézett az ablakon. Ketten, na meg a kutya, bámulták a napot, ahogy egyre feljebb és feljebb meg az égen. A falusiak számára viszont nem állt meg az élet csupán egy szép napkelte miatt. Ők továbbra is üdvözölték egymást és hangosan nevettek egymás történetein, avagy fütyülve indultak el a kertbe kapával a vállukon, hogy kiszedjék a krumplit. A kovács is nem sokkal később elkezdte munkáját, a csorba kaszák megjavításával. Mindenki munkának látott és a poros úton már alig lehetett látni az első ember lábnyomát. Mindenki hangoskodott, még a kakas sem akarta abbahagyni a kukorékolást, csakhogy a két fiatalt zavarhassa. De ami a legzavaróbb volt, az az ajtón való folyamatos kopogó hang, amihez ezúttal egy női hang is társult.

- Gyerekek! Reggel van! Keljetek fel! Vár a munka! - Kiabálta boldogan, majd hangos léptekkel eltrappolt. Egy telt alkatú asszony házában kaptak szállást, aki a buzgók között is a legbuzgóbbnak látszott, ha munkáról volt szó. Hangosan dúdolgatva gyúrta a tésztákat a konyhában, hogy finomabbnál finomabb falatok kerülhessenek az ifjú vendégei elé. E közben csecsemő gyermekéről is gondoskodott, akit abban a pillanatban idősebbik lánya szórakoztatott. Egy igazi falusi, összetartó család voltak. Ez egyből feltűnt az épp a konyhába érkező Takenek is. Egy nagyot ásítva foglalt helyet az asztalnál, ahova az asszony ültette és már előtte is termett a frissen sült kalács, házi eperlekvárral. Take eddig még sosem evett ilyet. Északon, a falujában nagyrészt húst ettek és az ottani növényekből készült különös ételeket, de ilyennel még sosem találkozott, így érdeklődve harapott bele a kalácsba, amibe abban a pillanatban bele is szeretett. A fiú már rég kész volt a reggelivel, amikor Yuki is kimászott az ajtó mögül, álmosan botladozva, abban a hálóingben, amit még a háziasszony adott neki. A szemei még félig csukva voltak és nagyokat ásítozott, amit egyik kezével próbált eltakarni, míg másik kezével a hasát vakargatta, mintha attól fel tudna ébredni. - Jó reggelt, angyalkám! Gyere te is, itt a kalács! Még friss! - Nevetett a háziasszony a lány megjelenésén. - Marika segít majd neked rendbe szedni magad. - Sandított a lányra, aki épp a kisbabával játszott az egyik padon. Marika felkapta a fejét a neve hallatára majd bólintott, amikor eljutott hozzá az üzenet, és már vissza is fordult a csecsemőhöz. Yuki rárogyott a székre majd lassan nyámmogva kezdte el elfogyasztani a reggelit. Az ízekre nem igazán tudott figyelni, mivel azzal volt elfoglalva, hogy nehogy lefejelje az asztalt. Take csak egy mosollyal nyugtázta a dolgot és kilépett az ajtón, a reggelbe. Ő is valami munkát akart keresni, mivel kényelmetlenül érezte magát, hogy egy ilyen faluban egész nap csak lustálkodjon. Ez a nap mégis egy pihenőnap volt mindkét fiatalnak, a tegnap történtek miatt. Taket tapasztalat híján sehol sem engedték munkához látni, így úgy döntött, hogy a nemrég szerzett kardját próbálja meg aktiválni. Visszament a háziasszony házába és kihalászta a hátizsákjából a kis fém botot, majd már indult is volna kifelé, de egy kisfiú megállította.

- Vendég bácsi! Jöjjön! - Kezdte el húzogatni Take nadrágját, aki kérdésekkel ugyan, de elindult arra amerre a kisfiú mutatta. A kisfiú alig lehetett több három évesnél. Egy szobába érkeztek, ahová kopogás után be is nyitottak. A szoba elég tágas volt a többihez képest és gyönyörű hímzések borítottak mindent ruhaanyagot. A sok váza dugig volt virágokkal és az ablakon is fényesen sütött be a nap. Minden csillogni látszott. Ez a fény azon a fehér hajzuhatagon sem tűnt el, ami Yukihoz tartozott. A lány ott állt a tükör előtt, háttal a fiúnak és épp magát nézegette az új ruhákban. Take lélegzete elállt és félt attól, hogy ha becsukja a szemét eltűnik a látvány, így csak mereven bámult és próbálta az emlékezetébe égetni a képet. A kép viszont nem volt hallucináció. Take lába mellett, a kisfiú is fényes barna szemeivel vigyorgott boldogan a fiú reakcióját látva. A kisfiú ötlete volt, hogy megmutassák Takenek a lányt. Yuki kissé elégedetlenül forgolódott, hiába mondogatták neki a hölgyek, hogy gyönyörűen néz ki ő mégis alaposan vizsgálgatta magát, hogy mégis hol találják őt gyönyörűnek. Végül megfordult és csak ekkor látta meg az ajtóban álló fiút, akinek földbe gyökerezett a lába. Yukin a falu népviseletének megfelelő ruha volt. Világos, bézs színű térdig érő szoknya, fehér csipkés ujjú blúz és egy fekete fűző. A fűzőt a varrásoknál tarka hímzések díszítették, ahogy az alsószolnyák alját is. Fehér harisnya és egy fekete bokát takaró cipő egészítette ki a ruházatot, de nem ez az egyetlen. Yuki tincsei egy rendezett, fonatból álló kontyba voltak fogva, amit felül virágok díszítettek, oldalt pedig egy-egy kisebb fonat. Elől két hosszabb tincs díszítette az arcát, amiknek a vége a kontyba volt beletűzve. A lány haját sok helyen díszítették virágok, hogy kiemeljék hajának színét. A háziasszony és lánya életük legszebb művének tartották Yuki öltözékét és frizuráját, és ezzel Take is egyetértett. Csak álltak egymással szemben és bámultak egymásra. Az egyik azért, mert nem tudta mit kéne tennie a másik pedig egyszerűen csak nem tudta levenni a szemeit az egyikről. Take állt, mint a sült hal és bámult, így Yuki volt az, aki először megmozdult. Közelebb lépett a fiúhoz és újra a ruháját kezdte el nézegetni.

- Szerinted jól áll? - Kérdezte halkan, mire Take visszatért a valóságba.

- Gyönyörű... - Ennyi jött ki a szájan.

- Gyerekek, irány dolgozni! Aki nem dolgozik ne is egyék! - Nevetett a háziasszony kettőt tapsolva és ő is elsietett a konyhába. Mivel Take nem talált jobb munkát, így úgy gondolta, hogy gyakorolni fogja az új fegyvere használatát. Már egy ideje a legelőn hadonászott a cifra pengéjű karddal, amikor léptek zavarták meg.

- Tehát itt voltál! - Mosolygott szélesen Yuki. - Gyakorolsz? Hogy megy?

- Egész jól... - Vonta meg a vállát a fiú miközben a kardot nézegette a kezében.

- Igazából azért kerestelek, mert gondoltam gyakorolhatnánk együtt... - Mondta kicsit zavartan Yuki.

- Nekem mindegy.

- Akkor vágjunk bele! - Vigyorgott a lány és aktiválta fegyverét. Idő közben Sil is megérkezett, aki boldog ugatással szurkolt hol az egyiknek, hol a másiknak. A két fiatal még nem volt gyakorlott az ilyen fajta fegyverekkel, így nézni nem lehetett valami élvezetes, de a lényeg az volt, hogy jól érezték magukat, és talán fejlődtek is. Amikor a nap az ég tetején járt, egy birkacsorda közelítette meg őket, amit egy puli terelt, hátul pedig a pásztor kullogott, jellemző botjával. Olyan húsz körül járhatott éveit tekintve. Barna haja volt, ugyan olyan szemei és a bőre is. Fehér szőrmét viselt, és amikor észrevette két északit kivette a szájából az addig rágcsált fűszálat és odakiáltott nekik.

- Ebédidő! - Azzal fütyült egyet a pulinak, aki pedig szorgosan ugatva kezdte el terelgetni a nyájat kicsit arrébb. A két fiatal összenézett majd nevetve kezdtek el futni vissza, a falu felé, hogy harapjanak valamit. Amint visszaértek a házhoz ahol szállast kaptak, a család már az asztal körül ült és a két fehér hajúra vártak. Leültek, és csendben enni kezdtek. Olyan volt mintha egy nagy családba jöttek volna. Nem szeretném nagyon elsietni a történéseket, de mivel a délutánjuk is ugyan úgy telt, így nincs nagyon mit mesélnem. Viszont az éjszaka már tartogatott valamit. Méghozzá egy nagy vihart. Olyan éjfél tájt járhatott amikor Yuki felriadt egy hangos dörrenésre. Amikor maga mellé nézett. Ekkor vette észre, hogy Take nincs mellette.

- Take? - Kezdte szólongatni a fiút. - Take hol vagy? - A félelem lassan utat vájt Yuki már sokat látott agyába és be is férkőzött. A fehér hajú lány lassan lesétált a nyikorgó lépcsőn és a földszinten kezdett el körbenézni. Mivel nem akarta zavarni az alvókat ezért inkább maga próbálta megoldani a problémát. És ez volt a gond. - Take? - Lépett ki az ajtón Yuki. Pár méterrel a lány előtt két ember állt. Az egyik egyértelműen Take volt, viszont a másiknak nem látszott az arca. Csak annyit lehetett megállapítani, hogy nagyon izmos volt és magas. Nem volt az a vékony termet, így Yuki nem is következtetett jó szándékú emberre. - Take? - Kérdezte halkan a lány. A fehér hajú fiú hátra fordult. Rémült arcot vágott, ami hirtelen fájdalmasba torzult. Egy nagy villámlás segített megvilágítani a történteket. Take oldalából egy vastag pengéjű kard állt ki, amiről csöpögött a friss vér. A gyanús kinézetű férfi megvillantotta fehér fogait majd erőteljesen kirántotta a fiú testéből a pengét, ami esőként szórta szét a vörös cseppeket. Take összerogyott és kezével próbálta csillapítani a vérzést. - Take? Take! - Kezdett el rohanni Yuki sérült társa felé, de egy hirtelen, a semmiből keletkező lángfal választotta el a két fiatalt egymástól. - TAKE! - Kiáltotta kétségbeesetten Yuki. Ekkor valami hideget érzett a torkánál.

- Ne olyan hevesen, kislány. - Szólalt meg a kardos férfi. A pengét pedig hozzá szorította a lány nyakához. - Nekem még van egy kis elintézni valóm veled... - Nevetett gonoszan. Az akcentusa leginkább nálunk az oroszokéhoz hasonlított.

- Hagyd őt békén! - Sziszegett Take a lángok túloldaláról.

- Ezt elhitted. - Nevetett gúnyosan a férfi és szabad kezét a lány teste köré tekerte. - Poka-poka mal'chika! Hahahahahaha! - Azzal eltűnt, Yukival együtt. Take pedig ott maradt a saját vérében ázva. Valahogy mégis sikerült erőt venni magán és elordította magát, hogy felkeltse a falusiakat mielőtt még elájulna. Végül az volt a veszte, mivel eszméletlenül esett össze végleg. Az egyik házban fény gyúlt és az az asszony futott ki, aki szállást adott a két északinak. Amikor kiért a lángok már kialudtak és csak Take feküdt a földön, a tócsa közepén. Az eső még mindig viharhoz illően zuhogott így Take teste már hideg volt, amikor végre fedél alá került.
Amikor a fiú felébredt egy melegvizes fakádban ült és már be voltak kötve a sebei.

- Jól vagy fiam? - Állt fel az egyik székről egy nagy bajuszos férfi, a ház ura.

- A-azt hiszem... - Nézett körbe Take.

- Hol van a kisleány, meg az eb? - Tette fel a következő kérdést a férfi.
- Sil elszökött éjszaka, ezért őt akartam megkeresni, de belebotlottam valami furcsa fazonba, aki meg elrabolta Yukit... - Emlékezett vissza a fiú.

- Elrabolta?

- Igen. Úgy nézett ki, mint valami maffiafőnök... - Próbálta felidézni a gyanús férfi kemény arcvonásait.

- Elrabolta... - Gondolkodott el a férfi miközben bajuszát simogatta.- Yukit...

- Igen.- Bólintott Take. - Várjon! Azt mondtam elrabolta? - Kapott észhez a fehér hajú.

- Igen. Miért?

- Yuki! - Pattant fel Take a kádból így kilocsolva egy liter vizet.

- Fiam, nyugodj le és inkább ülj vissza. - Jegyezte meg komoran a férfi, mire Take magára nézett. A feje teljesen vörösre váltott és magát takargatva helyezkedett vissza az edénybe. - Ne félj fiam, megtaláljuk. - Mormogta a férfi miközben kisétált a szobából és helyét a háziasszony váltotta fel.

- Gyere Kisszívem, kicserélem a kötéseid. - Take együttműködően bólintott és a háziasszonyra hagyta a dolgot.