Az a férfi állt a fa alatt, aki birtokában van Yuki kaszájának és Take kardját is el akarta venni. Remélem, így már tisztázódott, hogy miért aktiválták egyből a fegyvereiket.

- Nem hittem volna, hogy itt fogunk találkozni. - Jegyezte meg a fiú, miközben olyan igazi vadnyugatiasan a férfire bámult.

- Én sem. De hát valamerre a rablónak is mennie kell. Nincs igazam? - Mosolygott továbbra is őrülten.

- Á, szóval rabló vagy.

- Igen. Te meg katona. - Ugrott a férfi a fiúnak.

- Nehéz volt kitalálni?

- Könnyű dolgom volt. Úgy áll a kezedben a kard, mintha a karod része lenne.

- Szóval ilyen könnyű felismerni egy katonát?

- Nem te vagy az első, akivel találkoztam. Csak ezért tudtam.

- Mindent értek. - A kis cseverészés közben úgy csattogtak a fegyverek, hogy már szikrákat szórtak. - Mondd csak, sikerült már arra a szintre eljutnod, hogy világít a fegyvered? - Törte meg a fegyverek zaját egy kis idő után Take, egy kihívó mosollyal az arcán.

- Olyat is tud? - A férfi megdöbbent, így leengedte a védelmét. Take ki is használta ezt a pillanatot és egy vágást ejtett ellenfele vállán.

- Milyen kis huncut. - Kapott a sebhez a férfi, de ideje sem volt reagálni, Take egy újabb vágással támadott.

- Ha azt gondolod, hazudtam, el kell, hogy szomorítsalak. Az enyém világít. - Emelte maga elé a kardot és csakugyan megjelent a penge körül a pirosas fény. Pont mint akkor, amikor a farkasokkal harcolt.

- E-ez csalás! -Lépett egyet hátra a férfi. Take az évek alatt kitapasztalta, hogy a fény élesebbé teszi a kardot és gyorsabbá a forgatóját. A fiú nem tudta, hogy az ellenfele hogyan jött rá egyből, de örült, hogy ezzel megint nem a támadások hárítására figyelt.

A fiú felemelte a kardját és lesújtott. A férfi már nem Take csapásaira összpontosított, hanem csak vakon hadonászott a kaszával és egyre csak hátrált. Take ügyesen kikerülte a hatalmas pengét, és több sebet is ejtett a férfin, aki minden egyes alakalommal felordított és csak még dühösebben kezdte el lóbálni a fegyvert. Most már nem is nevezhetem ellenfélnek, ezért maradok a rabló megszólításnál.

Ahogy a rabló egyre inkább hátrált, megbotlott egy kőben és hátraesett a szúrós növények közé, de nem érdekelte. Egyre hátrébb kúszott, pedig Take már nem közelített felé.

- Cs-csaló!

- Nocsak, nem te mondtad, hogy ne fussak el? Most nézz magadra? Mégis mit csinálsz? - Mondta lenézően a fiú, miközben a kardjával gesztikulált. Valahogy élvezte, hogy az az ember, aki előtte viccet csinált belőle és súlyos sérüléseket okozott neki, most remegve kúszik a földön és már lassan kegyelemért könyörög.

- T-te csaló. Kasza! Mi van veled! Te is tudsz világítani, ugye? - Rázta a fegyvert kétségbeesetten.

- Te kényszerítettél rá. - Idézte Take a legutóbbi találkozásukkor elhangzottakat. - És ha az én kardomat kérdezed, a világítás nem minden. - Vigyorgott Take és a gondolataiban beszélve, feloldotta a következő szintet, ha nevezhetem így. A kard pengéje nagyobb lett és már nem csak világított, hanem tűzszerűen lángolt. A markolatra tekert díszítést szolgáló anyagdarab is megemelkedett és lebegni kezdett. Elég Pazar látványt nyújtott, de nem csak jól nézett ki, hanem élesebb és könnyebb is lett. Sőt, még Take is gyorsabb lett tőle.

- M-mi vagy te? - A férfi kezéből kiesett a kasza. Már pár éve nála volt a varázslatos fegyver, de eddig még csak aktiválni sem tudta, most meg itt áll előtte valaki, aki ilyen szinten kezelni tudja.

- Take Hell a becses nevem. - A férfi teljesen lesápadt. Bár ezt Take nem tudhatta, de a kedves olvasóknak elárulom: a rabló korábban már találkozott Dieterrel, Take apjával és majdnem életét vesztette. Csak azért van még életben, mert elfutott és leugrott egy szakadékba, ahová Dieter már nem követte. Az a nap óta is kisértette az a vérszomjas, vörös szempár. És íme, ott állt előtte annak a szörnyetegnek a fia, ugyan azokkal a vörösen izzó szemekkel. Hát nem csoda, hogy így megijedt!

- K-kegyelmezz! - Tartotta fel a kezeit a férfi.

- Kegyelmezzek? Tudod mennyit szenvedtem azok a sérülések miatt? És még azt akarod, hogy kegyelmezzek? - A férfi szemeiből könnyek törtek elő. Most már letett minden reményről és csak várta, hogy vége legyen.

Úgy érezte, hogy a végzete ez a vörös szemű által meghalni. Take felemelte a kardját és lesújtott, a férfi pedig összeszorította a szemét. Azt várta, hogy repülni fog a feje, de nem ez történt. Bár Take kardja a férfi feje mellett volt, de beleállt a földbe.

- Haha! Látnod kellett volna az arcodat! - A fiú a hasát fogva nevetett. A rabló értetlenül kapkodta a fejét a fiú és a kard között. Nem értette a helyzetet. Take kifújta a levegőt, ezzel lenyugtatva magát és mélyen a férfi szemébe nézett. - Nem vagyok gyilkos. Katona vagyok. És a király nem engedélyezte, hogy bárkit is megöljek. - Mondta, miközben összekötötte a férfi lábait és kezeit. Amint kész volt, felkapta a vállára és elvitte, vissza a fa alá. Egy kicsit szerencsétlenkedett, de végül sikeresen fejjel lefelé felkötötte a fa egyik ágára. - Egyelőre itt fogsz lógni, amíg valaki erre nem jön. Oh, de lehet, félreértik a szituációt. - Gondolkozott el, majd letépte a férfi felsőjét és a kardja hegyével betűket karcolt a mellkasára: „bűnös". - Ez megteszi. - Tette vissza a kardját a helyére.

- Mit akarsz velem? Öltél volna meg!

- Igaz, hogy Dieter volt az apám, de én nem vagyok olyan kegyetlen, mint ő. - Mosolygott Take, de amint meglátta a férfi reakcióját leolvad a mosolya. A rabló beteges mosolyra húzta ajkait.

- Jól hallottam? Csak volt? Haha! El sem hiszem, hogy megdöglött az a nyomorék! Hahaha! Elvégre ő is csak egy gyilkológép, semmiben nem különb, mint én. És én még szörnyetegnek neveztem, pedig nincs rajta semmi felnivaló. Haha! De attól még örülök. Ideje volt már kipusztulnia annak a degeneráltnak! Hahaha! - Egyre ijesztőbben kezdett nevetni, de Take elhallgattatta.

- Tévedsz. Akármit tett, neki is megvolt a gyengéd oldala. - Törölte le az arcáról a vért és újból visszarakta a kardját a helyére. - Ahogy nekem is megvan a kegyetlen oldalam. - Nézett le a rabló fejére, ami a nyakától függetlenül, mosollyal az arcán feküdt a fűben, összevérezve azt. - Ezt kapja az, aki kikezd velem. - Fordult el és otthagyta a hullát, a fán lógva, hogy vízesésként kifolyjék belőle az összes maradék vér.

Take estére elérte az utolsó falut, amit még meg akart látogatni, mielőtt csatlakozik a királyhoz. Akármit tett az oda tartó útján és akármennyi vér borította, szívélyesen fogadták és ez alkalommal is kapott pár házassági ajánlatot. Igaz, hogy az ajánlatokat, mint mindig, most is elutasította, de a forró fürdőt és a finom vacsorát nem. Kiélvezte ezeket a nyugodt pillanatokat, mert tudta, hogy a király mellett már nem lesz ilyen kényelme.

Amikor alvásra került a sor, azt hitte, hogy le sem tudja majd hunyni a szemét, mert bűntudata lesz, de nem ez történt. Pár percen belül elnyomta az álom és egészen reggelig fel sem kelt.

- Reggeli! - Kopogott be a család legidősebb fia Take szobájába.

- Megyek! - Válaszolt az északi fiú és gyorsan felkapkodta magára a kopott ruháit.

Némán ette a reggelijét és gyorsan el is indult, hogy minél korábban találkozzon a király utolsó csapatával és magával a királlyal. „Ha a számításaim nem tévednek, akkor innen egy fél napnyira van a déli sárkány. Ha itt maradok, akkor olyan dél körül kéne ideérnie a csapatnak..." - Gondolkozott a fiú. Végül úgy döntött, hogy nem áll meg, hanem csak lassabban megy, mint általában, hogy a király csapata utolérje őt.

Tehát városnéző tempóban haladt az út szélén. Az imént azt mondtam, városnézős, de nem így kellett volna fogalmaznom, hiszen se város nem volt a közelben, sem pedig bármi, amit nézni lehetett volna. Az út minden oldalán a homokos puszta terült el, mint egy nagy növénymintás sárga terítő. Még felhők sem voltak az égen, ahogy Take eddigi útján végig, tehát tényleg elég unalmas volt a táj. Ezért is fütyörészett vagy énekelt a fiú, hogy elfoglalja magát.

- Fenn a falon, fenn a falon van egy kicsi bol'. Fenn a falon, fenn a falon van egy kicsi bol'. Nézd a kicsi bol'-t hogy járja a pol'-t. Fenn a falon, fenn a falon van egy kicsi...

- El az útból! - Zavarta meg Take énekelgetését egy hangos kiáltás.

- Csakhogy itt vannak! - Fordult hátra Take boldogan és félreállt, hogy elférjen mellette a sok lovas. A tömeget figyelte és a királyt kereste. Meg kell, mondjam, nem volt nehéz dolga, hiszen őfelsége arany páncélja olyan volt ebben a verőfényes napsütésben, mint egy második Nap.

- Felség! - Férkőzött a fiú a király mellé.

- Take! De jó látni téged! - Mosolygott a király a fiúra. - Készen állsz? A te kardod talán képes lesz megölni a déli sárkányt.

-A sárkánnyal kapcsolatban... - Take lehajtotta a fejét, majd egy nagy levegőt vett és újra felnézett. - Igazából nem tudom, hogy hogyan mondjam el, de szerintem nem kéne megölni. Nem hiszem, hogy önszántából égetett volna fel bármit is és az egyik címerállatunk.

- Miket hordsz itt össze? És pont most? Legalább annyi eszed lett volna, hogy korábban mondod. Bár akkor sem hallgattam volna rád. Hiszen ki vagy te? - Lenéző tekintettel végigmérte a fiút.

- Felség, a kémek hergelték fel...

- Akkor meg végképp végeznünk kell vele. Egyébként is. Múltkor még azt mondtad, hogy nem tudsz semmit a kémekkel kapcsolatban.

- Az északi sárkány mondta el nekem. - A király harsány nevetésben tört ki.

- Hogy az északi sárkány? Én meg egy rózsaszín pocok vagyok, nem? - Nevetett még hangosabban.

- Ha elhiszi, hogy léteznek varázslatos fegyverek, akkor azt miért nem hiszi el, hogy a sárkányok tudnak beszélni?

- Valójában a fegyvereket sem hiszem el. Sárkányt meg még senki nem hallott beszélni.

- Azért, mert a gondolatainkon keresztül beszélnek hozzánk. És nem mindenki képes rá.

- Azt akarod bemesélni nekem, hogy különleges vagy?

- Én aztán nem! - Emelte fel védekezően a kezeit a fiú. - De a sárkány mondta.

- Take. Kérlek, kímélj meg ezektől a hülyeségektől. Inkább beszélj az orvossal. Ott van hátul valahol. - Mutatott az említett irányba a király.

- Felség, én sem hiszem el teljesen, de-

- Akkor meg minek vagy még itt?

- Felség. Az északi sárkány megkért, hogy mentsem meg a testvérét! Én azt mondtam, hogy megteszem.

- Akkor hülye vagy. - Állapította meg a király.

- Felség!

- Mégis kinek képzeled magad, hogy felemeld a hangod, amikor velem beszélsz? Akármennyire kedvellek, még ha térden csúszva könyörögsz is, nem fogom meggondolni. Most pedig takarodj a szemem elől és soha többet ne lássalak. - Intett, mire Take lehajtotta a fejét.

- Felség...

- Süket vagy? - Fordította a fejét végre a fiú felé, de bennakadt a következő szó. Take szemei könnyesek voltak és úgy nézett a királyra, mint egy kisgyerek az apjára, miután elvették a játékát. Csak pár másodpercre is, de a király tekintete meglágyult és kinyújtotta a kezét, hogy megsimítsa a fiú arcát, de a simogatásból egy kegyetlen pofon lett. - Vegyétek el a kardját. - Szólt a többi katonához. Take hagyta, hogy átkutassák az egész ruházatát, ő csak maga elé meredt és a lüktető arcát fogta.

- Nem találjuk. - Jelentette ki az egyik katona, amikor már mindet átnéztek. Hát igen. Ők egy konkrét kardot, vagy tőrt kerestek, nem egy haszontalannak tűnő fekete fémpálcát. Take elvette a kezét az arcáról és a tenyerére meredt, ami véres volt. Elég nagy megaláztatás volt egy ilyen pofont kapni, miután kijelentették, hogy kedvelik. Nem csak fizikailag volt fájdalmas, hanem lelkileg.

- Tartsátok szemmel. Adta ki a parancsot a király, majd előre lovagolt és vissza sem nézett Takere.